A New York-i Filharmonikusok a világ talán legjobb zenekara: 1842-es (!) alapítása óta csaknem 14 000 koncertet adott, az utóbbi években évi 180-as átlaggal, kétezer lemezük jelent meg, és mindig a legkiválóbb karmesterek álltak az élén. Most Lorin Maazel maestro vezeti őket, s nem is akárhogyan (bécsi korszaka miatt nekünk, óceánon innenieknek is olyan jól ismerős). A budapesti koncert – mely nyolcállomásos, 14 hangversenyből álló Európa-turnéjuk harmadik fellépése volt – alkalmat nyújtott arra, hogy betekintést nyerjünk a zenekar boszorkánykonyhájába, és saját fülünkkel szerezzünk tudomást arról, hol is van a világ közepe.

Először is: a szokatlan ülésrend. A karmestertől jobbra a brácsaszólam ült, a rézfúvók és az ütőhangszerek pedig egészen hátul, széles karéjba nyitva helyezkedtek el, jó öt méter távolságban vonós, illetve fafúvós kollégáiktól. Azon túl, hogy a rezek nem harsogják tele az elöl ülők fülét (akik ettől jobban tudnak koncentrálni), kevésbé olvadnak össze a szólamcsoportok színei.

Másodszor: minden zenekari tag szólistai kvalitásokkal rendelkezik. (Az előző esti koncert két szólistája is zenekari tag volt.) Azaz lényegében hibátlanul és fölényesen játssza szólamát, a legapróbb részletekre, és zenésztársaira is ügyelve. Harmadszor: Lorin Maazel. Mindenfajta allűr és manír nélkül, szenvtelenül, csupán a legszükségesebb mozdulatokkal dirigál (szöges ellentétben a manapság divatozó színész-karmesterekkel), mondanom sem kell, mindent kotta nélkül. A karmester egyenesen olyan benyomást keltett bennem, mintha csupán a rend kedvéért állna zenekara előtt, hiszen mindenki tökéletesen olajozottan játszik. Nem tudom, katonás próbafolyamat áll-e emögött, mindenesetre nehezen tudom elképzelni, hogy apró szeszélyeknek engedve, adott esti hangulata szerint mindig másképp vezényelne Maazel. Tudnak vajon többféleképpen is hibátlanul játszani? A perfekcionizmus mögött mintha némi merevséget, hidegséget éreznék.

A koncert első félidejében Dvorák Karnevál-nyitánya és Brahms D-dúr hegedűversenye hangzott el, melynek szólóját Maazel felfedezettje, Julia Fischer kisasszony játszotta. A Dvorák-mű a cseh népzenei elemek és a romantikus zenekari hangzás jól ismert kombinációját hozta, ám – elnézést kérek mindenkitől – méltatlan volt a zenekarhoz. (Dvorákot alighanem amerikai „kapcsolatai” miatt tűzik műsorra, Brahms pedig Maazel egyik személyes kedvence.) Alternatív ülésrend ide vagy oda: a cintányér egyszerűen sok volt. Talán a Nemzeti Hangversenyterem akusztikája tehet róla, vagy ne mentegessük a New York-iakat? A Brahms-hegedűversenyben sem nyűgözött le a zenekar különösebben: tökéletesen játszották, de erre mások is képesek. Julia Fischer pedig hiába igen határozott, mintha kissé törékeny volna: érzésem szerint a fortissimo vagy marcato, heves és férfias (karsúlyt megkívánó) részeket inkább erőből, erőszakosan, mintsem hangból játszotta. Vibrátóját túl sűrűnek találtam, s egy-egy intonációs megingás és gikszer is becsúszott játékába, nem úgy, mint néhány hete [a]http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=605[text]Szergej Kacsatrian előadásába[/a]. A ráadásban azután megmutatta a fiatal művésznő, hogy miben kifogástalan: Bach d-moll Sarabande-ját játszotta, igazán kiválóan. Talán nem véletlen, hogy Mozart-lemeze nyert díjakat: a Brahms-műnél áttetszőbb szövetű versenymű bizonnyal testhezállóbb neki.

A második félidő kárpótolt mindenért: olyan Stravinszkij: A csalogány éneké-t és Ravel: Daphnis és Chloé-t játszott az együttes, amilyet máskülönben csak hosszas stúdiómunkával rögzített lemezről lehet hallani. Nem csoda, hogy a Deutsche Grammophon és az itunes a zenekar élő koncertfelvételeit az interneten teszi közzé: nyugodtan merem állítani, mindkét mű úgy hangzott el Budapesten, mintha CD-ről szólt volna. Egyúttal az is kiderült, hogy a második félidőben hallható művekhez hasonló modern darabokban tud igazán kibontakozni egy New York-i kaliberű zenekar. Ezek ugyanis igen nagy hangszeres tudást és koncentrációt követelnek, továbbá zeneszerzőik igen pontosan jegyeztek mindent a kottába, vagyis előadói szabadság, önkényes interpretáció helyett a hű pontosságot igénylik. A New York-i Filharmonikusok Lorin Maazel vezényletével épp így játszottak – nem csoda, hogy újságírói kérdésre maga a maestro is a jellegzetes amerikai zenekari hangzás e sajátosságát tartotta kiemelendőnek. Fények, színek, karakterek, tempók, formálás, együttjáték, dinamika – egyszerűen nem tud az ember belekötni.

Hacsak nem abba, hogy minden már-már túl tökéletes. Az egyetlen trombita-gikszernek egyenesen megörültem: lám, mégsem gépek, hanem emberek zenélnek. Na igen, a második ráadás azután végleg lerántott a földre: Brahms itthon tökéletesen elcsépeltnek számító V. magyar tánca egészen egyszerűen ízléstelenül közhelyes volt! Persze a közönségnek nyilván ez kellett. Ja, és a cintányér megint mindent elnyomott. Keep smiling.