A(z omladozó) Puskás Ferenc Stadionban megtartott koncertre tömegével érkeztek az emberek, olyannyira, hogy a tiszteletjegypénztárat az utolsó pillanatban sikerült csak megtalálnia e sorok írójának. Így fordulhatott elő, hogy majdnem sikerült lekésnem az előzenekar, a kísérleti elektronikus zenében kultikus tiszteletnek örvendő Diamond Version fellépését. A két tagból (Alva Noto és Byetone) álló "csapatot" körülbelül a Kraftwerk és a Pan Sonic munkássága közé lehetne belőni, de mivel inkább az utóbbi dinamikája és szárazsága jellemző rájuk, a DM-rajongók nem is igazán tudtak mit kezdeni a produkcióval. A brand- és trendmániára reflektáló duó tagjai mindennemű allűrtől mentesen lejátszották utóbbi kislemezeik anyagát, bő fél órányi feszes robotzenével megajándékozva az arra nem kíváncsi nagyérdeműt. Meg kell hagyni, a Diamond Versiont szerepeltetni előzenekarként eléggé futurisztikus próbálkozás (egyébiránt a Mute kiadó a közös nevező a két csapat közt).

A fellépés végére nagyjából meg is telt a stadion nagy része, így a háromnegyed kilencre meghirdetett koncertet feszülten várta a kb. 30-35 ezer ember. A márciusban új lemezzel (a korrekt Delta Machine-nel) jelentkezett Depeche Mode mindig az aktuális albumról választja nyitószámát, ami így nem meglepő módon a (praktikus) Welcome To My World lett. Kezdésnek jó, az utána következő Angel sem volt rossz, a Walking In My Shoes pedig már egy régi sláger, amit együtt is énekelt a közönség a zenekarral. Erre jött egy lassabb rádiós sláger, a Precious, a háttérben kutyák vetített képeivel, amit nehéz volt hová tenni, mindenesetre jól nézett ki. Apropó vizuál... lehet, hogy én voltam már régen giga-koncerten, de a kivetítők HD minősége lenyűgözött; akármilyen messze állt is az ember, a legtávolabbi helyekről is szinte mindent lehetett látni (hallani állítólag már nem).

Visszatérve a számokra: az ötödiknél jöttek elő először kételyeim, hova is jöttem aznap este. A Black Celebration nyitóhangjainál én is elüvöltöttem magam örömömben, de pár perc elteltével még mindig nem indult be a szám, a "technós" dobok valahogy lemaradtak a hangszerelésnél. "Vajon fogunk itt ma táncolni, vagy akár le is ülhetnénk?" És ekkor jött a Policy Of Truth, ami még 22 év elteltével is roppantmód erős zene; elkezdődött hát a "buli".

Egy újabb szám a Delta Machine-ról, a Should Be Higher következett, amit a Barrel Of A Gun "zárt", ugyanis eljött az idő, hogy Martin Gore is megkapja szokásos tíz percét. Persze léteznek még Martin-rajongók, de nem igazán ismerek olyan embert, aki örülne ezeknek a betéteknek: egy akusztikus gitár, balladák, és több tízezer ember elindul a büfék és a WC-k felé... miközben szól a Higher Love és a When The Body Speaks.

A januári kislemezzel, a szintén nem túl tempós Heavennel folytatták, visszatért Dave Gahan is a színpadra; személye kapcsán feltétlenül meg kell jegyezni, hogy az utóbbi években ő testesíti meg a frontember archetípusát. Felszántja a színpadot, csípőt ringat, táncol, kommunikál a közönséggel, néha olyan érzést keltve, hogy akár egyedül is lehetne a porondon. Persze ezzel egyáltalán nem akarom lebecsülni a többi zenészt (az alap három tagon kívül még egy dobos és egy gitáros volt jelen), akik amúgy tisztességesen tették a dolgukat, beékelve a Depeche Mode-ot a rock- és szintetizátorzene kellős közepébe.

A Heaven után megmozdult valami, következett a legutóbbi kislemezdal, a Soothe My Soul, ami nemcsak klipben, hanem élőben is elég jól működött. A Question Of Time-tól a szokásos koreográfiát kaptuk: Dave széttárt karokkal pörög, a közönség üvölt és tombol, ez már így egy igazi Depeche Mode koncert.

Depeche Mode a Puskás Stadionban, 2013. 05 21 - A Question of Time

Teljesen feleslegesen következett ismét egy új dal, az amúgy korrekt dolgozat, a Secret To The End, mely ismét visszavesz a már kialakult lendületből. Ezután viszont én lepődtem meg a legjobban, mert az általam kevésbé kedvelt Enjoy The Silence és Personal Jesus olyan jól szólt, és olyan hangulatot teremtett, amire nem sok zenekar képes a világon. Ennek köszönhetően át is értékeltem e két zeneszám jelentőségét. Egy tematikailag tökéletes zárószám következett, a Goodbye, ami szerencsére csak a kötelező ráadás előtti szünetet előlegezte meg. Ahogy ilyenkor kell: WC–büfé kombó minél gyorsabban, hogy visszaérhessek a Home kezdő soraira, melyet meglepetésre Martin énekelt, és Dave csak az ezután következő Halónál vette vissza a (fő)mikrofont. Itt ismét meglepetés ért: a Goldfrapp által készített remixet játszották, ami gyönyörű, de csak billegni lehet rá jobbra-balra. Azóta is ezen tanakodom; miért kell középtempós számokat belassítani, elvenni belőlük a dinamikát és feszességet? Elvégre nem Nouvelle Vague koncertre jöttünk... Magyarázatot csak abban leltem, hogy így együtt "bulizhat" kis- és nagycsaládos, közgazdász, szakmunkás és fanatikus rajongó egyaránt. Kételkedésemet kissé felülírta az utolsó három szám, ami tökéletes záróprodukciónak bizonyult: Just Can’t Get Enough (itt már volt, aki összeesett mellettem a részegségtől, ki is vitték a biztonságiak), I Feel You és az elmaradhatatlan karlengetős (ld. az alsó videót) Never Let Me Down Again. Sikerült (ismét) mámoros hangulatban búcsúznia a zenekarnak közönségétől.

Depeche Mode Puskás Stadion 2013 05 21 - Never Let Me Down Again - End

Lehet, hogy az én hozzáállásom is hibádzott az este folyamán, de azért ez a Depeche Mode már nem az a Depeche Mode. Végigjártak egy utat, természetesen öregszenek, de ennek nem feltétlenül kellene ennyire rányomnia a bélyegét a koncertjeikre. Ha az volt a céljuk, hogy az övék "mindenki" zenéje legyen, akkor azt sikerrel prolongálták, de az ős-hardcore rajongóknak már csak csipetnyi falatok maradtak a régi "depeses" életérzésből.