bezár
 

irodalom

2013. 06. 22.
A vérszívás fokozatai
A JAK Műfordító Tábor 4. napja (Kisoroszi, 2013. június 16.)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Imreh András szemináriuma immáron elérkezett az utolsó alkalomhoz, amelyen folytatták a Gelléri-szöveg fordítását, útravalóul pedig egy Déry-novellát, a Debreceni ébredést kapták a résztvevők. A vasárnap igen dús volt programokban, Márton László műfordításról szóló előadásában a különböző fordítói döntések összetett problémáját járta körül, majd Balázs Eszter évente aktuális előadása következett a gyerekirodalomról, s végül az estét Lackfi János és Eszter beszélgetése zárta.
Márton László egy érdekes hasonlattal indította előadását, miszerint a "szúnyog műfordító állat, mivel a műfordító is rátapad a szövegre, és kiszívja belőle, amit közvetíteni tud." A frappáns nyitás után mesélt a saját műfordításhoz, íráshoz való viszonyáról, bár regényíróként határozza meg magát, utalt arra a hagyományra, miszerint a fordítás és az írás összetartozik. Ebben egyfajta missziós küldetéstudat is benne rejlik, ami a kis országok íróit általában jellemzi, azaz megosztani a nyelvünket nem beszélő világgal irodalmunkat, bekapcsolni azt a világirodalomba, amelynek a közös nevezőjét mégiscsak a fordítások alakítják. Emellett a műfordítás több más funkciót is betölthet, például tud pótolni ihletet, illetve az író kipróbálhatja magát olyan műfajokban, amelyekben egyébként nem alkot. Vagy a diktatúra idején az irodalom terepévé válhat, kimutatható, hogy míg a '49-'54 közötti időszak a magyar irodalom kőkörszaka volt, ugyanezt a periódust a műfordítás legnagyobb aranykoraként jellemezhetjük (Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor).



A fordítás azért is lehet fontos az író számára, mert egy olyan esemény, amelynek során a saját mondanivalója párbeszédbe lép egy másik szerzőével. Ebből már következik is Márton László azóta sokat említett megállapítása, hogy a műfordítás megvalósított műelemzés is, hiszen a fordító rekonstruálja a szerző észjárását, ezáltal óhatatlanul is közel kerül hozzá, "a lelki alkatához", szinte személyes kapcsolat alakul ki vele. A modernítás is igazolható e párbeszéd felől. Az értelmezéshez tartozik az is, hogy nem információkat fordít a műfordító, hanem kulturális kontextust, ennek során pedig folyamatosan döntéseket kell hoznia. Például sokszor már a műfaj sem egyértelmű, mint a Faust esetében, amelyet egyes fordítók költői alkotásnak, mások drámának tekintettek, ez pedig nagymértékben befolyásolta az eredményt, ahogyan az is, hogy egy vagy két külön műként kezelték a Faust első és második részét. Márton László megvizsgálta azt az elterjedt vélekedést is, miszerint "a fordításnak hűségre kell törekednie", s ezért olyan, mint "gúzsba kötve táncolni" vagy mint amit az asszonyokról szoktak mondani: "Amelyik szép, az nem hű, s amelyik hű, az nem szép." Kifejtette, hogy ezzel a véleménnyel egyáltalán nem ért egyet, a fordítás esetében nem a szépség és a hűség állítható szembe, inkább ott található szembenállás, mikor megpróbáljuk megőrizni az eredeti mű struktúráját, akkor azonban az idegensége is valamelyest megmarad.

További nehezebb fordítói helyzetekről is szó esett, mint mikor egy mű nyelvezete nem homogén, és keveredik benne az irodalmi nyelv például a tájnyelvvel vagy egyéb más nyelvi regiszterekkel. Ennek kapcsán Márton mesélt a Grimm-mesék fordításáról, amelyet Adamik Lajossal közösen készítettek először megőrizve, átmentve a nyelvi sokszínűséget (alkottak egy magyar alsó-frank tájszólást szótárak, kódexek segítségével), azonban az anyukák olvasási nehézségekről panaszkodtak, ezért átdolgozták mai magyar nyelvre, így valamit vesztett a színességéből, viszont olvashatóbb lett. Hasonlóan nehéz kérdés, hogy mit lehet tenni egy fiktív nyelven íródott mű esetében vagy mikor nem ismerhetjük az eredeti nyelvet, ezt Kazinczy például úgy oldotta meg, hogy kreált egy új magyar nyelvet, ezt Márton László is megkísérelte Novalis Heinrich von Ofterdingenjével.



Az évről évre felmerülő és továbbra is aktuális kérdés mellett, vagyis hogy a fordító legalább oly fontos, mint a szerző maga, előadónk egy hasonló horderejű kérdést fogalmazott meg: a fordítások mennyire részei a célnyelv irodalmának? A magyar irodalom felől máris felvetődik a probléma összetett módon: a magyar regény születésének kezdetén fontos szerepet játszottak olyan német regények fordításai, amelyek ellenben a német irodalmi hagyományban nem kaptak figyelmet. A problémát személyes tapasztalataival is árnyalta, mikor Berlinben a népszerűsítés szándékával tanított magyar irodalmat, többször beleütközött olyan német fordításokba, ahol a német szöveg működése jelentős mértékben eltér a magyartól, például meglepő módon Krúdy Szindbádja nem működik német kontextusban, nem sikerült átmenteni az atmoszféráját, Ady német fordításban pedig egy "nagyon rossz Heine-epigonná vált". (E mondat leírása fájdalommal járt, amit az észt kórus csengő, pergő éneke enyhített, ami mégiscsak megnehezíti az írás folyamatát, nem lehet nem odahallgatni az észt nyelv önmagában rejlő zeneiségére, a dalok gyönyörű dallamáról nem is beszélve). Ugyanakkor Márai művei mintha jobbnak tűnnének németül. Érdekes az is, hogy Rakovszky Zsuzsa regényének fordításában mintha jobban érvényesülne a cselekmény drámaisága, s a hallgatók a német romantikába helyezték, majd meglepődtek, hogy egy kortárs magyar író művét olvassák. Ahogyan az is izgalmas kérdés, mikor a vicces tragikussá válik, mint például Rejtő német fordításban (akinek fordítója egy kolostorban él a világtól elzártan), amelyben szerepet játszott a szerző életútja is, akit Gombrovicz, Beckett és Ionescu mellé lehetne helyezni.


 
Részlet az előadásból
 
 
Állandóan felvetődik az a probléma is mindkét oldalról, hogy mennyire kerüljön előtérbe, mennyire legyen észrevehető a műfordító egyénisége. A legjobb példa erre az Ulysses fordításai, amelynek esetében van példa a nagyon személyes és a kifejezetten személytelen, szó szerinti, majdnem filológiai fordításra is. Ennek kapcsán Márton megemlítette Tandori egy fordítása kapcsán kialakult komoly vitát, amelyben megnyilvánult a szerző és fordító kettősének problémája, konkrétan az a tapasztalat, hogy az "írói, fordítói egó" nem függetleníthető az értelmezéstől és az alkotástól. Igazán érdekes és szinte megfejthetetlen kérdésként jelentkezett, hogy mi lehet az oka annak az igénynek, hogy folyamatosan igényeljük az újrafordításokat. Ugyanis a fordítások egy idő után elavulnak, míg az irodalmi alkotások továbbra is elevenek maradnak. A kérdés, ami úgy tűnik, a műfordítás rejtélye, eldöntetlen maradt, az egyetlen javasolt válasz a már elhangzott megállapítás volt, miszerint a fordítás értelmezés is, s az értelmezés idővel elavul, míg a költői alkotás továbbra is működik poetológiai szinten is. Ebben a kontextusban felmerült a műalkotások hamisítása is, mint egyfajta fordítás, a hamisítások hasonlóan elavulnak, mivel működésmódjuk alapja, hogy észrevétlenül a kor divatjára játszanak rá. Ureczky Eszter, angol fordító még rákérdezett arra, milyen szerepe van a szerző viszonyának saját fordításaihoz, Márton a színházzal illusztrálta e kapcsolatot: a szerző nem szól bele abba, ahogyan színpadra alkalmazzák (maga is műfordítóként "a halott szerzőket" szereti), saját fordításai közül pedig kettőt (Gottfried von Strassburg: Tristan és Isolda, Sebastian Brant: A bolondok hajója) érez saját művének, amelyeket belevenne egy esetleges életműkiadásba.



Ezt követően meghallgattuk Balázs Esztert, aki a gyermekirodalmat megjelentető Kolibri Kiadó főszerkesztője és a gyerekirodalom kritikusa. Eszter hatalmas, színes könyvhalommal érkezett, hiszen a mesedélután rituáléja szerint egyenként bemutatta a nemrégiben megjelent legfontosabb könyveket, illetve gyerekkorunk kultikus meséiből – mint a Pom Pom vagy Lázár Ervin meséi – is hozott pár példányt. Ajánlott olyan fórumokat, ahol a fordítók maguk is tájékozódhatnak, mint a Prae.hu gyerekrovatának elemző kritikái vagy a meseutca.hu apróbb recenziói révén, de a kezünkbe vehettünk egy gyerekirodalmi lexikont is, amely összegyűjtötte és bemutatta a műfaj legfontosabb szerzőit. A fordítás szempontjából Eszter felvetett egy izgalmas kérdést: hogyan lehet visszaadni a gyermeknyelvet, az esetleges ferdítéseket, torzításokat? Vagy hogyan lehet átvinni, "mikor kikacsint a szöveg", azaz az olyan utalásokat, kiszólásokat, amelyek a könyvet felolvasó szülőnek szólnak? Olvasgathattuk a kortárs költők gyerekverseit a nagyon szépen illusztrált és szerkesztett Friss Tinta! és az Aranysityak című antológiában (utóbbit későbbi vendégünk, Lackfi János hívta életre, 40 költőt sikerült "elcsábítania erre a kalandra"). Különleges kiadványok voltak az olyan mesekönyvek, amelyek tabuhelyzeteket visznek színre, mint például azt, hogy milyen csonka családban vagy az alkoholista szülővel élni. Eszter még a Boldizsár Ildikó által írt Meseterápiáról is beszélt, amelynek már a neve is utal tartalmára, a mesékben rejlő terapeutikus lehetőségeket vizsgálja, melynek során az egyes élethelyzetekhez keres meséket.



A nap zárásaként Balázs Eszter Lackfi Jánossal beszélgetett terjedelmes és sokszínű munkásságáról. Most a próza területén kalandozik, megtudtuk, hogy "jó pár regény tolakszik a fejében", a júliust ezért a regényírásnak szánja, "elvonókúrára, detoxba vonul, belecsobban a regénybe és leúszik egy nagy egybetávot". A Kapjátok el Tüdő Gyuszit! című verseskötet kapcsán János elmesélte a hihetetlen történetet, hogy feljelentették a Takonyhegy című verséért, mert az túl "gusztustalan" volt (meg kell jegyezni, hogy a feljelentő a saját versét ajánlotta helyette). Természetesen követeltük a felolvasását, ami alatt nem tudtuk abbahagyni a nevetést, ezen felbuzdulva János még pár másik "orros" verset olvasott, így igazi "orrszivornyázásra" került sor. Prózeverseket hallottunk, amelyek gyerekszemmel láttatják a felnőtt világ furcsaságait. A Részeg elefánt esetében ugyanakkor megrótták a kritikusok, hogy nem igen határolható be a megszólított korosztály. E művekkel elő lehet segíteni a nyelvtudatra vagy a testtudatra ébredés folyamatát, például a Százérintésben együtt dolgozott Kovács Judit drámapedagógussal.



Íróktól nem különösebben megszokott módon komoly honlappal rendelkezik, az itt található "Versgyárba" akár még versötleteket is be lehet küldeni "Verset az őstermelőtől!" felszólítással, amelyeket Lackfi később megír, ily módon olvasói "alvó ügynökeivé váltak". Persze, van olyan, hogy ihlet, mikor "az égből lecsap a kegyelem", de a kapott témák is felvillanyozták. A gyerekirodalom témájához kapcsolódva elmesélte, hogy a gyermeki látásmód és Hrabal hatott rá, akinél a felnőttek viselkednek gyermekien. Hallhattunk egy másik, ez alkalommal kicsit keserűbben kacagtató felolvasást a Milyenek a magyarok?-ból, amelynek a népszerűségét jelezték a metrón kacagva olvasó utazók, ez is az elterjedés egy útjává vált. Természetesen a műfordításról is szó esett, hiszen János szintén fordított, még vietnami novellát is, s többször nyersfordításokból is dolgozott. A beszélgetés után sokan lecsaptak a könyvekre a fordítás ígéretének jegyében.


 
Részlet a beszélgetésből
 
 
 
(A fényképeket L. Varga Péter készítette, az illusztráció Molnár Jacqueline rajza.)

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

Szerzők

-- Vásári Melinda --


További írások a rovatból

Élő Csenge Enikő Apám országa című kötetének bemutatója
Április 11-én Szóbeli figyelmeztetés címmel tartottak felolvasást
Kritika Kállay Eszter Vérehulló fecskefű című kötetéről
Láng Orsolya Ház, délután című könyvének bemutatójáról

Más művészeti ágakról

színház

Podlovics Laura: Nem félünk a sötétben / Budapest Bábszínház, Kísérleti Stúdió
Világsztárok a Budapest Jazz Clubban: Oz Noy Trio
Emberpróbáló filmnézés a cannes-i filmfesztiválon
Haydn out, Muse in – múzsadilemmák


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés