bezár
 

irodalom

2013. 06. 17.
Horrorisztikus költészet
A JAK Műfordító Tábor 3. napja (Kisoroszi, 2013. június 15.)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Műfordító Tábor harmadik napját a kortárs költészetnek szenteltük, vendégünk volt H. Nagy Péter, Vida Gergely és Németh Zoltán, akik Szlovákiából érkeztek hozzánk. H. Nagy Péter kortárs költészetről tartott lélegzetelállító előadását követően Vida Gergely költő és Németh Zoltán irodalomtörténész-költő nem kevésbé érdekfeszítő beszélgetését hallgathattuk meg. Olyan témákat jártunk körül, mint a hagyomány szerepe az irodalomban, a nyelv anyagisága, a költői koncepció vagy az informális beszélgetés során a populáris irodalom és a tömegkultúra.

A délelőtti szeminárium után, ahol Gelléri Andor Endre Pármai likőr című novellájának fordítására tértek át a résztvevők, az ebéd alatt nyelvjátékkal, szóteremtéssel nevettettük meg egymást, amely a "kummantás" ('ebéd utáni szunyókálás') jelentésmezejében zajlott, és azóta a "kummantológia" eseményévé váltak az étkezések. A kora délutáni kellemes szieszta (kummantás) vagy munka kellően felfrissített mindenkit az esti programok intenzív szellemi munkájára. Majd nagy örömmel fogadtuk H. Nagy Pétert és Vida Gergelyt, akik együtt érkeztek, mivel mindketten az Opus irodalmi folyóirat munkatársai (ahogyan szervezőnk, L. Varga Péter is). Az est harmadik résztvevője, Németh Zoltán szintén kollégájuk, így az esti programok a tematikán túl közvetlen módon is szorosan kapcsolódtak egymáshoz.



H. Nagy Péter előadása belevetett minket az irodalom mély vizébe, hiszen őt követve magunknak is el kellett mélyülnünk az előadó által hozott versekben. E versek szoros olvasásán keresztül mutatott rá a kortárs költészet egy-egy központi problémájára. Egészen a '90-es évekig nyúlt vissza, amikor egy fordulatot lehetett észlelni, amelyet Kovács András Ferenc művein keresztül mutatott meg a későbbiekben. Egyrészről azt az alapvető vélekedést vizsgálta meg, miszerint a költői megnyilatkozás a hagyomány közreműködésével működik. A hagyományhoz való kettős viszonyt szemléltette, vagyis hogy a kortárs költészet egyszerre felhasználja a költészeti tradíciót, ugyanakkor nem tekinti azt kizárólagos autoritásnak, amely korlátozná a jelentések áramlását, hanem alakítható, képlékeny jelentésként gondolja el. Ily módon többlet jelentéseket termel a két szöveg interakciója, olyan infratextust, amely csak e komplex párbeszédben nyilvánul meg. Emellett a kortárs költészet hasonló tendenciája, hogy a költőiség és depoetizáltság kettőse is felszámolódik. Efelől láthatóvá válik egy erős változás, vagyis hogy a költői hagyomány igazolása már nem kizárólagos feltétel többé, "bármi költészetté tehető", ami a nyelv produktuma.

A hagyományhoz való viszony újraértékelése a palimpszeszt műfajának robbanásszerű elterjedésében is megnyilvánult, amelyben az egymásra rakódó rétegek összjátéka hozza létre az értelmet. ("Csak én írok, versemnek hőse: semmi." – Kovács András Ferenc: Pro domo) Illusztrációként Kovács András Ferenc, a tábor egy későbbi vendégének verseit olvastuk. Többek közt az Emberek, a J. A. szonettje, az Ars memoriae elemzésén keresztül láthattuk, amint a szerző eljátszik azzal, hogyan bontható le és építhető újra a szöveg; hogyan válik centrum nélkülivé és térszerűvé egy vers azáltal, hogy felcserélhetőek lesznek a sorai; hogyan fordíthatja a textuális mozgás ellentétébe az eredeti szöveg értelmét, s kerülhet szembe egymással a vers tematikus és retorikai dimenziója, amint a hangzás poétikája elkezdi felülírni a jelentéseket. A J. A. szonettjében megfigyelhettük, ahogyan a betű szintje hangsúlyossá válik a szöveg működésében (ezt már a cím is jelzi – a játék a szerző monogramjával átível a versen, a záró sorokban Arany János (A. J.) is megidéződik: "De mindezt mintha másról hallanám: / nem a valót, csak annak én-imázsát, / mint földöntúli lombok roppanását."), s azt is, hogy miként vonatkoztatja a Kovács András Ferenc-vers az Emberek esetében a lírára, a lírai tapasztalatra, a tradíció hozzáférhetőségére és az olvasásra azt, ami a József Attila versben etikaiként jelenik meg. A szövegpéldák meggyőzően tanúskodtak amellett, hogy a hagyománynak egy olyan értelmezése vált uralkodóvá, amely nemcsak rendelkezésre állóként kezeli az irodalmi tradíciót, hanem párbeszédbe is lép vele, és megkettőzi azt. Ily módon a szövegek színreviszik és hozzáférhetővé teszik az újraírás tapasztalatát. Ezeket a műveket a kritika rögtön kanonizálta is. Kérdés, hogy a kötelező intertextusok ismeretének esetleges hiánya nem nehezíti-e az olvasást, s hogy amennyiben a végtelenségig lehet játszani, nem ürül-e ki a líra.

H. Nagy Péter

A palimpszeszt mellett H. Nagy Péter egy másik izgalmas poétikai jelenséget is bemutatott, mégpedig a nyelvi kimérát, amely mintha üresbe futtatná a jelentést, s ezért halandzsaként lehet érzékelni. A nyelvi kiméra működését Kovács András Ferenc a Húsvéti kuruc rigmusa című művén láthattuk, amely a nyelvet képezi valamiképpen újra, s színreviszi, hogyan kell az értelmezőnek fordítóvá válnia. H. Nagy Péter készített egy "szótárt" a vershez, ugyanis az értelmetlennek tűnő kifejezések román frazémák tükörfordításaival azonosíthatóak, a román szavak ismeretével behelyettesíthetőek. E kód mentén fejtette fel néhány sor jelentését szemléltetésként, pédául: "deszkurkálnám ['intézni az ügyeket'] magam dovádékért ['bizonyíték', amiről van papír értelemben] csángok ['ácsingózok, sorban állok valamiért' vagy 'törekszem']". Ez alapján a verset a Bujdosó kuruc rigmusának (Ady Endre) félrefordításaként is lehet értelmezni. A szöveg emellett arra is rámutat, hogy a költészeti diskurzusba bevonhatóak olyan szegmensek is, amelyek nem a költészetből jönnek. Az adott megszólalás válik fontossá, már nem a tradíciónak, hanem a nyelvnek való megfelelés lesz hangsúlyos. Kovács András Ferenc művei után Orbán János Dénes verseivel (Ifjabb csikóbb poéta Jack Cole-hoz, Jolán) is szemléltette az előadó, hogy a szövegek miként próbálják meg felszámolni a lírai kód kizárólagosságát, s hogyan mozdulnak el a populáris regiszterek irányába. Végül a jelenlevő Vida Gergely Duett egy korpuszra című "szakítás-szonettjében" láthattuk, hogyan épülhet fel egy vers József Attila-törmelékekből. Röviden szó esett még a poszthumán líráról, amelyben a humán ideológiai szempontok kiszorulnak. L. Varga Péter is ehhez kapcsolódott hozzászólásában, amelyben Kovács András Ferenc lírájára utalva azt az olvasási tapasztalatot emelte ki, amikor a költészet anyagszerűségével, médium-, azaz nem antropomorf jellegével is szembesülünk, amely a jelentésadás folyamatát kisiklathatja. Vida Gergő szövege kapcsán pedig felhívta a figyelmet az optikai olvasás jelentőségére, rámutatva arra, hogy a versben a vizuális, térbeli megformáltság a hangsúlyos.

H. Nagy Péter

Így H. Nagy Péter előadása a kontextus megteremtésével jól felépített módon már előkészítette Vida Gergely és Németh Zoltán beszélgetését. Különösen érdekes volt, hogy a tárgyalt kérdések máris feltehetőek a jelenlevő költőnek. Az első kérdés éppen a hagyományra vonatkozott, hiszen fontos a fordító számára is, hogy milyen hagyományhoz tartozik egy vers, amennyiben az nyelviségét is meghatározza, ezért Németh Zoltán arra kérdezett rá, hogy a költő melyik hagyományt tartja produktívnak önmaga számára. Vida Gergő először három nevet emelt ki, a nyugatos nemzedékből Babitsot (akinek munkásságáról írta disszertációját), József Attilát az úgynevezett késő modern tradícióból, valamint Parti Nagy Lajost, később még kiegészítette a névsort Szijj Ferenccel és Petri Györggyel, akik szintén hatottak rá valamilyen módon. Babits már a szókapcsolatok szintjén is, míg József Attila és Parti Nagy inkább szemléletmódjukban meghatározóak számára, Petri pedig az életében vált fontossá.


 

Részlet a beszélgetésből


A hagyományhoz hasonlóan jelentőségű kérdés volt, amely a formához való viszonyt vetette fel. Vida a szonett hagyományát emelte ki, de meglepő módon megjegyezte, hogy nem érdeklik különösebben a formák, egyébként is "fene tudja, hol keletkezik a forma". Elárulta, hogy szokott kísérletezni azzal, hogy átírja más tördelésbe a verset, s ilyenkor egészen különböző az eredmény. "Itt van ez az ihlet... tehetség... – a költő grimaszát a közönség kacagása kíséri – mikor valaki ráérez, hogy hol törje a szöveget..." A nyelv anyagisága is újra terítékre került, hiszen mintha a vele való játék alapvetően határozná meg a költészetét, s mintha Derrida írásmódjához kapcsolódna. Németh Zoltán véleményét a szerző is megerősítette, ismét Babits-ra utalva, a nyelv anyagiságára a kevert szavak, szavak ütköztetése kapcsán kezdett el figyelni, s nem is tud elszakadni tőle. A "nyelv szeretete" a Parti Nagy-féle parodikus költészet paródiájaként írt verseiben is megnyilvánul. Bár abban nem hisz, hogy a nyelv irányítja a személyiséget, de a szavakhoz, a nyelv formájához való alkalmazkodás vezeti az írásfolyamatot.

Vida Gergely és Németh Zoltán

A Horror klasszikusok kapcsán Németh Zoltán egyik kérdése a "posztmodern három p-ből": pastiche, paródia, paranoia indult ki, kiemelte, hogy a "paranoiás tudat labirintusaként jelenik meg a világ", s rákérdezett, hogy "mennyire vitte vásárra ezzel a bőrét, mennyire sikerült megőriznie a józan eszét?" Megnyugtató a szerző válasza, hogy nem ebben a szellemben alkotott, inkább "egy sötét, darkos közeget próbált meg nyelvileg megfogni. Horrorisztikus ez a kötet, ha a nyelve az." Nem került tehát a horror miatt válságba. "Akkor nem lesznek Horror klasszikusok 2, 3, 4, 5?" Tette fel élcelődve a kérdést Németh Zoltán, amire Vida Gergely felkiáltott, "Most adtál egy ötletet!" L. Varga Péter mostanra külön műfajjá vált hozzászólásában még megemlítette a Horror klasszikusok kapcsán a "háztartási horrort", amikor az élet válik horrorrá, s a belső horror kerül kívülre – ezt nevezik terrornak, tette hozzá H. Nagy Péter. A szerző zárásként felolvasta a kötetből a Sikoly-verseket.

Németh Zoltán és H. Nagy Péter

Az esti beszélgetés során még nagyon sok témát érintettünk, előkerült Szabó Lőrinc híres két sora ("Ketten vagyunk, én és a világ, / ketrecben a rab"), H. Nagy és L. Varga lelkesen magyarázták a kiazmus alakzatának működését az észt lányoknak, amivel kapcsolatban a fordíthatóság kérdése is felmerült. A nyelv anyagisága és medialitása mellett a másik vezető téma a tömegkultúra kapcsán Lady Gaga művészi performanszai voltak, amelyekről érzékeny és izgalmas elemzéseit H. Nagy Péter osztotta meg velünk. Természetesen Vida Gergely sem maradt további megválaszolandó kérdések nélkül, ráadásul a dedikálástól sem menekült meg. Zárlatként pedig álljon itt legfrissebb kötetének ideillő záró verse:
 


Sikoly (4)


Utószóval látom el.
Különben annak gondolnám magam,
aminek utoljára láttál.

Így hígítani?
Persze, persze, a kifogástalan ízlésed.
De majd megszépül ez is,
előbb-utóbb erőre kap, pezsegni kezd
megint a vér,

hisz minden kezdet nehéz.
Én szeretem, ahogy alig marad titok,

ahogy a test kissé megemelkedik,
a lábfejek, mint mondat után bezárt
idézőjel,
csak úgy kaparják a semmit.

Brrr. A fájdalmat valahogy nem szenvedhetem,
nem én.
Le a kalappal!
Le a kalappal!

prae.hu





Fényképek: L. Varga Péter




 




 




 


Kapcsolódó cikkek


nyomtat

Szerzők

-- Vásári Melinda --


További írások a rovatból

Kocsis Gergely és Tallér Edina könyvbemutatója a Margó Fesztiválon
Mi köze mindehhez Nádas Péternek?
irodalom

A Gyász, hagyaték és túlélet József Attilánál alcímet viselő könyv a Kortárs Kiadó gondozásában látott napvilágot
Interjú Horváth Florenciával és Karádi Gergővel a Valójában senki című zenés irodalmi est kapcsán

Más művészeti ágakról

art&design

Mátrai Erik AIR című kiállításáról
Szinvai Dániel: Párhuzam
art&design

Eperjesi Ágnes és Várnagy Tibor: TAVATE: lebegés című tárlata az acb Galériában
színház

Podlovics Laura: Nem félünk a sötétben / Budapest Bábszínház, Kísérleti Stúdió


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés