A kortárs prózáról szólva Szirák Péter először körüljárta a fentebb megfogalmazott problémát, azaz, hogy miért is nehéz az összefüggő kép megalkotása. Egyrészt abban a filológiai problémában látja ezt a nehézséget, miszerint mostanában már kevésbé lehet körülhatárolni, mi a minőségi irodalom, mint 20-25 éve. Tavalyi előadásához hasonlóan most is kiemelt egy-két tendenciát, amelyeket meghatározónak tart, s ezeket vizsgálva mutatta be, hogyan alakult át két, a próza számára fontos műfaj szerepe az elmúlt időszakban. Az egyik ilyen műfaj a példázat, amelynek jelentős szerepe volt a 20. század második felének elbeszélő prózájában. Ottlik Iskola a határonja például irodalmi parabolaként már többértelművé tette azt, amit a példázat jellegzetesen egyszerűbben fejezett ki. Ettől az olvasási módtól és struktúrától kezdett eltávolodni a próza a paródia felé. A "prózafordulattal" a '70-es, '80-as években kezdődött el a példázat szétírása, a műfaj felelevenítése és ezzel egyszerre a tőle való elmozdulás is.



Mindez a rendszerváltás folyamatának idején zajlott, vele párhuzamosan és ennek jegyében változott meg az irodalom politizálása is. A diktatúra alatt ugyanis az irodalom volt a hiányzó szabadgondolkodás médiuma, ily módon a hatalom számára is fontossá vált, egyszerre tisztelték és féltek tőle. Ettől nem teljesen független körülmény, hogy az '50-es, '60-as évek fordulóján olvastak a legtöbbet az emberek (Jókai könyvei voltak a legtöbbet kölcsönzöttek). Nem elhanyagolható szempont, hogy ekkor az irodalom egy monomediális közegben fejtette ki hatását, hiszen a televízió még nem terjedt el. A '80-as, '90-es évek fordulóján viszont radikálisan megváltoztak a körülmények, az irodalom megszűnt a közéleti gondolkodás egyedüli területének lenni, ugyanakkor kulturális versenytársai is lettek, például a szórakoztató irodalom formájában. Mindennek következtében megváltoztak az írásmódok és az olvasási szokások is. A médiumok versengésében válságba került a minőségi irodalom, új funkciót kellett találnia, amelyet csak ő tud biztosítani, amelyre egyedül ő képes. Fokozatosan előtérbe kerül a szatíra műfaja, amely a társadalomnak tart görbe tükröt. Az önreflexív paródiától efelé mozdul el az irodalom, mikor elkezdi újraépíteni a rendszerváltás előtt felfüggesztett külkapcsolatait. Ily módon az aktuális problémák és a politika bekerülnek az irodalmi szövegek diskurzusába. E tendenciákat néhány kortárs mű elemzésével mutatta be Szirák Péter.

A másik fontos műfaj, amely meghatározó szerepet játszik a prózában, a családregény. Az a műfaj lett, amely leginkább fel tudja idézni a kortárs magyar világ problémáit. Ez érdekes módon összekapcsolódik a gyermeki elbeszélő megteremtésével. Történetileg a családregény a 19-20. századi világirodalomban a legfontosabb műfaj a Bildungsroman, a nevelődési regény mellett, miközben a magyar irodalomban nehezen lehet megtalálni az előzményeit. E tekintetben Márai Sándort lehetne megnevezni, akihez Esterházy Péter és Nádas Péter is kapcsolódott. (Olyan regényeket lehet itt megemlíteni, mint Lengyel Péter Cseréptörés, Háy János A gyerek, Szvoren Edina Pertu vagy Esterházy Péter művei, de szó esett még Grecsó Krisztián, Kukorelly Endre, Dragomán György, Borbély Szilárd, Grendel Lajos egy-egy művéről is.) A családregény uralkodó elbeszélési formája két fundamentális könyvre megy vissza, Kertész Imre Sortalanságára és Nádas Péter Egy családregény vége című művére, amelyekben szintén a gyermeki nézőpont a kulcsmomentum. E látószög új lehetőségeket nyitott meg, amennyiben egyfajta infantilis, ártatlan világlátásra ad lehetőséget, s nem számon kérhető rajta, hogy nem tud az ideológiákról. Ezáltal az irodalom visszafordul olyan dolgok felé, amiket nem tudott megvalósítani a paródia. Szirák Péter arra is utalt, hogy fordítói szemszögből szintén izgalmas lehet a gyermeki nyelv használata, mivel a szövegek ennek révén egy virtuális beszédmódot teremtenek. Ebben az értelemben tulajdonképpen idegen nyelven beszélnek, hogy olyasmit is kifejezhessenek, amit máshogyan nem tudnak. Mindez egyszerre fordítói és nyelvbölcseleti kérdés, amelyen talán érdemes lehet mélyebben elgondolkodni. Az előadást követő beszélgetésben még szó esett a történelmi regényről, a családregényről mint lehetséges mikrotörténelemről és a gyermeki nyelv eltérő idiómáiról a különböző nyelvekben.



Este igazán különleges élményben lehetett részünk, hiszen a már sokat emlegetett Kovács András Ferenc érkezett közénk, aki elsöprő és páratlan egyéniségével mindenkit elbűvölt. Már a megjelenésével egyedi hangulatot teremtett, szalmakalapban, széles mosollyal az arcán sétált be a teraszra. Vidámságát mindvégig megőrizte, s a mi arcunkra is mosolyt csalt. Mikor elkezdődött a beszélgetés, rögtön arra gondoltam, mennyire hasonlít a számomra is kedves Adyra "nagy szemeivel", ahogy később ő maga fogalmazott. A kötetlen beszélgetés során már valóban úgy éreztük magunkat, mintha Ady Endrével ülnénk egy asztalnál. Egy első hallásra egyszerűnek tűnő kérdéssel fordult Szirák Péter a költőhöz: Mikor érezte magát először költőnek? Mikor kristályosodott ki, hogy a különböző művészetek közül a szó művésze lesz? Ha azonban jobban belegondolunk, e kérdésben benne rejlik nemcsak saját élet- és költői pályájához való viszonya és önértelmezése, de az is, hogyan gondolkodik a költészetről, az alkotásról vagy akár az irodalmi hagyományról. Kovács András Ferenc meg is jegyezte, hogy erre nem tud röviden válaszolni, s válaszában valóban érintette a fentebbi témák többségét.



Elmesélte, hogyan kacérkodott más művészeti ágakkal, az ötvösművészettel például, hiszen mindig szeretett az anyaggal dolgozni, emellett nagyon jól rajzolt és festett is. (Nem is tudja, miért nem illusztrált eddig, ezentúl fog.) Mivel színházban nőtt fel, a színészi pályán is gondolkodott, már csak azért is, hogy "bosszantsa a szüleit", sőt a mai napig úgy olvas drámákat, hogy rögtön azon gondolkozik, melyik szerepet játszaná el szívesen (Cyrano de Bergerac-ot például). Bár a drámaíráshoz volt "tisztán látása", a vershez volt "vaksága és bátorsága is". Mindemellett a geográfia, a geobiológia vagy a biogeográfia is vonzotta. Mindezek után érdekes kérdés, hogy az ember egyáltalán eldönti-e, hogy költő lesz. Kányádit idézve: "hogy az ember miért lett költő, az halálakor derül ki". A kérdés kapcsán Babits Az elbocsátott vad című versét is megidézte: "Nem hiszek az Elrendelésben, / mert szabad vagyok: oly szabad, / mint a bolond bogáncs a szélben / vagy vad bozót között a vad." Addig jó, amíg az ember bármi lehet. ("Mondhatom ilyen hangon is, ahogy Sanyi bácsi mondaná." Ekkor hallhattuk először KAF tolmácsolásában Weöres Sándor hangját, amely az este folyamán még sokszor felcsendült.)


 

Már gyerekként elkezdett verseket írni, "kollázsokat készített, montázsokat, amelyek rózsaszínű, zöld tintával írt dadaista versek voltak". Mikor meglátta az első kötetét, "elszakadást, eltávolodást érzett", ugyanakkor hangsúlyozta, hogy nem ért egyet Borges modásával, miszerint aki fiatal korában sokat ír, annak később lesz mit javítania. Ő elfogadja, hogy ilyen is volt, ilyet is írt, s fontosnak tartja ezt az alázatot, hiszen valójában "a pillanat az érdekes", amelyben a vers születik. Azt, hogy a költő, mikor költő, nehezen lehet tudni, egy mozgó dolog, ahogy mi is mozgunk. Létezik ihlet is, persze, de a legfontosabb az empátia és a fantázia. "Az ember ír, s azután egy bánat önti el." Kedvenc költőiről szólva Tóth Árpádot és Baudelaire-t emelte ki kezdeti erős hatásként, majd kifejtette, hogy elutasítja a magyar költészetről való gondolkodásban gyakran feltűnő antagonisztikus szemléletet, amely mögött sokszor valamilyen ideológia rejlik. Ő szereti Kosztolányit és Adyt is, Aranyt és Petőfit, Csokonait és Berzsenyit vagy Babitsot és Kosztolányit is egyszerre. A legutóbbi páros kapcsán megjegyezte, hogy manapság "Babits nem olyan divatos, mert a bűbájos Kosztolányi elhomályosítja. Babits nehezen felfejthető, nem kedves. Na, én ezeket a nem kedves költőket szeretem." Ugyanakkor azokat a költőket is, akik máshogyan írnak, ebben a nyelv sokféleségének tisztelete nyilvánul meg.



Szirák Péter a versírás folyamatára is rákérdezett, amelyre válaszul KAF "akaratlan ódát mondott a nyelvről és a költészetről". Előfordul, hogy az ember évtizedeken keresztül hord magában egy verset, gyakran tudja, hogy valamiről fog írni, de még nincsenek meg hozzá a szavai. Ugyanis "a vershez nem gondolatok kellenek, hanem szavak". Megmagyarázhatatlan például Weöres Sándor, aki még a törmelékekben is teljes értékű verseket alkotott, "állandóan magas, ami nagyon nyomasztó". "A magyar költészet marslakójának" nevezte, egy "kicsi ember", aki semmihez sem hasonlítható, "vannak titkok". "Valahogy olyanná kell válnunk, mint a drága Shakespeare, aki nem biztos, hogy volt." – írta körül a költő alakját KAF. "Kicsik vagyunk, nem érünk fel önmagunkhoz sem, semmik vagyunk."

Természetesen a fordítást is szóba hozta Szirák Péter, mikor kapcsolódva a nyelv ódájához megemlítette, hogy "egy nyelv arra képes, amire a költészetében képes" – ezzel KAF is egyetértett. Bár – talán éppen ezért – a versek fordítása alighanem lehetetlen, mégis kísérletet teszünk rá. KAF maga is fordított, így Szirák Péter a fordítás általános problémája mellett e kísérleteiről is kérdezte. Valóban szinte lehetetlen a fordítás, válaszolta a költő, hiszen "lelkei vannak a nyelveknek, s más a lelkük." Néha mégis sikerül, példaként Tóth Árpád Verlaine-fordítását idézte, az Őszi chansont, amelyben a fordító "éppen a lelkét ragadta meg a versnek". Saját magát ellenben nem tartja jó fordítónak, mivel nincs önuralma hozzá. Ha a verset erőtlennek érzi, akkor "cifrázza", s ettől "olyan KAF-os lesz", az ember néha fodítás helyett akaratlanul is elkezd írni.



A beszélgetés kimeríthetetlennek bizonyult, automatikusan váltott át kötetlen formába. Lehetetlen összefoglalni, mi minden került szóba, írók, költők, színészek, Kolozsvár, személyes történetek, "Weöres foreweör". Mindemellett Kovács András Ferenc előadóművészként is megmutatkozott, többször hallhattuk felolvasni és szavalni, nem csak saját verseket. Néha pedig szerepből szerepbe bújt játékosan, s megidézte többek közt Jékely, Weöres, Latinovits, Sütő vagy Sinkovits szellemét nem csak hangjában, de nyelvhasználatában is. E szerepjátékba többször a híres utánzóművész Szirák Péter is bekapcsolódott, ily módon nem mindennapi duettet hallhattunk. Végül olyan témák is felmerültek, mint Tarantino, különösen a Django, amelyről L. Varga Péter rövid eszmefuttása már felért egy kész esszével, s KAF is lelkesen szállt be az elemzésbe.