bezár
 

irodalom

2013. 06. 25.
Drámai ellentétpárok
A JAK Műfordító Tábor 7. napja (Kisoroszi, 2013. június 19.)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Műfordító Tábor 7. napján sem szakadt meg a munka a szemináriumon, Barnás Ferenc a tábor kezdetén nagy érdeklődést keltett művéből, a Másik halálból fordítottak egy részletet a résztvevők. A délután pedig már a kortárs dráma és a színház jegyében telt. Először Zsigmond Andrea színikritikus drámaian megkomponált előadását hallgattuk meg. Majd Spiró Györggyel beszélgetett Mátrai Diána, melynek során a dráma és a színház mellett olyan érdekes kérdéseket is tárgyaltak, mint a regényírás vagy a fordítás és az irodalom mai helyzete.

Míg az nem is volt teljesen váratlan, hogy Rácz Péter a Másik halálból hozott egy részletet a fordítóknak, az már inkább csodálkozást váltott ki, hogy éppen egy olyan szövegrészt választott, amelyet maga Barnás Ferenc is felolvasott nekünk az első napon. A korábban a kötet fordítása iránt érdeklődő lengyel Martát csak megerősítette tervében az újabb találkozás a szöveggel, immáron aktív fordítóként is. Néhányan a kiemelt részlet nyelvi egyszerűségét említették a közös megbeszéléskor, amire később új fényt vetett Spiró György megjegyzése, miszerint az egyszerűséget a legnehezebb fordítani. Ezzel a feladattal próbáltak megbirkózni a fordítók a délelőtt során.

Kora délután Zsigmond Andrea mesélt nekünk a kortárs színházról, annak különböző válfajairól, irodalommal való kapcsolatáról. Andrea már előző nap csatlakozott hozzánk, mivel éppen két jelentős színházi fesztivál közé esett e tábori szereplés. Ennek kapcsán máris beszélt két fontos fórumról: az egyik a POSzT (Pécsi Országos Színházi Találkozó), amely a legjobb előadások mustrája, a másik a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, amely a határon túli előadásokról szól. Mindkettőt figyelmünkbe ajánlotta mint segítséget a tájékozódáshoz. Zsigmond Andrea előadását dramaturgiai szempontból is felépítette, hogy felpezsdítsen minket a tábor hetedik napján, megelőlegzem, sikerrel járt. Egyrészt a békakirályt formázó füllbevalóját viselte az alkalomra, amelyben máris megtestesül a drámaiság, másrészt előadását ellentétpárokra, jellemző konfliktusokra építette fel, s jelezte, szándékosan provokatív kíván lenni. A tárgyalandó témák kiválasztásába a hallgatókat is bevonta, felsorolt sok-sok színházzal kapcsolatos dichotómiát, majd megkérdezte, melyikről szeretnénk bővebben hallani.

Zsigmond Andrea

Az első ilyen az irodalom és színház kettőse volt, ezzel kapcsolatban most megfogalmazódott a másik oldalról is, amit korábban az íróktól hallhattunk, vagyis hogy a színházban sokan nem szeretik, ha az író, átdolgozó vagy a fordító beleszól a rendezésbe. Az irodalmi szöveg kidolgozottsága pedig sokszor hátráltatja a színrevitelt. A színház az irodalom ellenében harcol az önálló színházi gondolkodásmód kialakításáért, amelyre át kell fordítani az irodalmi szöveget. Az irodalmi szöveg és dráma, valamint az előadás ellentéte leginkább a szöveg, valamint a vizualitás, a hangzás és a mozgás feszültségében nyilvánul meg. A magyar színházi kultúrában felerősödött a szöveg szerepe, például a szószínház, a pszichologizáló előadásmód, ezáltal viszont elsikkadnak a szövegtől független színházi formák. Ehhez a kérdéshez szorosan kapcsolódik a rendező és az író dichotómiája. Ma inkább a rendezői színház dominál, bár néhányan már ennek végét jelzik. Előadónk felvetette a kérdést, hogy mi válhat hangsúlyossá helyette. Úgy tűnik, a közösség kerül előtérbe, például mikor közösen alakítják a darabot a rendezés során, az előadás közösségi alkotássá válik. Ennek jele a "negyedik fal" lebontása is, azaz a közönség bevonása az előadásokba. Ezáltal a néző érzékeli, hogy hozzá szólnak, ez pedig megváltoztatja az előadást, közösségi élménnyé teszi azt.

Nem teljesen függetelenül ettől izgalmas lehet a racionális és az asszociatív színház ellentéte is. Az előbbi, a szószínház a megértésre épít, míg az utóbbi az érzékelésre. Érdekes különbség, hogy a határon túlon az utóbbi, míg Magyarországon az előbbi a domináns. Sajnos jellemző, hogy a határon túliak Budapestre érkezve elvesznek, mert nem tudják kifelteni ebben a más színházi kultúrában ugyanazt a hatást. Itt alapvetően az irodalom felől értelmezik a színházat, míg például Délvidéken az érzékiség a meghatározó (mint Nagy József jelszínháza, amely mozgásban beszéli el a szöveget, s az érzékiség is meghatározó szerepet tölt be az előadásokban), s a különböző művészeti ágak között is nagy az átjárás. Érdekes az is, hogy az újítók sokszor más művészeti ágakból érkeznek, mint Robert Wilson például. Az asszociatív színházban a motívumok szerepe erősebb, amelyek kompozíciót alkotnak a szó hagyományos linearitásával szemben. Ezért fordulhat elő, hogy ezen előadások sokkal jobban érthetőek a zene és képzőművészet felől.

Zsigmond Andrea előadása

Hasonlóan izgalmas ellentét, amely a performatív és az illusztratív színház között feszül. A performer nem szerepet játszik, hanem önmagából dolgozik. Az illusztratív a színház világában ellenben elmarasztaló jelző, amennyiben didaktikus hatása van, sokszorosan prezentál valamit, amit elmond, azt mozdulatokkal, zenével is előadja, ily módon az előadás a dráma puszta illusztrációjává válik. A performatív ezzel szemben egyszerre jeleníti meg e különböző rétegeket. Ehhez kapcsolódva olyan érdekességekról is hallottunk, mint amikor valaki színészek segítségével viszi színre saját élettörténetét (például a Hetven kiló című előadás), vagy mikor egy improvizatív sörözésből mentenek át mozzanatokat egy készülő előadásba. A TÁP Színház szintén izgalmas lehet a performativitás tekintetében, mivel előadásaikba bárki bekapcsolódhat. A POSzTon például Peer Krisztián fellépett a színpadra, és előadta, milyen kalandosan, a véletlenek milyen sorozata révén jutott el a fesztiválra. A monológ arra futott ki, hogy szállásra lenne szüksége, s segítségért a közönséghez fordult. Ez akkor és ott egyszerre lehetett a valóság egy szelete, de ugyanúgy színházként is működött. A kérdés eldöntetlen maradt, s ez valahogy a lényege is az ilyen produkciónak.

Az előadást követően hamarosan megérkezett Mátrai Diána és Spiró György is, s kezdetét vette az esti beszélgetés. Egy helytelen kifejezés kapcsán, "el van menve", hamar a nyelvre és a fordításra terelődött a szó. A kifejezést Diána csípte el Spiró telefonbeszélgetéséből, s nem tudta megállni, hogy ne kérdezzen rá, miért fogalmazott így. Spiró válaszul elemezte a helytelen használat lehetséges kontextusait. Leginkább viccként működik magyarul, benne rejlik egyfajta magyar öngúny, a túlhajtott magyar purizmus vagy a műveletlen rétegek kigúnyolása. Éppen ezért nem tudja, hogyan lehetne lefordítani. Diána meg is jegyezte, ha lefordítjuk, helyes lesz, Buda György pedig hozzátette, "ha pedig helytelenül fordítom, azt mondják, nem tudok németül". Spiró a Cseresznyéskert egy rendezésére utalt példaként, a darabban ugyanis van egy szereplő, aki képtelen egy rendes, befejezett mondatot mondani. A rendező nem hitte el, hogy létezik ilyen, és nagyon nehezen egyezett bele, hogy meghagyják az előadásban ezt a helytelen nyelvezetet. Jepihodov figurájáról van szó, akinek neve "Baszvajövőt" jelent, s ez egy kulcsmomentum Csehov drámájában. Előre látta, hogy a jövő, a 20. század Oroszországban erről a rétegről fog szólni. Az előadásban ugyanakkor bohózatot csináltak belőle, miközben "egy végzetes figura".

Spiró György és Mátrai Diána

Ebből máris kitűnik, hogy nyelvi jellegzetességek veszthetik el szerepüket egy másik nyelv kulturális közegébe lépve, amennyiben az már a fordítás révén nem sikkadt el. A fordítási problémák kapcsán Spiró megjegyezte, hogy az az igazán érdekes, amit nem lehet lefordítani. Szemléltetésként egy saját lengyel drámafordításából idézett részletet, az eredeti már a vershez közelített, amelyet nagyon nehéz átültetni. Diána utalt rá, hogy az ehhez hasonló helyek fordításakor még erősebben megnyilvánul, hogy a fordítás értelmezés is. Egy versszerű részlet esetén kérdés lehet, hogy a fordító megváltoztatja-e az értelmét a forma vagy a hangzás kedvéért. Zsigmond Andrea előadása után különösen érdekes volt hallani Spiró válaszát, hiszen délután arról hallhattunk, hogy a kortárs színházban ma inkább az érzékiség dominál, s a szöveg csak bekapcsolódik az érzékek játékába (bár Andrea azt is megjegyezte, hogy a magyar színházakra még mindig a szövegközpontúság jellemző). Spiró számára a szöveg és az értelem ellenben nagyon hangsúlyos, inkább megpróbál közel maradni a forrásszöveghez, szó szerint fordítani, mivel az értelmét fontosabbnak tartja, mint a poétikát. Szerinte Shakespeare-t is érdemesebb lenne prózában fordítani, inkább értsük, minthogy "csengjen, bongjon".

Shakespeare fordításai kapcsán szóba került az is, miként lett divat a magyar költők számára, hogy fordítsanak is, először leginkább szeretetből, majd megélhetési szempontok miatt is. Nyugaton ez másként van, ott működik a műfordítói szakma. Például a Három nővér amerikai fordítója megtehette, hogy húsz éven át dolgozik a darabon, kitűnő is lett az eredmény. Nem tartja jó dolognak, ha költők fordítanak, mivel sokszor egy elképzelt stílusban ültetik át a műveket. Diána felidézte Spiró korábbi megállapítását, miszerint "akinek van esze, színpadra ír", s megkérdezte a szerzőt, most is így látja-e. Spiró válaszában meglehetősen komor képet festett a színház mai helyzetéről. A szöveg helyett sokkal hangsúlyosabbá váltak a képi műfajok, amit lehetséges, tehát le kell fordítani képre. Ez óriási veszteség, de később újra lehet építeni belőle, amit elvesztettünk. Hasonló ez az ókori szobrok történetéhez, amelyek csak római másolataikban maradtak fenn, de a reneszánsz számára ez is elég volt. Ehhez hasonló, ahogyan "a görög, római kultúra romjai alól a középkorban kimászik a bohóc figurája".

Spiró György

Diána a fordító mellett az írót is megszólította Spiró Györgyben, aki válaszában megjegyezte, hogy írni merészség és pofátlanság. Mióta elkezdett realista lenni, megtapasztalja, hogy rettenetesen nagy felelősség bárkiről bármit írni, előfordul, hogy utólag lelkiismeretfurdalása van. A Messiások esetében például a benne szereplő lengyel szekta tagjairól sokkal többet tud, mint amit ők tudtak magukról és egymásról. Ők már halottak, nem tiltakozhatnak. "Árulkodó lény az író." Drámaíróként pedig azt kell elérni, hogy a néző úgy nevessen, hogy közben "belemar", s a könnye is kicsordul. Kerdi-Liis Kirs, a Prah észt fordítójának kérdésére válaszolva elmondta, nem tartja magát igazi drámaírónak vagy újítónak, egyedül A békecsászár című darabját emelte ki, "egy verses őrült dráma", amelyet 17 éven át írt. Úgy gondolja, ebben valóban csinált valami újat. Még talán Weöres Octopus-át lehetne megemlíteni, ami hasonló, Weöres ellenben egy ismert formát használt. A darabot azonban nem lehet előadni, mivel 90 szereplőjéhez minimum 66 színészre lenne szükség. S a kérdésre, hogy milyen 20. századi, kortárs drámákat tart jelentősnek, előző napi vendégünk, Térey János Kazamaták című művét nevezte meg, majd Örkény István Tótékját emelte ki. A beszélgetés egy érdekes vitával zárult a populáris és magas irodalom közötti megkülönböztetés létjogosultságáról.

 

Fotó: L. Varga Péter

prae.hu


Kapcsolódó cikkek


nyomtat

Szerzők

-- Vásári Melinda --


További írások a rovatból

Kilenc szabad növény és Boszorkányok nyara – Recenzió Sánta Miriám és Sárkány Tímea 2023-as köteteiről
irodalom

Hegymegi Flóra és Horváth Florencia beszélgetése a Kötetlenül sorozat keretében
irodalom

Krasznahorkai László Zsömle odavan című regényéről
Április 11-én Szóbeli figyelmeztetés címmel tartottak felolvasást

Más művészeti ágakról

A Budapesti Fotófesztivál Női fókusz című kiállításáról
Az acb Galéria Redők című tárlatáról
A Friss Hús Határhelyzetek című nemzetközi szekciójáról
art&design

Keresztes Zoltán privát ikonjai mellé


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés