bezár
 

220VOLT

2013. 08. 30.
1961 – Bentről kifelé
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
1961 – Bentről kifelé ...megtanulok hang nélkül sírni, porig alázottan is szálegyenes maradni, a megsemmisítő sértettségben sem mutatni semmit kifelé. Majd otthon, ott aztán! Otthon kiengedhetem, a hisztiig kitombolhatom, amit érzek, a legteljesebb joggal – ahogy én hiszem.
A mi utcánk, a Győri út sajnos nem Győrbe fut: budai utca, egyik végén a Krisztinavárosba lehet lekanyarodni a délivasút feletti hídon át, a másik a Csörsz utcába torkollik, ott, ahol a Sport Kórház krematóriumával szemben az orgonabokrok övezte kiskápolna áll, és mögötte a Kisjátszótér. A Győri út összekötő út a MOM neonvöröscsillagos főépülete és a Déli Pályaudvar kifutója közt, kisvárosias utca, földszintesei bája mellett a ’20-as években épült első nagy társasházak eleganciájával, és a legnagyobb sajnálatomra nem lehet rajta eljutni Győrbe. Pedig milyen egyszerű lenne, csak rakni bal-jobb lábra láb, míg oldalamat veri az ovistáska, bandukolni így egészen Győrig, ahonnan a gyesevvel már csak négy állomás a nagyanyánk faluja, Kóny, a földi Éden!

De a mi utcánk a játszóterek felé is csak délután visz, reggelente kizárólag a gyűlölt ovi irányába. Ha az emberke nem talál ki semmi okosat, ha se álhasmenés, se műájulás nem jön be, menni kell, sorsommal szembenézve, míg oldalamat veri az ovistáska, elgyalogolni a Téef előtt, ahol a bejárat fölötti vaspillangó, amint meglát, elindul a rúdon az ellenkező irányba, hogy este velem együtt térjen meg ismét a rúd másik végébe. A pillangó sajnos nem látszik a kanyarig, azt már nélküle vesszük be, Mami meg én, vagy Apa meg én, mikor melyik reggel van, és nekivágunk a Kisjancsin a kaptatónak.  


Az én vaspillangóm
 
Fönn az Alkotás út sarkán, amint meglátom a dárdás rácson áthajló orgonalombokat, igen, én is, nemcsak a Jocóka, én is szorosabban fogom a Mami kezét – Apáét sose, vele valahogyan akkora a biztonság, hogy nem illik félni. Bólogatnak a lombok, úgy, úgy, ma is be kell jönnöd, várnak a kíméletlen taknyosok, és vár reád, szorosra fűzött magasszárú cipőiben állva a lépcső tetején az Olginéni, aki pengére rúzsozott gonosz szájával és feketekeretes szemüvegével tényleg az, ahogy öcsénk a moziban üvöltve bömbölve felfedezte: a Szörnyella de Frász a Százegy kiskutyából. Andrea pirosló arcú Piroskanénije, Jocóka jóságos Arankanénije – miért nem juthatott nekem is olyan? 
 
Bizony, sors ez, és saját: nekem a társadalomba benyitva rögtön elsőre az Olginéni jut, a szadista gyermekgyűlölő, a megalázássorozat-belémeresztő, a megszégyenítőgép, a pálcávalverő, a diktatúra. Sokáig hiszem még, hogy ez szó a diktátor nőnemű alakja. A gyermek ne mocorogjon, ne ejtse el, ami a kezében van, ne játsszon hangosan, várjon pisszenéstelenül, álljon egyenesen, szavaljon hiba nélkül. Ha nem teszi, a szájára kell ütni. Ha közben a zsebébe nyúl, akár zsebkendőért, a kezére is. Ha nyitott szemmel fekszik a délutáni alvásidőben, a pokróc alól kilógó lábszárára. Ha nem hat, ismételni kell naponta. És mindig gyilkos szigorral kell nézni, hideg haragtól felvetett fejjel, hogy a lent kushadó gyermek csak a magasszárúk oszlopait lássa, a vörös száj pengéjét, a szemüveg vak keretét, a fekete hajturbánt. 

És nem is ez fáj a legjobban. Hanem hogy a gyermek azt hiszi: ez nem lehet másképp – hogy Olginéni ilyen. Mint a krokodilus: nincs külön oka, miért harap. Mert ő a krokodilus, azért. Míg egy csöndespihenőben, a vécére kisurranva véletlen benézek a nyitott irodaajtón, és akkor kiderül, hogy ez nem igaz: Olginéni, a szörnyeteg, a gyűlöletbe burkolózó, a vékonyra préselt szájú tud készséges, sőt negédes lenni, tud nevetni, odaadóan bólogatni, kávéval a kézben csak úgy szélről állva oldottan figyelni a többiekre, már-már alázattal átadni magát a más igazának. Nézem a kedveskedő rémet, és megcsalatva érzem magam, készen a frontális lázadásra.

Esetemben azonban ehhez az egészhez már túl késő, ekkora védettséggel, a szép nagyra hízott önérzettel, a túl erős jogtudattal, amivel bekerültem ide ötévesen. Hasznosnak így is hasznos persze, a maga módján, mint tapasztalat: megtanulok hang nélkül sírni, porig alázottan is szálegyenes maradni, a megsemmisítő sértettségben sem mutatni semmit kifelé. Majd otthon, ott aztán! Otthon kiengedhetem, a hisztiig kitombolhatom, amit érzek, a legteljesebb joggal – ahogy én hiszem.


Buda árnyai: a Kisjancsi-Ugocsa sarok (Buda, 1961)
 
A Kisjancsi, a Kiss János altöbönö utca stratégiai kulcspont. Ezen az úton indulunk el, öt kis hülye, a soksávos Alkotáson átevickélve a cukrászda irányába, amikor kiszökünk, Láner Lacika meg én és még három követőnk, az orgonabokrok alatt a kerítés lukán. Ezen az úton megyek majd följebb az iskolába is, ahol már nem lesz Szörnyella de Frász, de lesz helyette alagsor, Csicsmann, kidobós, tepertőkrém és Hókirálynő, vagyis Cilunéni, a jegeces szépségű tornatanárnő. Félelmek erdején visz a gyermek útja. Fájdalom a fája, szorongás a bokra. Meghalnak a nénik-bácsik, nincs helyettük mindig másik. Fenyeget az érthetetlen, kiröhög az ismeretlen: namivan, félsz? Nem maradt a csak-mi-ketten Mamival. Kész.

A Kiss János altábornagy utcán kell majd moziba menni is, az Ugocsába, a Hard Day’s Nightra, hogy tíz alig múltan először éljem át azt a fájdalmas kéjt, amit a saját ifjúságom kitapintása okoz. Itt megyek nyolcadikosan az első hábéba is, az első simulós zenéktől sötét, cigitől keserű, Hubertustól ragacsos házibuliba, az ovival épp átellenben álló sarokházba, Mártiékhoz, akinek az apja nagyivó nyugdíjas vasutas, az anyukája domború hátú takarítóasszony, a bátyja pedig nagyon csinos. Itt a házuk előtt találkozunk délután, hogy együtt menjünk kiülni az Ugocsa-kanyar alacsony kőfalára a minimum vegyes összetételű bandával, akik között demokratára szocializálódom. Itt, a házuk előtt botlok később a részeg férjét hazafelé támogató Mártiba, akinek alig tizenhat évesen már kerekedik a gyerek a hasában, míg én a gimiben még épp csak a Neruda- és Cocteau-korszakomat élem. És, egyszer, jóval később visszatérve, ugyanezen az úton megyek öt éven át – ahogy én hiszem – haza, de mint kiderül, csak egy garzonlakásba, ahol M-mel lakunk. 

 Az Ugocsa mozi, korunk minden nyomával Buda, Ugocsa utca, 1961)
 
De az út mindig mindenhonnan haza is vezet: óvodából, iskolából, az Ugocsa mozi összes felkavaró filmjeiből. Hazaérni valami olyasmi, mint megtérni a vakolatja vedlett nagy ház ölelésébe: szerető, fojtó, bénító, gyilkos vagy védelmező, de mindig túl szoros ölelésébe. A megsötétedett kapu rozettáinak égről tükröződő kékjében vascirádák: fekete erek, mint az öregek könnyező, fáradt szemében. Az óriási kapu nehezen nyílik, úgy csikorog, mint egy hídcsörlő, aztán ugyanolyan nehezen csukódik be mögöttem, de olyan nagyon, annyira újranyithatatlanul, hogy ez a súlyos rácsukódás még éjszaka is megvéd, az álomban túl nagyra növő fenevad kutyáktól.  

 
Játszótéri hérosz, védelmező istennővel (Buda, Győri út, 1961)

Míg nem vagyok nagyobb náluk, félek a kutyáktól. Sőt, őszintén, még elég sokáig azután is. Délutánonként az ovi után még kirajzunk anyánkkal a kápolna mögötti Kisjátszótérre, vagy a Nagyra a Csörsz-parkba, táncolunk a virágágyak alacsony kavicsbeton peremén, az ötágú vörös csillagon az obeliszk előtt és a mászókák piros vascsövein, míg vissza nem kerget a Mami finomszagú, puha szoknyaredői közé az alkonyi szorongás: amikor a bokrok megmozdulnak, és alóluk, elváló árnyaik, előtűnnek a nagy néma németjuhászok s nyomukban a csahos kis keverékek.
 

Csörsz park, esteledve (Buda, 1961)

 
Itt lehet azután megtanulni félni további dolgoktól is. Itt lehet leülni a szúrós szemű, vonalbajszos Straub jó fagyijával, itt lehet elszívni az első titkos, bódító Fecskét, itt lehet a padtámlán ücsörögve önsajnálattól felhasadt kamaszlélekkel vérző verset írni, míg a pad lábához gesztenyefaavart kavar a szél. És, egyszer, jóval később visszatérve, itt lehet majd meghallgatni M. gyönyörű töredező vallomását, amivel tíz év múltán végül nem kéri meg a kezemet. 

Fák a Sashegy gerincén (Buda, 1961)
De abba a túlszoros ölelésbe mindig, mindig vissza lehet térni. Bámulni a kórházkert lombjai közt billegő fényt, míg be nem burkol a teljes biztonság illúziója. Figyelni a füstcsíkot, ami a hegygerincen álló házikó árnyáról szalad az égnek, pont úgy, mint tavaly télen és tavalyelőtt télen és azelőtt, és csak húsz év múlva tudni meg, hogy az nem füst, hanem egy tar faág. 
 
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

ITEM MCMLXI
 
igen: szerelmes voltál az anyádba
Húsod volt Életed Menny volt és Erőd
nem nagyon látsz az ovinál korábbra
de csak még inkább így volt az előtt:
amit elértél addig a világból
méh ágy szoba – léted minden tere
épp addig maradt mentes a haláltól
míg az ő teste határolta be
ha ezt ésszel tudni már csak akkor kezdted
hogy kiléptetvén először elvesztetted

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Leadkép, vaspillangó: photo©Frankl Aliona
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Falcsik Mari --


További írások a rovatból

220VOLT

Menekülő mesemondók Menekülő mesemondók
(életrajzi töredékek)
220VOLT

Fűh #3 Fűh #3
Röhögés > A hatujjú ember (életrajzi töredékek)

Más művészeti ágakról

Vénusz nercben a Vidéki Színházak Fesztiválján
art&design

Velünk élő hagyományok Velünk élő hagyományok
Korniss Péter Változások című kiállítása Kolozsváron
Interjú Néder Panni színházrendezővel a személyességről, intimitásról, Berlinről, autobiografikus színházról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés