Minden mese akkor jó, ha az élet teljességét tudja megmutatni, s ebbe a szépség és a boldogság mellett beletartoznak a negatív érzelmek is, mint a szorongás és a félelem. A mese funkciója eredendően az életre való felkészítés, megtanít a válságos helyzetekből kivezető út megtalálására. A két emlékfoltozó tündérrigólány történeteiben a világmagyarázat és az embert alapjaiban meghatározó érzelmek keverednek a "szomorúból" való kiút megmutatásával.

Persze erkölcsi tanulságra is van példa a könyvben, ezek azok a történetek, amelyek megítélésem szerint nem sikerültek annyira jól (Amikor rebbentek a lila tükörgömbön, Amikor meg akarták menteni a patakot). Úgy érzem, hogy sokkal jobban működtek azok a mesék, amelyekben burkoltan kapjuk meg a tanulságot (Amikor kinyitották a tengert, Amikor erdőt szelídítettek, Amikor mérgüket pitypangszáron fújták).



A történetek a világmagyarázatokon túl segítenek megtanulni olvasni és figyelni (Amikor a faodúbarna rajzolt az asztal alá, Amikor énekeltek a mályvák, Amikor egymás álmát aludták), ugyanis egy többértelmű és rétegzett olvasói horizontot nyitnak meg, amelyben a nézőpontok több helyen egymásba csúsznak. Erre tökéletes példa az Amikor egymás álmát aludták című történet, mivel itt szövegszinten is egymásba játszik a két főszereplő meséje. De megint csak játékba hozza a szöveg önmagát az Amikor az őz visszanézett című utolsó mesében, ahol a két emlékfoltozó elköltözik, bepakolják az emlékeiket a kofferjükbe, és egy levelet hagynak hátra az őket kereső olvasónak: "Elköltöztünk, keress meg." A két kislány az emlékekben és a könyvben újra megtalálható lesz, sőt talán az életben is, ha kellőképpen figyelünk az apró, de az élet minden jelenségében megbúvó csodákra.

Az emlékfoltozók egyik legerősebb vonulata, a két tündérrigólány egymáshoz való viszonyának, pontosabban az emberi kapcsolatok nehézségeinek bemutatása. Bármennyire is szeretet és összetartozás uralkodik közöttük, az ő világukban is megjelenik az irigység (Amikor elindult a szomorú), a harag (Amikor mérgüket pitypangszáron fújták), a magány (Amikor kopogtak valamik) és az elmúlás (Amikor kinyitották a tengert), vagy akár a titok (Amikor a faodúbarna titkot őrzött). De mindig ott rejlik a megoldás is ezekre a problémákra.

Máté Angi kiválóan bánik a nyelvvel, olyan érzékletes szavakat használ, mint a "szaladtak zunnyogva", "nönnögő állatok" vagy "köveken csoblog" a víz – szinesztetikusan ábrázolva a különböző cselekvéseket. Ezt igazolja a meséskönyv talán egyik legszebb mondata is: "Végül roskadtan ültek a néma víz szélén, mintha ágnyi karjaikra, diónyi vállaikra az összes kihordott kő ránőtt volna. Karjukra a kő, nyelvükre a moha." Sikerül azt is elérnie, hogy úgy érezzük, mintha valaki hangosan olvasna a háttérben.



A már-már képi érzékletességet Rofusz Kinga gyönyörű illusztrációi láthatóvá teszik. Az egyedi színvilágú képek tükrözik a szövegek hangulatát, és egyfajta sajátos ritmust adnak a kötetnek, amelyben a vidámság és a szomorúság váltakozik egymással. A két kislány alakja egyszerre idézi a tündérek varázslatos és könnyed világát, valamint egy mély és mindent tudó, melankólikus bölcsességet.

Máté Angi és Rofusz Kinga olyan könyvet alkotott, amely színvonalában az európai igényű köteteket idézi, és amely mind nyelvezetében, mind képi világát tekintve többsíkú, a felnőtteket is elgondolkoztató univerzumot tár az olvasók elé.

Máté Angi: Az emlékfoltozók
Illusztrálta: Rofusz Kinga
Magvető Kiadó, 2012
72 oldal, 2990 Ft