No meg persze fényképez. De ha pár nappal később a telefon, amin a képek vannak, tönkremegy, akkor sajnos nem marad más az olvasónak, mint a képzelet, nekem pedig az emlékek.

Nem probléma, van belőle bőven, még napokkal a koncert után is a fülemben cseng és megjelenik a szemem előtt a közönség ritmusra tapsolása, a frontember, D. H. Skogen erőteljes szövegei és gesztikulációja, a Maci Laci hasonmás-verseny és a legboldogabb harsonás díj nyertesének (Joe Goltz) mozdulatai és játéka, illetve Nat McIntosh szuzafonista (körtubás) már-már féltékenységre okot adó tánca gigantikus hangszerével.



De a többi zenész sem viccelte el a dolgot, a minden ízében New Orleans-i, de valójában oregoni Youngblood Brass Band két harsonásának, két szaxofonosának, két trombitásának, egy körtubásának, valamint három dobosának köszönhetően a hajó közönsége tökéletesen elégedett lehetett a szűk másfél órás koncerttel.

S bár az együttes nem próbál semmilyen imidzset építeni, elhisszük, hogy nekik tényleg csak a zene számít, a ritmusszekció elaprózásával mégis azt az érzetet keltik, hogy a látványra is mennek.

Más oka ugyanis nem nagyon lehet annak, hogy ami a többi együtteseknek egy emberrel is megoldható, arra itt miért kell három. A triumvirátus egyik embere tamokat és a cineket ütötte állva, a másik a lábdobot verte hol állva, hol térdelve, de mindenképp kézzel, a harmadik pedig – a már említett frontember – amikor nem elől tolta a szöveget, akkor hátravonult, hogy a csípőjére tépőzárazott pergőn dobolhasson.



Látványos, ez tény. Csak sajnos kicsit hatásvadász is. De nagyjából ezzel vége is a koncerttel kapcsolatos negatívumok felsorolásának.

Kár is lenne a jóságok listázásával fukarkodni, a Youngblood Brass Band zeneileg valóban rettenetesen izgalmas, hiszen olyan stílusok keverednek benne a legharmonikusabban, amiknek az összeillése, illetve összeillesztése egyáltalán nem magától érdetődő.

Itt viszont hihetetlen könnyedséggel olvad össze a punk szellemiséggel a tradícionális New Orleans-i rézfúvós zene, a hip-hop és a jazz. A rengeteg improvizációs elem miatt pedig nincs két ugyanolyan koncert, az albumverzióhoz képesti eltérésekről nem is beszélve. A fúvósok lágyságát pedig tökéletesen ellensúlyozza egyrészt a tuba legmélyebb bugyraiból előtörő dörmögése, másrészt Skogen kemény, de legtöbbször érthetetlen és követhetetlen tempójú szövege.

De nem csak emiatt volt kiemelkedő a koncert. Hanem azért is, mert a tíz zenész játékán egyből átjött, mennyire imádják a hangszereiket, mennyire rajonganak azért, amit csinálnak, s az az elképesztő lazaság, amivel belefújták a hangot a kacskaringós réz csövekbe, példaértékű lehet sok más zenész számára is.

Mi sem példázza ezt jobban, mint az alábbi felvétel, amely elég hangosan lejátszva talán visszaadja azt a hangulatot és élményt, amit a koncert adott:

Youngblood Brass Band - Cite the Line

Végül ugyan az én képeim valóban elvesztek, de befejezésképpen azért szerepeljen itt mégiscsak egy fotó, ami az A38 hajón készült, méghozzá a frontember jóvoltából: