No meg persze fényképez. De ha pár nappal később a telefon, amin a képek vannak, tönkremegy, akkor sajnos nem marad más az olvasónak, mint a képzelet, nekem pedig az emlékek.

Nem probléma, van belőle bőven, még napokkal a koncert után is a fülemben cseng és megjelenik a szemem előtt a közönség ritmusra tapsolása, a frontember, D. H. Skogen erőteljes szövegei és gesztikulációja, a Maci Laci hasonmás-verseny és a legboldogabb harsonás díj nyertesének (Joe Goltz) mozdulatai és játéka, illetve Nat McIntosh szuzafonista (körtubás) már-már féltékenységre okot adó tánca gigantikus hangszerével.



De a többi zenész sem viccelte el a dolgot, a minden ízében New Orleans-i, de valójában oregoni Youngblood Brass Band két harsonásának, két szaxofonosának, két trombitásának, egy körtubásának, valamint három dobosának köszönhetően a hajó közönsége tökéletesen elégedett lehetett a szűk másfél órás koncerttel.

S bár az együttes nem próbál semmilyen imidzset építeni, elhisszük, hogy nekik tényleg csak a zene számít, a ritmusszekció elaprózásával mégis azt az érzetet keltik, hogy a látványra is mennek.

Más oka ugyanis nem nagyon lehet annak, hogy ami a többi együtteseknek egy emberrel is megoldható, arra itt miért kell három. A triumvirátus egyik embere tamokat és a cineket ütötte állva, a másik a lábdobot verte hol állva, hol térdelve, de mindenképp kézzel, a harmadik pedig – a már említett frontember – amikor nem elől tolta a szöveget, akkor hátravonult, hogy a csípőjére tépőzárazott pergőn dobolhasson.



Látványos, ez tény. Csak sajnos kicsit hatásvadász is. De nagyjából ezzel vége is a koncerttel kapcsolatos negatívumok felsorolásának.

Kár is lenne a jóságok listázásával fukarkodni, a Youngblood Brass Band zeneileg valóban rettenetesen izgalmas, hiszen olyan stílusok keverednek benne a legharmonikusabban, amiknek az összeillése, illetve összeillesztése egyáltalán nem magától érdetődő.

Itt viszont hihetetlen könnyedséggel olvad össze a punk szellemiséggel a tradícionális New Orleans-i rézfúvós zene, a hip-hop és a jazz. A rengeteg improvizációs elem miatt pedig nincs két ugyanolyan koncert, az albumverzióhoz képesti eltérésekről nem is beszélve. A fúvósok lágyságát pedig tökéletesen ellensúlyozza egyrészt a tuba legmélyebb bugyraiból előtörő dörmögése, másrészt Skogen kemény, de legtöbbször érthetetlen és követhetetlen tempójú szövege.
Végül ugyan az én képeim valóban elvesztek, de befejezésképpen azért szerepeljen itt mégiscsak egy fotó, ami az A38 hajón készült, méghozzá a frontember jóvoltából: