bezár
 

irodalom

2013. 12. 25.
Látszólag tökéletes
Jonathan Franzen: Javítások. Európa kiadó, Budapest, 2013.
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Jonathan Franzen Javítások című regényének egyik érdekessége, hogy néhány kritikus szerint már besorolható a 911 utáni szuburbán regény kategóriába, illetve hogy magában foglalja annak jellegzetes vonásait. Ez azért lehet meglepő, mert a könyv pontosan a 2001. szeptember 11-i tragédiák hetében jelent meg, és még így is – vagy pont ezért – hatalmas siker lett.
Jonathan Franzen több értelemben is az amerikai kortárs irodalom egyik leghírhedtebb figurája. Szabadság (Freedom, 2010) című ’Nagy Amerikai Regénye’ kapcsán a Time címlapjára került, ami íróként hatalmas elismerésnek számít. A talk-show-iról ismert Oprah Winfrey a könyvklubjába választotta Javítások (The Corrections, 2001) című művét, de az esetből nagy botrány lett, amit csak egy sok évvel későbbi Oprah show-ban való szerepléssel tudott helyrehozni az író. Legújabb könyve, a The Kraus Project ősszel jelent meg Amerikában, és az osztrák költő és drámaíró, Karl Kraus három fő esszéjének angol fordítását tartalmazza.  A hazai rajongók örömére pedig néhány hete megjelent magyarul a harmadik Franzen regény az Európa Kiadó gondozásában, Erős Rengés (Strong Motion, 1992) címmel. 

A Javításokkal számos kritika foglalkozik. Ezúttal kicsit mélyebbre ásunk a regényben, hiszen Franzen rengeteg érdekfeszítő témát érint a cirka hatszáz oldalon. Néhány ezek közül a globalizáció, az amerikai (kül)politika, a kertvárosi lét és a Középnyugat, az Amerikai Álom, a diszfunkcionális család, a háború utáni paranoia és persze az apa-gyerek kapcsolat.

Az író egyik erőssége, hogy hasonlóan modern, mindenkit foglalkoztató témákat sorakoztat fel műveiben. A nyugdíjas Lambert házaspár, Enid és Alfred a minnesotai St.Jude-ban él. A regény nagyító alá veszi az ő és három felnőtt gyermekük egyaránt tökéletlen életét, középpontba helyezve a középnyugati kertváros látszat-világát, hiszen a szerző is egy hasonló helyen nőtt fel (Webster Groves, Missouri). Innen meríthette az ihletet ahhoz a bizonyos, sok oldalon át részletezett családi vacsorához, amikor a még gyerek Chip-nek addig kellett az asztalnál ülnie, míg meg nem ette az utolsó falat zöldséget is. A Parkinson-kórban szenvedő családfő, Alfred figuráját pedig részben saját édesapjáról mintázta.

A tökéletes kertváros tökéletes lakója Enid, az anya, aki egy rég letűnt korhoz ragaszkodva elszántan keresi (titkon biszexuális hajlamú) lányának a megfelelő férjet. Ám ez a felszínes világ már a könyv első oldalain bomlani látszik, ahogy végig sétálunk Eniddel az egyre inkább leépülő házon. A boldogtalan, mégis mindenáron a normáknak megfelelni akaró asszony több évtizednyi kacatot, kupont és karácsonyi ajándékot halmozott fel a zsúfolt szekrényekben, ezektől várva valamiféle megváltást. Ő egy utolsó közös családi karácsonnyal szeretné helyrehozni múltbeli hibáit, és egyúttal elterelni a szót férje betegségéről, ezért az ünnepre fixálódva semmi mással nem hajlandó foglalkozni. Talán pont ezért, de Enid az egyetlen, kicsit is szerethető karaktere a regénynek. Bár véget nem érő telefonhívásaival megkeseríti gyerekei életét és beleszól mindenbe, annyira kedvesen naiv, hogy nem lehet rá haragudni. Enid nem gonosz, csak ragaszkodik valamihez, amiről nem veszi észre, hogy már nem létezik – vagy talán soha nem is létezett. Unokáiban látja a saját gyerekeinél elszalasztott lehetőséget, de ő maga is egyre inkább egy kisgyerekre hasonlít. Toporzékol, ha nem kap meg valamit, érzelmileg zsarol másokat és addig hisztizik, míg végül mindenkit meggyőz egy közös karácsonyi összejövetelről a régi családi házban.

A házzal kapcsolatban meg kell említenünk a pincét, a regény egyik kulcsmetaforáját. Alfred, az apa itt bujkál családja elől, és ahogy állapota egyre rosszabbodik, úgy válik a helyiség is egyre központibbá a történetben, hogy aztán hatalmas titkok leleplezésének színhelyévé váljon. Gary-nek, a legnagyobb fiúnak is van egy hasonló pincéje saját házában, ahol ő primitívebb ösztönöket él ki; pornót néz az alagsorban. Lényegében a két apa-figura nem áll nagyon távol egymástól, sőt; mindketten igyekeznek elmenekülni a valóság és a problémák elől, őrizve ezzel az annyira féltett egójukat, és táplálva önzőségüket. Stephen J. Burn, Franzen egyik kritikusa párhuzamot von Lamberték háztartása és Amerika között. Ebben az esetben a ház Amerika mikrokozmosza, ahol, ahogy a regény elején Franzen fogalmaz; "life came to be lived underground" (The Corrections, 10), utalva ezzel az egyre növekvő nagyvállalatok és a maffia illegális vagy embertelen ügyeire. De a hanyatló ház reflektál az összeomló családra is, ezen belül főleg Alfred egészségi állapotának romlására.

A Javítások egyik érdekessége, hogy néhány kritikus szerint már besorolható a 911 utáni szuburbán regény kategóriába, illetve hogy magában foglalja annak jellegzetes vonásait. Ez azért lehet meglepő, mert a könyv pontosan a 2001. szeptember 11-i tragédiák hetében jelent meg, és még így is – vagy pont ezért – hatalmas siker lett. Kathy Knapp egyik ezzel foglalkozó esszéjében azt állítja, hogy a ’szuburbán regény’ fogalmát újra kell gondolni, mert ez a fajta regény visszatérni látszik az amerikai irodalomba, főleg szeptember 11-e után. Knapp szerint a biztonságos kertvárosi otthon az ikertornyok ledőlése után már egyáltalán nem olyan biztonságos, sőt; a valaha kacagó gyerekekkel és tökéletes pitéket sütő háziasszonyokkal teli világ helyét mára átvették az iskolai lövöldözések, természeti katasztrófák, erőszak, rasszizmus és a gazdasági leépülés. "Az ikertornyok beárnyékolják a kertvárost", írja.  A Javításokban ez az árnyék Alfredra, a családapára vetül a leginkább, akinek Parkinson-kórját Franzen elsősorban a globalizáció és gazdasági helyzet változásához vezeti vissza. Alfred egykor jól jövedelmező állása a Midland Pacific Vasúttársaságnál azért szűnik meg, mert az Orfic Group bekebelezi a kis társaságot, és ezzel a pátriárka nem tud megbirkózni.  Hűséges beosztottként soha nem dolgozza fel teljesen a történteket, képtelen követni a globalizáció rohamlépteit. És bár az olvasó nem lehet biztos abban, hogy kizárólag ez volt betegségének kiváltója, mégis érezzük, hogy valaminek történnie kellett, amiért pár héttel a nyugdíjkorhatár előtt önszántából felmondott imádott munkahelyén.



Franzen azzal teszi teljessé globalizáció – azon belül is a gyógyszeripar – elleni kritikáját, hogy egy pénzéhes vállalattal vásároltatja meg szerencsétlen Alfred betegségének ’mintáját’, akik elhitetik vele és családjával, hogy ezáltal bekerülhet egy kísérleti stádiumban lévő csodakezelésbe. Mindezt persze fillérekért tennék, mert a szerencsétlen naiv öregeket át lehet verni bármivel... ez a ’csoda gyógyszer’ az Axon Nagyvállalat által támogatott Correcktall nevű eljárás, amit részletekbe menően megismerhetünk egy előadás során, amire Gary és Denise fizetnek be apjuk megmentése érdekében. Az egész gyógymód egy gigantikus viccnek tűnik, amit sok oldalon át magyaráznak Denise-éknek és az olvasónak, de sajnos hiába. Gary már akkor csak azon töri a fejét, hányat vásároljon a nagyon ígéretes Axon Nagyvállalat részvényeiből – amit egyébként meg is tesz, és a regény végén kiderül, mennyit érnek ezek valójában. A jó adag fekete humorral megáldott oldalakból nem hiányozhatnak az illegális drogok sem; Enid depressziós tüneteire egy óceánjáró hajón kap egy fantasztikus gyógyszert, ami Aslan névre hallgat (igen, a Narnia-könyvekből lehet ismerős a név). Amerikában nem lehet kapni, persze, de Európából tud hozatni barátaival. A dolog iróniája, hogy néhány oldallal korábban fia, Chip ugyanezt használja vágyfokozóként kiskorú tanítványával, csak ő ’Mexican A’ néven veszi, ráadásul Gary kisebbik fia, Jonah, rajong a Narnia-sorozatért. A globalizáció és a nagyvállalatok szövevényes világa tehát körbefonja a történetet, és ironikus jeleneteivel Franzen elég erősen hangot ad nem éppen pozitív véleményének (lásd még: Chip és a litván maffia kapcsolata, vagy Alfred párbeszéde saját székletével).

A diszfunkcionális család Franzen egyik kedvenc motívuma; nagyregényeiben ezeket állítja középpontba, erősen összekapcsolva a globalizáció és a kertvárosi lét témakörével. A Szabadságban például a szintén a Középnyugaton élő Berglund família legféltettebb titkait ismerhetjük meg, és az író itt sem szépít. Szemérmetlenül beles a kamasz fiú hálószobájába, a szülők titkolni igyekezett fiatal korába és kielemzi a szeptember 11-i terrortámadások hatását is az átlag amerikai polgár szemszögéből. A Javításokban a Lambert testvérek; Gary, Chip és Denise apjuk egyre súlyosbodó betegsége láttán kénytelenek szembe nézni múltjukkal, a családi ház rejtette titkokkal és saját jelenükkel, hogy aztán – valamilyen módon – mindhárman a St. Jude-i otthon melegében leljék (vagy nem leljék) meg a választ kérdéseikre egy utolsó közös karácsonyozáskor. Ám a szerző nem menti fel szereplőit, sőt. Hagyja, hogy elkövessék a maguk hibáit, de nem kínál feloldozást szereplőinek. Bárhogy is szeretnénk, egyszerűen nem látjuk az esélyt egy jobb életre, és bár az utolsó oldalakon felcsillan a remény látszata, amit kapunk, az maga a nyers valóság, semmi több. Alfredon kívül a család többi tagja olyan kétségbeesetten próbálja elfelejteni a múltat és lekörözni a másikat vagy saját szüleit, hogy közben észre sem veszik, ahogy lassan elrobog mellettük az élet.

A regény öt fő részét Alfred figurája fogja össze, aki mindenhol jelen van, mint mindenek fölött és minden hátterében álló pátriárka. Alfred egy gonosz, önző vénember, aki világ életében csak a munkájának élt, és aki a javítás-metafora központjában áll, mivel az ő élete az, amit a gyerekei nemes egyszerűséggel felül akarnak írni. Azért nehéz Alfredról írni, mert bár sajnálni leginkább a negativitása miatt lehet, mégis... a könyv vége felé van egy kulcsjelenet, amikor Denise látja bevizelni zavarodott apját, aki talán élete legkiszolgáltatottabb pillanatát éli át, és ekkor kikotyog egy olyan titkot, ami visszanézve helyre tesz mindent a lány számára, ami a múltban történt. Más kérdés, hogy az apa halálos ágyán sem nyerhet megbocsátást, mert egyszerűen túl késő kimondani a szavakat, amire ő ekkor már fizikailag is képtelen ("I have made mistakes - I am alone - I am wet - I want to die - I am sorry - I did my best - I love my children - I need your help - I want to die -" (The Corrections, 545) – gondolja. Utolsó tudatos perceiben kedvenc fiának, Chipnek könyörög, hogy vessen véget ennek a szörnyűségnek, mert “igazságtalannak" érzi helyzetét. És Chip itt mondja ki azt a ‘nem’-et, amit már nagyon régen ki kellett volna mondania; és nem csak neki, de anyjának és testvéreinek is, sok évvel azelőtt. Így lesz ez az egyszerű szó az egyetlen és utolsó ‘korrekció’ az apa felé, aki annyira makacs, hogy még hetekig húzza a kórházban táplálék nélkül, egyre csak nemet intve mindenre és mindenkire. Enid pedig, aki hagyta, hogy a férfi elvegye az életét, uralkodjon felette és megkeserítse azt, mindennap bejár hozzá, és mindennap elmondja neki, mennyire nem volt igaza semmiben. És bár nyilvánvaló, hogy Alfred az, akit leginkább ’ki kellett volna javítani’, mégis, a kórházi és a fürdőszobai jelenetek egész emberivé teszik az apa alakját, talán már túlzottan is. Nem tudni, ennek mennyi köze van Franzen saját édesapjához, aki ugyanebben a betegségben halt meg, de lehet benne valami.

Franzen nem árul zsákbamacskát; a cselekmény kiszámítható. Sikerül azonban elérnie azt, hogy hihetetlen mélységekbe vigye az olvasót, és mikor már azt hisszük, mindent láttunk, magával ránt egy még mélyebb szakadékba. A könyv utolsó oldalai röviden összegzik az Alfred halála óta történt eseményeket, leleplezve egyúttal a végső ’korrekciót’. A kritikusok hangsúlyozzák, hogy a regény zárása eltér a tradicionális posztmodern nyitott befejezésektől, sőt, meglepően pozitív kicsengésű, reményt adva a hetvenöt esztendős Enidnek egy új életre. Azonban mintha Alfred halálával valami más is véget érne. Talán ez maga az Amerikai Pátriárka pusztulása, aki a globalizáció áldozatává vált, ahelyett, hogy háborús hős vagy szerető családapa lett volna. Aki leragadt és elveszett Amerika múltjában, egyszerűen azért, mert félt a jövőtől és félt szeretni.

Franzen egy interjúban azt nyilatkozta, hogy régóta kereste a tökéletes befejezést, amit végül a Javításoknál talált meg. Szerinte a posztmodern regényekből éppen az az alapvető elem hiányzik, ami értelmet, jelentést ad egy történetnek, és ez a megfelelő lezárás. Ezzel egyúttal felelősséget vállal művéért, és talán sikerül helyre tennie édesapja halálát is.

Nem mondanám, hogy könnyű olvasmány a Javítások, de minden részletében megérint és kiváló olvasásélmény. Csak ajánlani tudom.

Források:
Jonathan Franzen, The Corrections, 2001
Kathy Knapp, "Richard Ford’s Frank Bascombe Trilogy and the Post-9/11 Suburban Novel", 2011
Stephen J. Burn, Jonathan Franzen at the End of Postmodernism, 2008
Stephen J. Burn, "Jonathan Franzen, The Art of Fiction", 2010
nyomtat

Szerzők

-- Szigeti Julcsi --


További írások a rovatból

Peter Handke: Kísérlet a fáradtságról, Typotex, Budapest, 2022
Kötetlenül: Veszprémi Szilveszter
Beszélgetés Kazsimér Somával a Hosszú beszéd című performanszról
Borda Réka: Égig érő csalán, Scolar kiadó, Budapest, 2022.

Más művészeti ágakról

Interjú az idei Év Gyerekkönyve Díj egyik HUBBY különdíjasával, Pacskovszky Zsolttal
színház

17. Gyulai Shakespeare Fesztivál
Neil Schusterman: Kaszás. Lampion Kiadó, 2022
Egy házasság helyzete (2. évad)


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés