Mostanában úgy olvasok, teszem át rögtön gyakorlatba, kutyás könyvet kutyán, gyerekest gyereken tesztelek. Mindenhol ott vagyok. Írta Krusovszky Dénes, "Miért nem értik ezt a felnőttek?", már a felütés bejön, jó fej ez a Dénes, nem kavics, nem kéreg, nem biciklicsengő, nem fűnyíró. Hoppá, ugrik az összhang, a legkisebb protestál, elektromos fűnyíró, hát milyen sokáig az akartam lenni. A középső menti ki a költőt, de mégse lettél, rád is érvényes tehát "a fűnyíró, az nem én vagyok". Leragadnak, folytatják a sort, a fikusz benjámin nem én vagyok, berekesztem, kezd ebből sok lenni, a HVG nem én vagyok.

A pocsolyában tükröződés szép, annyira szép, hogy legközelebb, ha esik, belenézetem őket. És nem fogom elcipelni onnan egyiket se, inkább majd Narcisszuszt mesélek, Marnot idézek fejből, őrület, mi mindenre visznek a Krusovszky versek. Vannak itt biciklitolvajok, galambetető, magányos néni, vannak vámpírok is, unalmas szakma, orkok, trollok, vérfarkasok, lélekbe sétál a foltember. Az arca, "az is foltból volt". Szürreális álomban fűcsomóvá lenni mindannyiunk szerint a legjobb. Jobb, mint virágnak. Mint fának. Mint svédgombának, a legkisebb szerint.

Kitör bennem a frász a svédtől, mintha meghallotta volna, mit gondolok. Van egy könyvem, 1975, Móra, pont ennyi voltam, amikor olvastam, nagyjából nyolc. Bárhogy hívhatnának, mondja Krusovszky, "miért épp ez lett a nevem", olyasmi hangsúllyal, ahogy Britt G. Hallqvist kérdezi, "Miért hívják a széket / éppen széknek?", Holnap nyolcéves leszek, ezt meg az Ingrid Sjöstrand mondja, mindenki nyolcéves, én, ő meg a pipaszárláb gyerek. Az akvárium, otthontalanok, és a nénike a földszintről mintha itt folytatódna. Mamának este nincs ideje / a gyerekekre, (a papának, és a nővérének sincs, mondja Ingrid), Dénes pedig hiába akar mesélni, "apának még át kellett néznie valami munkát, / anya meg a barátnőjével szkájpolt", és így tovább. Bár eddig is hallottam párszor, ez és ez a svédekre hajaz, nem volt az más, mint olyasmi. Ez a könyv tényleg ugyanazt műveli, úgy húzza elő a szív cserepeit, ahogy az északiak csinálták anno.

A tesztelt közeg új kategóriát vezetett be, felsorolós versek. Lett ezen belül is kettő, az egyik unalmas (I.), a másik tökjó (II.). A "letérdelek" a száraz dolgok mellé az I.-be tartozott. Hiába olvastam fel nekik, mindig kicsit mást téve hozzá, lássák, mennyire megható, még egyszer és még, elég volt ebből egy is, elmennek, soha vissza nem jönnek, ha tovább folytatom. A Csak című persze jellemzően a II. lett, "Miért hisztizek már megint? / Csak", nyomták is kánonban, tépték el egymástól a könyvet, ki olvassa fel. Az Ahhoz van kedvem ugyanígy járt, vagyis én velük, "nincs kedvem az ablakon kinézni, / nincs kedvem a plafont bámulni (...) nincs kedvem válaszolni".

Krusovszky Dénes (fotó: Bach Máté)

A Miért jó a számítógép?-en behergelődtek, hú meg még a Minecraft, a Zoli sír-on elérzékenyültek, a Peti is sír néha, az Igazi seb-nél húzkodni kezdték a gatyáikat, összemérni, nekem igazibb. Nekem a nagypapás volt a legigazibb. Ahogy összegyűlik ez a három férfi, a Krusovszky-gyerek, az őt sokféle, színes, nem bűbájos, sokkal inkább érzékeny képeiben továbbmesélő Boros Mátyás és a nagypapa – a könyv legszebb oldalpárja. Nem jó, mert akkor hol van a Nekem lila a szívemnek kedves sárga zöldikével, szürke pónival, a befejezéssel, hogy "sosem lesz jogsim, / ezt mondta a Krisztián, / de ez hülyeség, / apa is vezet, / pedig neki is mindig / anya mondja meg / a színeket". Ha ezután Krusovszkyra gondolok, jön, csak dől a kutya szájában a béka, húslevesben az arcom tükörképe, jönnek a zombik, a foltemberek, a mindenen nevető gyerekek, de szerencsére nem tűnnek el velük a csöndek, a szomorúság és a hőmérő mögé szorult vitorláshalak.