Szécsi Noémi írt már vámpírregényt, rendhagyó kismama- és babanaplót, 20. századi történelmi kalandregényt, és sikerült a B-lektűr műfaját is magasirodami tartalommal megtöltenie. Legutóbb ismét a történelmi regény műfajához tért vissza: befejezésre váró trilógiájának első része, Nyughatatlanok című regénye az 1848-49-as forradalom bukása utáni magyar emigránsok európai bolyongásait dolgozta fel, míg Gondolatolvasó című, novemberben megjelent regénye egy reménytelenül szerelmes siket fiú történetét meséli el a a porosz-francia háború díszletei közt. Túl számos hazai és külföldi sikeren, Szécsi Noémi még mindig a fiatal írók kategóriájába tartozik, aki hisz benne, hogy az igazán nagy írói kiteljesedés még csak most következik. 

PRAE.HU: Olvasva a két legutóbbi regényedet, a Nyughatatlanokat és a Gondolatolvasót, befejezésre váró trilógiád első két darabját, továbbá a tavaly novemberben indult Halcsontos fűző című blogodat, feltűnt, hogy a 19. század rendkívül otthonos közeg számodra. Mi ennek az oka?

Ez viszonylag újabb fejlemény az életemben, de mindig is vonzott ez a korszak, mert a 19. század volt a regényírás időszaka: az írói előképeim, kedvenc műveim is ehhez az évszázadhoz kötődnek. A sok 19. századi olvasmányélmény egyfajta otthonosságot alakított ki bennem, amit később történelmi háttérrel is kiegészítettem. 2008 óta különösen sokat olvasok erről az időszakról.

PRAE.HU: A blogod is a rengeteg 19. századi történeti kutatásod eredményeképp született. Az viszont már egy nagyon izgalmas, 21. századi jelenség, hogy a blogbejegyzéseidet a regényeid egyfajta paratextusaként, kiegészítéseként is olvashatjuk.

A Gondolatolvasó megírásakor iszonyú sokat olvastam, de gyakorlatilag feleslegesen, mert a Gondolatolvasó "történelem nélküli történelmi regény" koncepciójába nem fértek bele azok a kuriozitások, amelyeknek csak azért néztem utána, hogy meglegyen a korérzetem. Ráadásul a történelmi regényeknél hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az ember a saját korára teljes egészében nem lát rá, nem tudjuk úgy fölmondani az eseményeket, ahogy azok később bekerülnek a történelemkönyvekbe. Éppen ezért a történelmi regények szereplőinek redukált rálátásuk van a saját korukra. Mivel a Gondolatolvasó főhőse egy siket fiú, az ő valóságérzékelése még sajátosabb, még korlátozottabb. Így végül egy csomó izgalmas információ kimaradt a műből, amit mégis érdemes mellé tenni. A blogolás egyébként nagyon hasznos, mert rengeteget tanulok abból, hogy mire kíváncsiak az olvasók: bár néha zavar, hogy tudom, milyen témákra fognak kattintani. A legtöbben például Sissy története iránt érdeklődtek, amit valójában csak viccből írtam meg. A legkevesebben pedig a szoptatás kultúrtörténetét olvasták el.

PRAE.HU: A szoptatás kultúrtörténete mégis nagyon fontos, mert a regényeidre a széles történelmi spektrum helyett inkább a korabeli magánélet ábrázolása jellemző. Ezt is a blogodban írod: "A triviálisnak ható részletek teszik élettelivé, esendővé a regényhősöket."

Ezeknek a mikrofókuszoknak a megalkotása egyrészt egy újraolvasási metódust igényel: régi, megszokott történelmi forrásokat olvasok újra úgy, hogy a magánélet szokásaira való utalásokat keresem bennük, másrészt igyekszem a korabeli privát szféráról szóló új, ismeretlenebb forrásokat felkutatni.

PRAE.HU: Olvasás közben gyakran éreztem azt, hogy hiába járunk történelmi közegben, mintha a 19. század óta semmi sem változott volna: függetlenül attól, hogy mára nagyobb lett a rendelkezésre álló tudásanyag, az emberek nem lettek se okosabbak, se bölcsebbek: például a siketoktatás kérdése gyakorlatilag ma is ugyanott tart, és a kismamákat is ugyanolyan hülyeségekkel rémisztgetik.

Sokszor számomra is rendkívül szembetűnőek voltak a hasonlóságok. Nyilván más hitek, más mentalitás érzékelhető, és minden kornak megvannak a maga fétisei, de a magánélet alapvetően ugyanúgy zajlik. A 19. században úgy tartották, ha egy erkölcstelen nő szoptatja a babát, akkor az erkölcstelensége az anyatejjel megfertőzi gyereket. Ma az a fétis, hogy az anyatej immunizál. Én láttam példát arra is, hogy valaki nem szopott, és soha nem volt beteg, és olyan babát is, aki hároméves koráig szopott, és mégis folyamatosan betegeskedett. Száz év múlva vajon egész mást tartanak majd lényegesnek a csecsemők táplálásában?

PRAE.HU: A regényeidben egy erős társadalomkritikai vonalat is éreztem. Például a Nyughatatlanokban mindig negatív értelemben, ellenpéldaként emlegetik a magyarokat. Ez a te lesújtó véleményed, vagy ezek történelmi tények?

A Nyughatatlanok megírásához kifejezetten kerestem az olyan forrásokat, ahol egy kicsit kívülről látják a magyarokat, és találtam is jó párat. A regényben szereplő magyar emigránsok, akik valamelyest kívülről látják Magyarországot, le vannak hangolva honfitársaik viselkedése miatt. Szerintem nem nehéz elképzelni, hogy amikor összegyűlik öt emigráns magyar, ők összesen hány politikai klikkbe tartoznak, és hogyan kezdik el egymást savazni. Tehát ez elsősorban nem az én véleményem, hanem történelmileg alátámasztható, hogy iszonyatos széthúzás alakult ki ott, ahol háromnál több magyar összegyűlt.

PRAE.HU: A politika mellett a nyelv kérdése is a regényeid fókuszában áll. Újból és újból fölmerül, hogy ki, kivel, milyen szituációban milyen nyelven képes megértetni magát. Nyilván minden írót foglalkoztatja a nyelv kérdése, mert a nyelvet használja az írás alapanyagaként, de nálad a nyelv a megszokottnál is jobban a központba kerül.

Biztosan azért is érdekel ennyire, és viszem bele újból és újból a beszéd, a tökéletlen megértés, a kétnyelvűség vagy éppen a beszédképtelenség kérdését a regényeimbe, mert nyelvszakos voltam az egyetemen, ahol sok nyelvészetet tanultam, és életem során legalább tíz nyelv megtanulásával próbálkoztam. Például tanultam ógörögöt, latint, finnt, észtet, svédet. Van olyan nyelv, amit jól tudok, és van olyan, amibe csak belekóstoltam. Legutóbb franciául tanultam meg, inkább olvasni, mint beszélni, de a legtöbbet angolul olvasok. Néha azt gondolom, hogy magyarul sem vagyok képes tökéletesen kifejezni magam, és nem vagyok a szavak embere, legalábbis szóban biztos nem.

PRAE.HU: A nyelv kérdésén túl a műveidben ugyanolyan fontos szerepe van mindannak, ami a szavakon, sőt, az ésszel felfogható tartományon túl van. A hőseid lépten-nyomon asztalt táncoltatnak, halottakat látnak, furcsa balsejtelmeket éreznek.

A Nyughatatlanok kiindulópontja egy valóságos 1853-as korjelenség volt, akkoriban nagy divatja volt az asztaltáncoltatásnak. Amikor az 1848-as emigránsok naplóit olvastam, kiderült, hogy az asztaltáncoltatást mindenki kipróbálta. Mivel "gótikus" rémregényhez kerestem témát, ez kapóra jött. Megvizsgáltam a műfaji sajátosságait, de nem az ijesztgetés kedvéért. Ebbe a műfajba akartam csomagolni a hazával, otthonnal, családdal kapcsolatos, a 19. század óta nagyban megváltozott nézetekről szóló regényt.

PRAE.HU: Te hiszel a természetfelettiben?

Nem vagyok se hívő, se rajongó típusú ember, inkább megrögzött szkeptikus, de intuitív szellemi alkatom az ésszel fel nem fogható dolgok iránti érdeklődésre hajlamosít. Mivel író vagyok, hinnem kell a szellem erejében, és a lélek létezésében: ha ez nem így lenne, egy sort sem tudnék leírni.

PRAE.HU: A történelmi kutatások és a pontos műfaji ismeretek önmagában még nem tesznek egy művet első osztályú szépirodalommá: szükség van hozzá erre a plusz szellemi dimenzióra, és arra is, hogy az író mélyre ásson a saját lelkében. Jól sejtem, hogy a legutóbbi regényed, a Gondolatolvasó komoly "fájdalmak" és "küzdelmek" árán született meg?

Nagyon nehéz volt megírni ezt a regényt, főleg ezért, mert a főhősömhöz, Fülöphöz hasonlóan az én életemben is nehéz időszak volt a kamaszkor. Írás közben föl kellett idéznem bizonyos emlékeket, föl kellett kaparnom bizonyos sebeket, hogy valamennyire képes legyek reprodukálni, hogy ő most mit él át. Ez egy bizonyos transz állapotot igényelt. Egy évvel ezelőtt, amikor a hideg, szürke, téli napokon leültem a gép elé, arra kellett spannolnom magam, hogy egy 19 éves, siket fiú vagyok az ostromlott Párizsban a porosz-francia háború idején, és semmi esélyem arra, hogy viszontszeressen az a nő, akit szeretek. Ez nagyon megterhelő volt. Fülöp azért is volt nehéz figura, mert alapvetően a távolság írója vagyok: szeretek távolságot tartani mindattól, amit írok, beleértve a hőseimet is. Mivel a Gondolatolvasó lényegében Fülöp belső monológja, ezért nem tarthattam el őt annyira annyira magamtól, mint a többi regényszereplőmet.

PRAE.HU: Segítettek siketek a regény megírásában?

Nem. Direkt nem kerestem ennek a lehetőségét, egyrészt mert úgy éreztem, hogy nagyon megzavarná a koncepciómat, másrészt attól féltem, hogy az illetőnek elvárásai lennének a művel kapcsolatban. Inkább elfogadom azt a kritikát, hogy a Gondolatolvasóban a siketségre vonatkozó információk tévesek. Ráadásul ez nem egy dokumentarista regény, hanem egy metaforikus történet. Nem véletlenül a süket szó szerepel végig a regényben a siket helyett, mert a regényben a siketség konkrét állapota helyett a kommunikációképtelenségről, a bezártságról, a szorongásról, a dolgok meg nem értéséről van szó. A Gondolatolvasóban elsősorban arra próbáltam rávilágítani, hogy a világ megértésében az intellektuális képességeink sokkal fontosabb szerepet játszanak, mint az érzékszerveink. Mindazonáltal a szellemi képességeink révén pedig a képzeletünk, a másiknak tulajdonított szándék vezet lépre minket.

PRAE.HU: A trilógia befejező része is erről fog szólni, vagy egy egészen más típusú regény várható?

Most úgy érzem, hogy a Gondolatolvasó egy lépés volt fölfelé. Már nagyon sokféle műfajt és írói technikát kipróbáltam, és mindegyik egy tanulási folyamat része volt. Karinthy Ferenc mondta a vízilabdás Gyarmati Dezsőnek, hogy te már tíz éve is öreg center voltál, de én még tíz év múlva is fiatal író leszek. 38 éves vagyok, és még mindig fiatal írónak számítok, sőt, még egy ideig az leszek, mert regényíróként nagyon lassú az építkezés. Most abban reménykedem, hogy valamiféle kiteljesedés áll előttem. Éppen ezért a trilógia harmadik részével egy nagyon kiszélesített, sok szereplőt, idődimenziót és cselekményszálat mozgató tablót szeretnék létrehozni. A tervek szerint a lezárás egy társadalmi regény lesz, amely visszatér a jelenbe. Mindig is érdekeltek a népszerű műfajok, ezeket szeretem a regényeim kereteként fölhasználni. Például a Finnugor vámpírnál a vámpírregény volt a minta, az Utolsó kentaurnál pedig a B-lektűr, amit igyekeztem újraértelmezni, tartalommal feltölteni. Most a társadalmi regény érdekel, de az is lehet, hogy egy újabb népszerű zsáner megújításával fogok próbálkozni.