Kísértet járja be Európát, a Laibach kísértete – parafraezálhatnánk Marx és Engels A kommunista párt kiáltványát a szlovén együttes, a Laibach friss, Spectre, azaz a ’Kísértet’ című lemezéből kiindulva.

Az új lemez a korábbi, a nemzeti himnuszok dekonstrukcióját nyújtó Volk (2006) album politikailag direktebb retorikáját folytatja tovább, vagyis visszakanyarodott a zenekar korábban is működő aktuálpolitikai aktivizmusához. A Volk lemez jelképe, a Volksbank manipulált V-je most is szerepel idézet formájában a Spectre szövegkönyvében.



A Volk metaforikus címe a nyitott mű szellemében egyszerre több jelentést sűrít egybe. Elsőre a már megidézet bank emblémájára utal, a bank pedig, mint a kapitalizmus metaforája a nemzeti himnuszok piaci árúvá tételére vonatkozhat. Másrészt a német "volk" magyarul ’nép"-et jelent. A harmadik sík pedig a szlovén jelentésből fakad, ugyanis a szlovén "volk" szó ószlávul is ’farkas’. Ezzel az utóbbival függ össze a borítón látható birkanyáj, mely ebben a kontextusban a népet jelképezi, a farkas pedig a Laibach kísértetét, a farkasbőrbe bújt pásztort. Ugyanis a csoport egy helyütt ezt nyilatkozta: "Pop music is for sheep, and we're the shepards masqued in wolves." [A pop zene birkáknak való, mi pedig farkasbőrbe bújt pásztorok vagyunk.]


Szemiotikai szempontból ez a posztmodern eklektika és nyitott mű, vagyis a "plurális monolit" gépezete (Alexei Monroe) jellemzi az új lemez, a Spectre címét és ikonográfiáját is. Amennyiben a szövegkönyvben található Volk jelképből indulunk ki, akkor míg az korábban csak halványan, most jobban emlékeztet a képregényes és filmes szuperhős, Batman ikonográfiájára: az ezüst V-betű a fekete alapon a A sötét lovag – Felemelkedés (2012) című epizóddal hozható összefüggésbe. Ugyanis ez a Batman-rész utal a lemezen is megidézett, szimpatizált Occupy Wall Street mozgalomra, méghozzá a gonosz Bane gondolkodásmódja és extrém cselekedetei által a tőzsde elfoglalásában, illetve a gazdag gothami lakosok kifosztásában, a javak újraosztásában.



A Laibach-lemezen az Eat liver! című darab sorai hozhatók ezzel párhuzamba: "Let’s make some noise / when kingdoms fall / and dance to the rhythm / of a devil’s call" [Zajongjunk egy kicsit / mikor megbuknak a birodalmak / és táncoljunk az ördög / hívásának ritmusára].


A Laibach számára a gonosz elsősorban a totalitáriánus rend felforgatását szolgálja, ezért amikor a zenekar náci jelképeket használ, vagy a gonosz más ikonográfiáját idézi meg, akkor azt mindig a "túlzó azonosulás" (Žižek) jegyében teszi. A kontextusváltással megszűnteti az eredeti jelentéseket, ám megőrzi a megidézett tartalom ikonográfiáját, amely az új formában provokatív erővel bír, ebben az értelemben Laibach a "félreértés nyelvét" használja (vö. a Koran című dal szövegével). Žižek szerint a Laibach nem válaszként, hanem kérdésként funkcionál, a befogadó magára van utalva a lehetséges válaszaival.

Visszatérve a Batman-tematikához, Bane terrorista akciói nem kötődnek egy nemzethez, államhoz sem, akárcsak a James Bond filmekben a gonosz Blofeld által vezetett, Spectre nevű terrorista szervezet. Ebből világosan érzékelhető, hogy Laibach, akárcsak a korábbi munkáiban, a jelenlegi neoliberális kapitalista világrendet felforgató erőket idéz meg a lemez címével, ikonográfiájával, valamint a dalszövegekkel. Már az első szám, a The Whistleblowers [kém, spicli] utal a nemzetközi kémhálózatokra, melyek a legutóbbi időkben jelentős politikai botrányokat okoztak, gondoljunk csak többek között Edward Snowden, Julian Assange leleplező akcióira. A fülbemászó dal szövegkönyvben is kiemelt része: "From north and south / we come from east and west / breathing as one / living in fame / or dying in flame / we laugh / our mission is blessed" [Északról és Délről / mi Keletről és Nyugatról jövünk / egyként lélegezve / hírnévben élve / lángokban pusztulva / mi nevetünk / áldott a missziónk].

A dal fütyülős motívuma iróniát kölcsönöz a címének: nem pusztán a kémekre, hanem a szó szerinti, vagyis a whistle [fütyülés] blow [fúj] jelentésére is utal. Ez a szám igazi mozgalmi dal, s Laibach a megszűntetve-megőriz logikája alapján egyszerre felkínálja az azonosulás, illetve a "túlzó azonosulás" szempontjából a távolságtartás lehetőségét is. Ebben az értelemben a The Whistleblowers látszólag a leleplező kémeknek állít szobrot, ám a szubverzivitásnak köszönhetően valójában laibachi induló lesz, pergődobbal és füttyszóval, illetve hamiskásan csengő, parodisztikus katonai fanfárokkal a fináléban. A parodisztikus elemet felerősíti a nyolcvanas évek limonádé diszkóját idéző szintetizátor hangja. Akárcsak korábban az Opus zenekar nyolcvanas évekbeli slágerjével, a Life is lifefal, Laibach ezúttal is jelzi a pop kultúra totalitáriánus (tudatgyarmatosító) jellegét.


Laibach: Life is life (1984)

Milan Fras elidegenített, ipari vokálja kiegészül a háttérkórussal, de még így is humoros vonást ad a mozgalmi dalnak. Fras frászkeltő hangját a mostani lemezen többször felváltja a Volkon feltűnt Mina Špiler hagyományosabb, ám sokszor militáns énekstílusa (ennek keménységnek ellenpontja a Laibachtól szokatlanul emocionálisabb hangvételű és szövegű Koran című szám a lemez koncepciós részének záróakkordjaként).


A vezető vokál megkettőzése disszeminálja, központ nélkülivé teszi a vezető énekes kultuszát. Ebben az értelemben idézőjelbe kerül a direkt politikai "üzenet" is a lemezen. Laibach retroavantgárdja kiválóan példázható a The Whistleblowersszel, ugyanis az nem előretör, nem az új utópiájában hisz, hanem a retro elvnek köszönhetően visszatekintésre buzdít, az elmúlt ideológiák átértékelésére és jelenkori újrahasznosítására hívja fel a figyelmet. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a jelen politikája mindig az elmúlt ideológiáik, illetve az utópisztikus diktatúrák beszédmódjainak archívuma. A The Whistleblowers című "új internacionálé" (vö. Derrida Marx-kísértetei értelmezésével) fülbemászó dallama elsőre ugyanolyan egyszerűnek hat, mint a tömeggyártás slágerei. Ám a fentiek fényében látható, hogy miben különbözik Laibach heterogén elemekből montázsolt, retroavantgárd popja a kapitalizmus totalitáriánus "egy slágeres csodáitól". Az utóbbi arra törekszik, hogy kivonja a zene befogadásából az ideologia kritikus leleplezését, átértékelését, Laibach viszont gonoszan éppen ezzel szedi szét elemeire a pop-és az ún. magas kultúrát. Nietzsche megjegyzi az egyik aforizmájában, hogy a paródia gonosz, mert a kritika nyelve. Laibach "túlzó azonosulása" diabolikus természetű: a paródia által felforgatja a felülről diktáló rend (im)morális utópiáját. Ez jól érzékelhető a The Whitleblowers klippjében, a norvég művész, Morten Traavik rendezésében: a diákok tornagyakorlatai pártszlogenes feliratú edzőteremben zajlanak, a totalitáriánus test utópiáját azonban megzavarják a robbanás képei.


Az európai kapitalista idill labilis, ahogyan azt a profetikus Eurovision című dal közvetíti, mely a lemez egyik fénypontja. "Europe is falling apart" [Európa széthullik] szól a refrén, mintegy jelezve, hogy a szegények, az elégedetlenek, a kisemmizettek tömegei leleplezik a kontinens politikai és gazdasági robbanékonyságát: "In the absence of war / we are questioning peace / in the absence of God / we all pray to police / oceans of people / oceans of souls..." [A háború hiányában megkérdőjelezzük a békét / az Isten hiányában / mindannyian a rendőrséghez imádkozunk / népek óceánjai / lelkek óceánjai...] A szám lassan indul, szinte sunnyogva szól a szöveg, hogy végül kirobbanjon belőle a refrén. Az európai szétesés gondolata spengleriánus vízió a Nyugat alkonyáról, a fausti kultúráról, mely az Európa-projektum jellegére is utal: az állandó felemelkedések és bukások sorozatára. Marx és Engels kommunista kiáltványa szerint ezt a folyamatot a burzsoá réteg manipulálja, ezzel szembeállítják az osztálynélküli proletár-társadalom utópiáját, mely a gyakorlatban rémálommá torzult. Ironikusan ugyan, mégis Laibach mintha ennek derridai értelmezését, az "új internacionálét" választaná alternatívaként.


A No history című szám egyrészt Sex Pistols "No future!" kiálltását idézi az Anarchy in the U. K. című punk evergreenjéből. Másfelől utal a Laibach WAT (2003) című lemezére, ahol szintén Fukuyama történelem-vége metaforájával játszadoztak ("End of history", Satanic Versus). A mostani No history című szám az európai metanarratívák utáni gondolkodást tartja mintaszerű társadalmi alapnak: "No history / no repent / no surrender / no descent / and no commandments on the wall / no God, no rules to scare you all" [Sem történelem / sem bűnbánat / sem önmegadás / sem hanyatlás/legfelsőbb szólam (descend és descant egybegyúrásának szójátékából: descent) / sem parancsolatok a falon / sem Isten, sem törvények nem kelthetnek félelmet bennetek].


Ez rímel Derrida Marx-értelmezésére is, miszerint semmiféle állami forma nem korlátozhatja az egyént a marxi kritika újragondolásában és radikalizálásában, de már nem az osztálynélküli társadalom utópiájának jegyében. Ennek jegyében Laibach létrehozta a Spectre-, avagy a Kísértet Pártot, mely egyelőre virtuálisan létezik, bárki csatlakozhat hozzá a lemez honlapján. A lemezborítón látható, fekete alapon villámként megjelenő S-betű így egyszerre vonatkozik a kísértetre, illetve a megfoghatatlan kritika szellemére, valamint a Párt fantomjára. Kérdés, hogy ezt mennyire veszi komolyan a Laibach, nem inkább blöff az egész? A válasz, mint mindig, nem a Laibachtól várható el. A szociális-média általi változások, pl. az "arab tavasz", vagy a legutóbbi bosnyák tűntetések azt jelzik, hogy a jogainkért nekünk kell harcolni. Kevésbé közhelyesen szólva: iróniával és a "túlzó azonosulás" fegyverével, ahogyan az a zenekar Spectre-honlapján a Spectre-párt linkjére kattintva olvasható: "Fight for your Right to Party for your Right to Fight!" S persze nem lenne Laibach, ha ez a szlogen nem az amerikai Beasty Boys Fight for your right 1986-os slágerének tautologizált és parodisztikus kiforgatása lenne. Avagy Laibach szlogenje a Laibachba-való asszimilációt eredményezi: "túlzó azonosulással" küzdjünk a zsarnokságot lemeztelenítő és felforgató gonoszság jogaiért!