A bosszú nem azonos az igazságtétellel. Olyan alapigazság ez, melyről pont a bosszúfilmek szoktak megfeledkezni. A fizikailag érvényesített igazság érzelmi elégtétellel szolgál: erre épül a komplett alzsáner, s hogy közben roncsolódik a lélek, megugrik a járulékos veszteség és elporlanak a földi javak, azt csak elvétve feszegetik egyes revizionista művek. A lázadás kora szerencsére nem bosszúfilm. Komplexebb annál: az igazságtétellel foglalkozik. Michael Kohlhaast jogtalanság éri, mikor a vásárra viszi lovait: a helyi Báró előbb (nem létező) vámot vetne ki rá, majd az áthaladáshoz szükséges passzusát kéri. Tudjuk jól: kiskirálykodik, szó sincs a tartományban vámszedésről, útlevelekről, miegymásról. Csak a két fekete ló tetszett meg neki, mit Michaelnek – passzus híján – letétben kell hagynia a Bárónál. Hazatérve jut tudomására, hogy távollétében a lovait megdolgoztatták, elhanyagolták, megbízott szolgáját kutyákkal kergetették el.

Kohlhaas a bírósághoz fordul jogorvoslatért, de mikor elutasítják kérelmét (a Bárónak jó a protekciója), és még nagyobb személyes tragédia éri, úgy gondolja, saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Nem a feleségéért, nem a szolgájáért, és pláne nem két megsebzett lováért akar bosszút állni: őt tényleg az igazságkeresés érdekli. Közben csapatot toboroz, az elnyomott parasztok melléállnak, a lázadás ernyedt füstszaga terjeng a levegőben. Kohlhaast valami ótestamentumi harag és igazságérzet szítja: csapatának lopásra vetemedő tagját felakasztja, de közben lelkiismeretfurdalás nélkül gyújtatja fel az apácazárdát, mely menedéket nyújt az előle megszökött Bárónak.

Arnaud des Pallieres nem A rettenthetetlen francia újragondolását rendezi, az ún. akcióból visszafarag, az erőszakot nem látványként, hanem hiányként tálalja. Éles ugróvágásokban rejti el a húsba hatoló kardokat, a szétroppanó koponyákat; csak egy-egy mellkasba szaladó pengét, csordogáló vérpatakot látunk. A film központi jelenete a Báró várának megtámadása, egyben Pallieres rendezői képességeinek legszebb megnyilvánulása: fülrepesztő csend, a festői képeket széttörő vágástechnika árnyalja ambivalensre Kohlhaas portréját. Szükség van erre, mivel Heinrich von Kleist kisregényéhez képest közönségbarátabb ez a profil, nőket, gyerekeket és kiskutyákat (!) nem ölnek, a tömörségében kifejező Kleist-mondatot („Jogérzete azonban rablóvá és gyilkossá tette.”) az európai sztárarc finomítja.

Pallieres ellipszisekben rejti el a Kleistnél tárgyilagos hűvösséggel adagolt információözönt, és csak a kötelezőt közli főhőséről. A széttartó, részletgazdag történetet igyekszik így koncentrálni, másrészt pont ezzel a visszatartott információadagolással bizonytalanít el Kohlhaas akciója felől, hiszen nem hangsúlyozza küldetésének jogosságát, nem értékeli tetteit és azok következményeit. Filmje így az önbíráskodás és az igazságtétel árának befizetéséről szól. Az elhűlt apa-lánya kapcsolatról, a fellázított parasztok gyakran halállal végződő sorsáról vagy a jogorvoslás érzelmileg ki nem elégítő voltáról. Míg Kleistnél a lázadás gesztusával zárul a történet, Pallieresnél a lánya eltávolodásával és a kissé tébolyultnak tűnő örömmel, mely Kohlhaast önti el.

Pallieres halkan, finoman kérdőjelezi meg az önkényhatalommal szembeszálló Kohlhaas tetteit. Nem azt, hogy jogos-e követelése, hanem azt, hogy megéri-e az a kálváriasor, amit kikezdhetetlen igazságérzetével magára és környezetére szabadít. Papíron nem kérdés, hogy le kéne-e sunynia fejét és lenyelni az egyébként lenyelhető sérelmeket a hatalom képviselőitől, vagy tűzzel-vassal harcolnia kéne igazáért. A filmben csak a Pap (vélhetően Luther Márton) száll vele szembe ideáival, s érvel Kohlhaas önbíráskodásának keresztényietlen mivolta ellen.

Pallieres precízen regisztrál, de a drámai súlyt nem tudja minden jelenetbe odapakolni. Egyrészt Kleist objektivitását is őrizné (erre utal a töredékes, a hétköznapiságot kiemelő narratíva és Mikkelsen érzelemmentes arcjátéka), másrészt a lázadás kétélűségének érzelmi terhét is bemutatná. A nagytotálban elkapott, elembertelenített csatajeleneteknek ez sokkal jobban sikerül, mint az emberközelinek szánt párbeszédeknek, de Pallieres filmje még így is erős munka. Érthetetlen csak a forrásmű fő témájának, a bürokráciával való felesleges hadakozás elhagyása lesz. A Kohlhaas Mihály nem véletlenül volt Franz Kafka egyik kedvenc műve: a modernizmus előfutárának is tekintett kisregény A perhez hasonlatosan érzékeltette az embertől függetlenül őrlő, de mégis az emberi kisszerűségek és kiskapuk által működő bürokrácia hatalmát. A kancellárok, kincstárnokok és grófok végeláthatatlan sora persze túlbonyolította volna a cselekményt, de Kleistnél ez a téma sokkal kézzelfoghatóbbá és egyértelműbbé tette Kohlhaas lázadásának kiváltó okát. Pallieresé egy korrekt, míves adaptáció lett, mely remek rendezői megoldásokkal, de csökkentett drámai erővel meséli újra Kleist történetét.

A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája (Michael Kohlhaas)
Színes, feliratos, francia-német történelmi dráma, 122 perc, 2013
Rendező: Arnaud des Pallieres
Forgatókönyvíró: Arnaud des Pallieres, Christelle Berthevas
Zeneszerző: Martin Wheeler
Operatőr: Jeanne Lapoirie
Szereplők: Mads Mikkelsen (Michael Kohlhaas), Mélusine Mayance (Lisbeth), Delphine Chuillot (Judith), Bruno Ganz (Kormányzó), Denis Lavant (Teológus)
Bemutató dátuma: 2014. augusztus 7.
Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

Korhatár: 12