Várszegi Adél könyve a kistestű csíkos majmokról, azaz a jakikról szól, akik a rejtélyes, és egyben földrajzilag megfejthetetlen Matabéli Dzsungelben élnek, s akiknél, ha minden igaz, boldogabb lényekre nemigen akadhatnánk a Földön. Kókuszdiót dobálnak, (lián)fogócskáznak, zöldbanántortát eszegetnek, valamint, a történet lényegét tekintve nem elhanyagolható szempontból, egyre-másra születnek. A jakifészek verses szövegében is három kisjaki világrajövetele (és felettébb humánus sárkánylegyőzése) kerül a középpontba, ahol a sűrűn visszatérő elemeknek, az ismétlődésből eredő ritmikán túl, egyéb fontos szerep is jut.

A szerző korábban, a Kismadár és Kóró című könyvében egy már klasszikus szöveghez nyúlt hozzá, az ezzel kapcsolatos koncepció pedig vélhetően az volt, hogy a már említett mese egyrészről őrizze meg eredeti (halmozó) jellegét, másrészről legyen friss és mai, mely utóbbit Várszegi Adél a hétköznapi nyelvhasználat segítségével igyekezett megvalósítani. A jakik történetének esetében viszont most mindez a visszájára fordult, a tét pedig – lévén a majmokról szóló szöveg nem átirat – nem más, minthogy az újonnan írt verses mese valamiképp illeszkedjen a népmeséknél megszokott, klasszikus formai keretek közé.

Ebből kifolyólag, úgy tűnik, nem csupán a véletlennek köszönhető a csíkos „kisbolhások” bűvös hármasa, akik születésnapi ajándékul minden esetben egy-egy különös, s valljuk be, a dzsungellétben teljességgel használhatatlan tárgyat kapnak. Az első kálcium-pezsgőtablettát rézszínű papíron, a második egy gyönyörű, piros nagyítót ezüst papíron, a harmadik pedig rózsaszínű bolhacsipeszt arany papíron. E tárgyak akár lehetnének a még érintetlen természetben felbukkanó csúf, romboló civilizáció lenyomatai is, emberek által eldobált haszontalan dolgok, a szerző koncepciójának megfelelően azonban ennél valamivel többről van szó; a kérdéses ajándékok sokkal inkább Várszegi Adél jellemző motívumokkal/sablonokkal teletűzdelt sajátos népmese-értelmezésének a kellékei, amelyek mellől egyébiránt nem hiányzik sem a játékosság, sem a humor, vagy olykor az irónia. A népmesék szövegéhez, valamint a formulamesék adta ritmushoz közelítve pedig A jakifészekben nem mellékesen az évszakok, napszakok, de főként a születéssel kapcsolatos közös tevékenységek is vissza-visszatérnek, valahogy így:

„A csíkos jakik találkoztak (hát persze hogy így szokás),

és ünnepeltek, mert világra jött egy újabb kisbolhás.

Mire véget ért a móka, már rég felkelt a nap,

A jakik fekve ejtőztek a fügefák alatt.

Tortát ettek, majd ajándékot kapott a kismajom:

egy rózsaszínű bolhacsipeszt arany papíron.”

Máray Máriann ezt az egyébként idilli létezést színes, látványos illusztrációkon jeleníti meg: a gyerekarcú jakicsemeték játszanak, bújócskáznak, közben kókuszdiók potyognak a fákról, kisebb, vagy nagyobb (esetleg pont óriás)kígyók tekeregnek, meg persze alkonyodik, virrad, leszáll az éj. A fészekbe véletlenül keveredő, vagyis konkrétabban beleeső sárkány legyőzése már csak hab a tortán, tulajdonképpen ráadás. Olyan momentum, ami rávilágít a konfliktusmentesen éldegélő jakik bátorságára, ami miatt a történet egyetlen, kis híján tragédiába torkolló eseménye is megoldódik. Egy modern „népmesétől” kissé szokatlan csavarral élve ugyanis bebizonyosodik, hogy még egy félelmetes sárkány is legyőzhető (vagy sokkal inkább meg), ha azt nem egyedül, hanem hármasban teszik. Pont úgy, ahogy a jakik. A csúszó-mászó „dögöknek” pedig majomhús többé nem jut, lévén hogy a sárkány is belőlük él, s jól megérdemelt pusztulásukon immár csak egy egyébként hüllőimádó óvodás kesereg.