bezár
 

zene

2014. 12. 04.
Valami furcsa és megmagyarázhatatlan
Beach Boys koncert, 2014. 11. 26., Sportaréna
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
53 éves pályafutás, több mint 100 millió eladott lemez: napsütés, nők, szörf, boldogság, szerelem, mintás ing, elképesztő mennyiségű tagcsere és hát a Pet Sounds album, ami minden idők egyik legfontosabb albuma. Ez a Beach Boys, melynek sikereit és poptörténelemre gyakorolt hatásait a Beatleséhez hasonlítják.

Mindig úgy éreztem, hogy ez azért így elég erős túlzás: sosem értettem a Pet Sounds elképesztő sikerét és korszakalkotását. A Beach Boys egy surf-rockot játszó együttes - nem több, és nem kevesebb. Ebben a stílusban értéket teremteni valóban komoly eredmény, de lássuk be, az együttes felett elmúlt az idő.

Akkor és most

Éppen ezért nem volt számomra teljesen világos, hogy miért volt szükség erre a koncertre, hiszen az együttes tényleg mindent elért, amit csak lehetett és minden létező címet begyűjtött már. Bár két éve, még az összes élő tag közreműködésével kiadták pályafutásuk 29. ugyanolyan albumát That’s Why God Made the Radio címmel, amivel újra olyan sikereket értek el, mint amilyeneket utoljára mintegy 40 évvel ezelőtt is csak best-of-albummal tudtak, azóta a még élő tagok megint nem hajlandóak egy színpadra lépni.

Pedig mindannyiuknak tudnia kellene/illene, hogy Brian Wilson nélkül senkik sem lennének. Mike Love, a jelenlegi frontember (és alapító) ennek ellenére szükségesnek érezte jogi úton biztosítani magának, hogy egyedül az ő közreműködésével lehessen (a) The Beach Boys nevet használni. Így aztán a mostani turnéra is csak – a Pet Sounds idején az együtteshez csatlakozó – Bruce Johnston kísérte el.

No meg néhány session-zenész, akik elég jól énekeltek ugyan, ám a kezeikbe a magas hangok továbbítására alkalmatlan hangszereket kaptak. Erről viszont nekik, monitorok híján nem sok fogalmuk lehetett, így aztán egyrészt felmerült a playback gyanúja, másrészt hiába mozogtak játékuk közben, mi csak remélni tudtuk, hogy az az általuk játszott dallamnak szól.

Surfin'

De mindez nem tűnt problémának a harmadára zsugorított Sportaréna lézengő, ám annál lelkesebb közönségének, amely két elképesztő tempójú felvonásban, improvizált pálmafák és retrósított szörfdeszkák kínálta látványban úszva ismerkedhetett meg élőben is álmaink Amerikájával. Ahol mindenki elégedett, gazdag, csodás dekoltázsú, kiegyensúlyozott, szerelmes, táncol, van autója és nem utolsó sorban istenien tud szörfözni.

Kokomo, Fun, Fun, Fun, I Get Around, Wouldn’t it Be Nice, Good Vibrations, Surfin’ USA, Surfin’ Safari, Surfer Girl, California Girls, Disney Girls és további 30 (!), hasonlóan mély című és mély üzenetet hordozó gigasláger hangzott el, amelyek szövegeit a közönség életkorra való tekintet nélkül ismerte, az előttem álló apuka pedig még – a hangosítás miatt egyáltalán nem hallatszó – vokálrészeket is felénekelte.

Mindegy tehát, hogy mi megy a világban: háború van vagy béke, éhezés vagy jóllakás, korrupció avagy a javak egyenlő elosztása, szólásszabadság vagy elnémítás, faji megkülönböztetés avagy teljes esélyegyenlőség, a Beach Boys-univerzumban mindig süt a nap. Kivétel ez alól talán csak a Sloop John B., a God Only Knows és (a) The Mamas and the Papas California Dreamin’ című slágerének feldolgozása, melyek egy kicsivel mélyebbre mennek, nem csak dallamvilágukat, de még szövegüket tekintve is.

Ezzel együtt, valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan okból, mégis működött a koncert. Az ötszólamú harmóniák ha olykor hamisan is, de jól szóltak, s bár fogalmunk sem lehetett, hogy melyik szólam kinek a szájából jön, a hangulat egyből átjött: a dalok nem hogy fülbe másztak, hanem veleszületetten és kirobbanthatatlanul ott vannak az emberek kollektív emlékezetében.

Így aztán semmi meglepő sem volt abban, hogy a közönséget pillanatok alatt hatalmába kerítette a Beach Boys-drog: a tízedik percre, amikorra már a hatodik számba kezdtek bele, már mindenki teli tenyérrel tapsolt az amerikai giccsre. Én készséggel és széles vigyorral az arcomon elhittem, hogy Mike Love bénán közhelyes kacsintásai és integetései valóban nekem és nem az anonim tömegnek szólnak (pedig de), egy pillanatra pedig még azt is bevettem, hogy poénjait nem évek óta gyakorolja (dehogynem), hanem éppen nekünk, éppen most süti el először.

A koncertet kísérő, a power point hajnalát idéző prezentációban felbukkanó magyar sportikonjaink és a címeres magyar zászló viszont már nekem is sok volt. A fel-felbukkanó, 40-50 éves videóklippek és koncertfelvételek láttán viszont igazán sajnálom a két matuzsálemet, akikről nem tudom eldönteni, hogy imádnak nosztalgiázni, avagy tényleg azt hiszik, hogy a zenéjük és mondanivalójuk most is aktuális.

Bruce Johnston

Hát igen, nehéz lehet elfogadni a kor múlását. És az, ahogyan Mike Love és Bruce Johnston csinálja, még mindig jóval szimpatikusabb és hitelesebb, mint sok más kortárs zenész életkorral való küzdelme.

(A friss fotókat a szerző készítette)

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szél Dávid --


További írások a rovatból

Interjú Harcsa Veronikával művészi elköteleződésről, érvényesülésről, önkifejezésről

Más művészeti ágakról

színház

Kinek szól a taps? Kinek szól a taps?
III. Richárd Gyulán
színház

Azt mondom: cirkusz Azt mondom: cirkusz
Szubjektíven CIRCUS FLOW Cirkusz-Művészet-Alkotás Tárlatról, Visegrád, 2021. július 7., Duna Event rendezvényhajó
Magnus von Horn: SWEAT


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés