A háború utáni évtizedekben egyáltalán nem volt semmiféle kerete a holokausztemlékezetnek, hiszen a meghatározó nemzetközi ideológiák, a kommunizmus és az antitotalitarizmus nem biztosítottak semmiféle narratív keretet a zsidó szenvedésnek és a túlélők történeteinek. Még a felszabadulás- és atrocitáskép is eltűnt a közbeszédből, amelyet széles körben terjesztettek a háborút követő néhány évben. Kansteiner rámutatott arra, hogy első nagyobb médiaesemény, az első híradás, amiből világ tudomást szerezhetett a népirtásról, a bergen-belseni koncentrációs tábor felszabadítása is gyorsan a feledés homályába merül, az itt készített dokumentumfilmek és fotók nem integrálódtak a kollektív emlékezetbe. A holokauszt tehát nem jelent meg a tömegmédiában, sőt az akadémiai diskurzusokban sem, illetve az is csak Nyugat-Németországban merült fel, hogy a túlélők traumáit kezelni kellene. A professzor szerint az Eichmann-per volt az első, ami integrálta és megszilárdította a holokauszt emlékezetét a zsidó közösségekben, de ennek sem volt hosszú távú hatása más társadalmi színtereken: a nem-zsidó környezetben továbbra is a náci népirtás foglalkoztatta a téma szakértőit.

Kansteiner egy grafikonon ábrázolva mutatott rá arra, hogy a 70-es évekig még Németországban sem igazán szerettek foglalkozni a Holokauszttal. Szerinte a változás a 70-es évek végén következett be, amikor a tömegmédia egyre gyakrabban ábrázolta a holokauszt tragédiáját. 1978-ban az NBC négyrészes Holocaust című minisorozata, majd az ezt követő filmek és tévéjátékok teljesen átalakították a korábbi viszonyokat, mivel ezek nagy tömegekre gyakoroltak erős hatást. A holokausztemlékezet ettől kezdve dominássá vált, a holokauszt fogalma mellett megjelentek az olyan jelzők, mint az ábrázolhatatlan, a kivételes, illetve létrejött az úgynevezett túlélői paradigma is. Wulf Kansteiner szerint filmek esztétizálták a tragédiát, szappanopera-szerűvé váltak, ami miatt sokszor áthágták a történelmi ízlés kereteit, viszont éppen ez kellett ahhoz, hogy széles tömegek megértsék a tragédia mibenlétét. Ennek hatására a túlélők értékelése is sokat változott: a szakemberek már nem egyszerűen a túlélő-szindrómáról beszéltek, hanem poszttraumatikus stresszről, illetve felismerték azt is, hogy nem minden túlélő szenved ettől az állapottól.

A 90-es évekre a holokauszt teljesen integrálódott a kollektív emlékezetbe, az intézményesülés is maximálisan megvalósult, illetve kialakult egy nemzetközi diskurzus is, amely fontos kérdéseket vetett fel a témával kapcsolatban. Felismerték azt is, hogy a holokauszt nem pusztán a zsidók szenvedéseként értelmezendő, hanem kulturális töréspontként, illetve a kollektív emlékezet megszakadásaként is. Ennek eredményeképpen pedig tömegesen jelentek meg a médiában azok a művek, melyek célja volt, hogy az embereket reflektáltabbá és felelősebbé tegye, azonban ezt csak úgy tudták elérni, a tragédiát csak úgy tudták közelebb hozni nagy tömegekhez, hogy az erőszakot esztétizálták. Wulf Kansteiner szerint emiatt válthatott mára a holokausztkultúra nemcsak integráltáttá és intézményesültté, hanem kényelmessé és “hordozhatóvá”, ami miatt ma újra meglehetősen problematikussá vált a holokausztemlékezet.

Egyrészt komoly dilemmát vet fel, hogy milyen módon lehetne használni azt a rengeteg tanúvallomást, melyeket az elmúlt évtizedekben rögzítettek, úgy, hogy az ne váljon banálissá, viszont mégis közvetítsen egyfajta jelenlétet. Kansteiner a Los Angeles-i Shoah Foundationt hozta fel példaként, ahol jelenleg a hologramok létrehozásával kísérleteznek, amelyek a rögzített 52.000 történet alapján képesek lennének kérdésekre válaszolni. A professzor szerint ez a projekt még gyerekcipőben jár és úgy látja, hogy eleve bukásra ítéltetett. Vagy ott van a Wolfenstein videójáték, ami lehetővé teszi, hogy a játékos kvázi átélje a második világháborút egy általa választott szemszögből. Kansteiner úgy látja, hogy a következő generációknak fontos lehet, hogy újrajátsszák az eseményeket, ahhoz, hogy valóban megértsék azokat, viszont ez is egyfajta esztétikai transzgresszió, ami banalizálja a tragédiát.

A probléma tehát lényegében abban áll, hogy a jövő generációinak már nincs tényleges kapcsolata a múlttal, a lineáris média pedig már nem képes olyan erős hatást gyakorolni rájuk, mint ahogy 70-es 80-as években, ezért digitális és interaktív formákat kell használni, amelyek lehetővé teszik, hogy a fogyasztók maguk hozzák létre a tartalmat, viszont éppen emitt meglehetősen kockázatosak is. Kansteiner szerint ezek a formák csak akkor működőképesek, ha nem válnak banálissá és eléggé önkritikusak ahhoz, hogy valóban lehetővé tegyék az emlékezést.

Wulf Kansteiner: On the Unlikely Rise and Precarious Future of Holocaust Memory című előadása a Petőfi Irodalmi Múzeum Trauma - Holocaust - Literature című konferenciáján hangzott el.

Fotó: Gál Csaba (PIM)