bezár
 

film

2015. 03. 30.
Vallomások futószalagon
Rio, szeretlek!
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az Emmanuel Benbihy által elindított A szerelem városai franchise legújabb darabja Párizs és New York után Rio de Janeiróhoz fűződő románcokat vesz sorra tíz neves rendező (néhány esetben színész) tolmácsolásában. Az előző két filmes antológia stiláris sokszínűsége és megbocsátható banalitása után most egy meglehetősen egysíkú és felszínes imázsfilmet látunk, amely sztereotípiákon keresztül megragad ugyan valamit a város karakteréből, de a valósághoz pontosan annyi köze van, mint egy utazási irodában beszerezhető brossúrának.

A különböző rendezők epizódjai ezúttal nincsenek elkülönítve: jelenetekre bontva és egymásra felelgetve közös nagyjátékfilmmé állnak össze. Bár egy kis vérfrissítés valóban jót tehetett volna a Szeretlek-sorozatnak, de inkább tartalmi, mint formai szempontból. Ezzel a szerkesztésmóddal ugyanis sikerült kiiktatni az előző filmek fő vonzerejét adó szkeccsfilm-jelleget, ráadásul a felszabdalás miatt aligha tudjuk beazonosítani az alkotókat. Az eredmény stíluskeveredés helyett egy jóval homogénebb, középszerű film, amelyet agyonnyom a túlhasznált szamba folytonos lüktetése és a Megváltó Krisztus-szobor látványa.

01

A történetszálak többsége súlytalan, könnyed melodráma, vagy románc, az összes ismert Rio-sztereotípiát felhasználva. Sajnos nyoma sincs a Coen fivérek szarkazmusának: itt mindenkinek tényleg bossa novára dobban a szíve, a tengerpart forró, a szerelem perzselő. A keserédes nosztalgiázás most sem maradhat el: John Turturro saját magát rendezte abban az epizódban, amelyben egykori szeretőjével (Vanessa Paradis) civakodik, de a szenvedélyesnek szánt párbeszédek kifejezetten nevetségesre sikeredtek, és a helyzet csak tovább romlik, amikor a visszasírt pillanatok meg is elevenednek, természetesen flashbackben. Sokat elárul az epizódról, hogy az érzelmi csúcspontján, mikor elfogynak a szavak, a hajdanvolt szerelmesek a megterített asztalról felkapott ételekkel dobálják egymást. Jóval kifinomultabb Carlos Saldanha balettfilmje, amely az elválás nehézségének érzékeltetését a mozdulatokra bízza. Saldanhát a Jégkorszak-trilógia (2002, 2006, 2009) és a Rio 1-2. (2011, 2014) kapcsán animációs rendezőként ismerte meg a közönség, de nyilvánvaló, hogy élőszereplős rendezőként is megállja a helyét: a teljes hosszában mutatott, remekül exponált táncjelenet a film egyik legnagyobb élményét adja. Aztán ott van Paolo Sorrentino sztereotípiákból építkező bosszúfilmje az idős tolószékes milliárdosról (Basil Hoffmann) és üresfejű fiatal feleségéről (Emily Mortimer a Párizs, szeretlek!-ben (2006) is feltűnt), akit önzősége miatt utolér a sors keze. A történet elég sovány, de azért legalább lehet rajta egyet nevetni.

02

A film készítői nem sokat törődnek azzal, mi van a Cukorsüveg-hegyen túl. Néhány epizód azért valamivel mélyebbre ás, és felvillantja a napfényes tengerparti élet fonák oldalát is: a nagyváros szegényeit mutatják be, de köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. A brazil Andrucha Waddington történetének főszereplője például olyan bohém hajléktalan idős hölgy (Fernanda Montenegro), aki számára az utcán alvás önként vállalt életforma és mint ilyen, a szabadság netovábbja. Ebben a filmben az otthontalanság nem a szegénységbe taszítottság következménye, hanem valami egészen bizarr módon a társadalmon kívüliség eszméjének örömteli megvalósulása. A film tanulsága szerint a hajléktalanok különc hippik, akik szeretnek a szökőkútban fürdeni és a halastóban fogat mosni, és meg is teszik, valahányszor sikerül túljárniuk a parkőr eszén egy rohangálós burleszk jelenetben. Nehéz Waddington gesztusát másnak értékelni, mint cinizmusnak, több jóindulattal még azt lehetne mondani, hogy a részéről ez nagyfokú társadalmi érzéketlenség. Nem beszélve a libanoni Nadine Labaki kisfilmjéről, amiért azért is vérzik a szívem, mert az alaptörténet érdekes és eredeti, Harvey Keitel pedig egyszerűen remek, ahogy saját magát alakítja. De a film egy pontján feltűnik egy csavargó árva, akinek mindene a foci, de annyira, hogy ha egyet kívánhatna, ő bizony nem ételt, családot, vagy otthont szeretne, csakis Pelé alírását egy focilabdán. És mit tesz Isten (fia), valóban lehet egy kívánsága, ez a kérés pedig éppen annyira könnyen teljesíthető, mint ahogy a focirajongó brazilok is kaphatnak stadionokat létbiztonság, oktatás, vagy működőképes egészségügy helyett, cirkuszt kenyér helyett.

Az epizódok szerencsétlen kiválasztásának és ennek a két félrevezető kisfilmnek köszönhetően a Rio, szeretlek! leginkább egy szokatlanul érzelgős propagandafilmhez hasonlít, amely egy olyan Brazíliát tár elénk, ahol mindenkinek jó, a szegények pedig szeretnek szegénynek lenni. Egy ilyen hazug turisztikai reklámfilmmel előrukkolni, különösen akkor, amikor az országban kétségbeejtő méreteket ölt a nyomor, másfél milliós tömeg megy utcára, hogy politikai fordulatot követeljen[1], erősen problematikus. Annál is inkább, mert a tíz rövidfilm alkotója közül négy brazil (nevezetesen Fernando Meirelles, José Padilha, Andrucha Waddington és Carlos Saldanha), így tőlük joggal elvárható lenne a belső nézőpont képviselete és az aktualitásokra adott akármilyen reakció. A filmet szerencsére megmenti a tökéletes felszínességtől a mexikói Guillarmo Arriga (aki nem más, mint Iñárritu forgatókönyvíró-társa) epizódja, amelyben egy félkarú boxoló küzd a megélhetésért – bár az övé egyedi eset és nem reprezentálja a nagy tömegek problémáit. A történet szerint Texas, a korábbi boxbajnok (Land Vieira) barátnőjével együtt autóbalesetet szenved, a nő (Laura Neiva) lebénul, a férfi pedig elveszíti egyik karját, de kénytelen folytatni a meccseket, hogy el tudja tartani mindkettőjüket. A szürkésen átszínezett, remekül megkomponált képekben elmesélt történet, szokatlan helyszíneken felvett jelenetek különleges hatást váltanak ki a filmben.

04

Emlékezetes epizód a dél-koreai Im Sang-soo vámpírfilm-paródiája, amelyben felpezsdül a vér a vörös lámpás negyedben. Az idősödő, holtsápadt főpincér (a szerepben a brazil TV-sztár, Tonico Pereira remekel) és szerelme, a félvér prostituált (Roberta Rodrigues) holdfényes éjszakai piknikjéből egy titkos jelre egy szempillantás alatt karnevál kerekedik egy mellékutcában, megőrülnek a batucada dobosok, ropják a rosszhírű lányok, amíg csak fel nem virrad, hogy aztán visszaálljon a rend és minden folytatódjon a nappali menetrend szerint.

Érdekes szín a palettán Fernando Meirelles formai kísérlete is, amelyben Vincent Cassel szerelmes homokszobrászt alakít, aki a tengerparton keresi a múzsa csókját. A szélsőségesen leredukált cselekményhez merész formai kísérletezés és stilizált képi világ társul. Az alsó kameraállásból felvett képek csak a strandon járkálók lábait engedik láttatni, a lépéseikre pedig a karakterüket kifejező rajzfilmes hangeffektek illeszkednek. Meirelles rendezte egyébként minden idők egyik legismertebb Rióban játszódó filmjét, a társadalmat erősen kritizáló Isten városát (2002) és aktív résztvevője a jelenleg is zajló kormányellenes tüntetéseknek is[2], ezért is érthetetlen, hogy bájos rajzfilm-parafrázis helyett miért nem valami fajsúlyosabb témával állt elő.

05

A közelmúltban Benbihy portugál nyelvű közösségi oldalt indított Rio de Janeiroiak számára, amelynek reklámbevételeiből finanszírozták a film elkészítésének nagy részét. Kár, hogy az összegyűlt pénzből inkább a turizmust lendítették fel, minthogy reális képet festettek volna Brazíliáról.  Így a Rio, szeretlek! leginkább azokat a nézőket célozza meg, akik turistaként egy idegen országban járva szuvenírboltokban keresik a helyi kultúrát.

Lehet, hogy csak arról van szó, hogy kifogyott a szufla az alapötletből és egy ideig pihentetni kéne a metropoliszokhoz írt szerelmesleveleket. Ha így van, akkor rossz hír, hogy Benbihy a sorozat folytatását tervezi, kölcsön adva a koncepciót hasonló produkciókhoz, illetve executive producerként támogatva az elkészítésüket. A különbség az eddigiekhez képest az lesz, hogy ezentúl csak a helyi rendezők munkáit fogják összegyűjteni. A Tbiliszihez címzett szerelmi vallomást már le is gyártották[3], ezután pedig a Jeruzsálemről[4] és a Sanghajról szóló darabok kerülnek majd fel a futószalagra.

 

[1] Forrás: 444.hu, 2015, 03.22. Bede Márton: Nem süt a Nap Brazíliában. URL: http://444.hu/2015/03/22/nem-sut-a-nap-braziliaban/

[2] Forrás: The guardian. Fernando Meirelles: Brazília torkig van a betartatlan ígéretekkel. 2015. 03.18. URL: http://www.theguardian.com/commentisfree/2015/mar/19/brazil-dilma-rousseff

[3] Forrás: Variety, 2013. 12.20. A Tbiliszi, szeretlek! csatlakozik ,,A szerelem városai” franchise-hoz. URL: http://variety.com/2013/film/news/tbilisi-i-love-you-joins-cities-of-love-franchise-exclusive-1200981963/

[4] Forrás: ,,A szerelem városai” hivatalos honlapja. URL: http://www.citiesoflove.com/col_drupal/join-the-movement

nyomtat

Szerzők

-- Puskás Lilla --


További írások a rovatból

Anna Hints: Smoke Sauna Sisterhood
Prikler Mátyás: Hatalom
Interjú Dér Asiával a Nem halok meg című filmje kapcsán

Más művészeti ágakról

Nils Frahm: Day
Szálinger Balázs volt a Költőim sorozat vendége
(Nép)mesék és kisebbségi diskurzusok Szegeden


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés