bezár
 

gyerek

2015. 07. 05.
A gyerekkor és a felnőttkor apró határvonala érdekelte
Interjú Szabó Imola Juliannával
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Szabó Imola Julianna új kötete a borítón található meghatározás szerint felnőttmesekönyv. Mit rejt e címke? Interjúnkból ez is kiderül, azt is megtudhatjuk, hogyan lehet egy szívet kinőni, és hogy miért és miként született a könyvhöz egy Braille-írásos melléklet.

PRAE.HU: Kinőni többféleképp tud bármi, a szív is. Hogyan?

Szűk lesz már a kis testhez, megduzzad, mint egy zúzódás. Vagy éppen tág lesz számára a test és a világ ezen szeglete. Azért szerettem volna ezt a címet, mert ebben a kinövés többértelmű. A gyerekkor és a felnőttkor apró határvonala érdekelt, ami nem korhoz kötött, hanem élethelyzethez. Változunk. És a változás állandó. Formál, alakít, töpörít vagy növeszt minket. Az már talán rajtunk múlik, hogy kinyílunk vagy bezárulunk. De a valódi hogyant nem tudom. Lehet, hogy nem is lehet „tudni“. Csak történik velünk, vagy nem.

PRAE.HU: Nekem az jut eszembe, hogy lett valami, ami addig nem volt… Kicsoda Zsilike? Milyen a viszonya a varjakkal?

Zsilike egy kislány, aki megvakul. Kifakul számára a világ. A varjak folyton visszatérnek hozzá. Fél tőlük, és érdeklődik is irántuk. A megszokás kontúrjai, akiknek érdes a tolluk, mégis képesek repülni.

kinottsziv

PRAE.HU: Zsilike, a vak kislány. Hogy kerültél kapcsolatba ezzel a történettel?

A Szélkislány firkantásai után nagyon szerettem volna folytatni ezt a határfeszegető és témájában merész munkát, akámennyire kilátástalan, hogy mi lesz a jövője, meg tud-e jelenni bárhol. Fejben sokat kalandoztam egy beteg kisfiú története körül, de nem voltam elégedett a szöveggel, félreraktam.

Közben befejeztem a Varratokat és egy mesekönyvet. De nem hagyott nyugodni ez a témavilág. Aztán szinte a semmiből megszületett az első mondat, és Zsilike ott állt velem szemben. Akkor már az utolsó trimeszterben voltam a kisfiammal és nem bírtam se ülni, se írni, de tudtam, hogy majd folytatni szeretném. Aztán sok apró mozzanat vitt egyre közelebb: a megmentett varjúnk tekintete, egy pince dohos sötétje és a saját gyerekkori szemproblémám. Így körvonalazódott a megszokás története, amiben az egyik érzékelés kikopik a mindennapokból. Testi szinten ismerni fel, hogy az agy milyen módon kapcsol át a túlélésre. Mit veszít és mit kap az, aki nem lát többé. Zsilike pedig újratanul mindent, csak máshogy.

zsilike3

Milyen út vezetett a Braille-írásos könyvig?

Amikor kész lett a szöveg, akkor már tudtam, hogy nagyon szeretnék egy pontírásos verziót belőle. Technikailag és anyagilag ez kivitelezhetetlen volt a könyvtesten belül. Így jött a melléklet ötlete. Hosszas szervezés és levelezés után sikerült kideríteni a megvalósítás mikéntjét. Az MVGYOSZ szakmailag nyújtott támogatást. Így teljesülhetett az álmom, hogy nem csak látók ismerhetik meg Zsilikét, hanem azok is, akik még csak tanulják a pontírást. De olvashatja akár egy látó szülő és gyengénlátó gyermek együtt a a könyvet. Külön öröm ez, mert így talán ki tud lépni a szöveg a megszokott közegéből. A melléklettel őszre van egy nagy tervünk, remélem, hogy megvalósul. Fontos számomra, hogy az integráció ne csak illúzió legyen, hanem egy természetes és emberi igény. Megismerni és segíteni egymást. Nekem egyetlen „eszközöm“ van erre: az írás. Én így próbálok harcolni a közöny ellen.

PRAE.HU: Szélkislány elveszti az apukáját. Ezzel olyan tabukérdéshez sikerült hozzányúlnod, amihez itthon nem nagyon mert más. Van külföldi előképe a történetnek? Vagy teljesen belülről fakad?

Belül izgatott, hogy miként lehet hitelesen létrehozni egy roncsolt nyelvet, ami egyszerre mozog a próza és líra határán. Szilánkos, mégis összeilleszthető elemekből építeni fel a szövegtestet. Miként lehet úgy beszélni a gyászról, ahogy nem szokás. Megmutatni, hogy nem homogén állapot, hogy nem csak egyszerűen szomorú az, aki elveszít valami fontosat. Hogy mennyi humor van a szerencsétlenségben. A gyászmunkát próbáltam egy kislány szemével megmutatni. Hogyan csapong, hogyan sűrűsödik össze benne a fájdalom, vagy hogyan oldja ki a szorítást benne egy nem várt pillanat.

PRAE.HU: El tudod képzelni, hogy Zsilike és Szélkislány találkoznak a játszótéren? Szerinted barátok lennének? Mire figyelnének fel a másikban?

A fejemben ők már rég barátok. A gyerekek hihetetlen érzékenységgel találják meg a másik törött lényt, a hasonlót. Pont ezért tudják olyan mértani pontossággal bántani egymást a legsebezhetőbb felületen. Szélkislány a hinta mellől lesné Zsilikét. Egyikük sem ülne fel a hintára, nem homokozna. Csak állnának ebben a műanyag-kellékszerű térben és fejben ezerfelé ingana velük a valóság. Nem szólnának egymáshoz, csak tudnák, hogy ott egy másik érdekes lény a kerítésnél. Hallgatni csak a legismerősebb ismeretlen mellett lehet jólesően. Ők valahogy így hallgatnának egymás világába lépve. Aztán egyszer csak Szélkislány elkezdene csacsogni, valami nagyon nem odaillő dologról, amin Zsilike jól meglepődne, és órákon át csak azon gondolkozna, hogy vajon ki lehet ez a másik lány.  

PRAE.HU: A gyerekek?! Mindannyian így működünk, nem? Csak a gyerekek be merik gyógyítani egymás sebeit, mégha maguk ütötték is. Mit gondolsz?

A felnőttek már sokszor projektálnak szerintem. A gyerekek kegyetlen őszintesége még ösztönös, ezért is váltanak talán olyan gyorsan, és próbálják helyrehozni, ami elromlott. Én például egy kísérleti osztályba jártam, ahol állami gondozott gyerekekkel vegyített osztályt hoztak létre. Eltévesztették az arányokat, így öt „külsős“ (így hívtak minket) mellé került húsz „bentis“. Ott elég sokat tanultam és láttam abból, hogy a felnőttek hogyan nyomorítják meg a gyerekeiket, és a gyerekek hogyan adják ezt a másik gyengébbnek, puszta önvédelemből. Nehéz és hasznos tapasztalat volt ez. Később ezt láttam vissza egy kedvenc tanárom Vidovszky György: A Legyek Ura című előadásában. Az ember belseje furcsa és veszélyes terep, rendkívül romlandó.

PRAE.HU: A másik, ami megfogott: a barátok hallgatása... Kevés emberrel lehet jól hallgatni. Van ilyen barátod?

Zsorzs, a férjem. A legjobb barátom. És Sári, a nagyon régi barátnőm még ilyen. Sokszor hónapokig nem tudunk beszélni, mégis tudunk egymásról. Ez is egyfajta hallgatás, és csak a legközelibbekkel működik. Akikkel pedig beszédesen megnyugtató és meghitt a csend, az a kutyánk és a macskánk. Feleslegesek a szavak, mindent tudnak rólunk. Néha eszembe jut, hogy milyen kár lenne, ha fecsegni kezdenének, elveszne a titkos varázsuk.

PRAE.HU: Miért kellett a felnőttmesekönyv címke?

Ennek több oka is van. Az egyik, hogy a Szélkislány firkantásai már öt éve íródott, és akkor elég egyértelművé vált, hogy gyerekkönyvként nem fog tudni megjelenni. Nem kifejezetten gyerekszöveg, vagyis úgy mondanám, hogy mintha egyetlen dobozba sem férne. Olyan könyvnek képzeltem belül, ami kortalan. Csak olvasót szeretne, és nem fontos, hogy az aki kézbe veszi az hány éves, ha éppen neki szól, akkor talán működni fog számára. De mindenekelőtt a felnőttek értik talán a legtöbb rétegét. Ezzel csak azt próbáltuk jelezni, hogy ez nem egy klasszikus gyerekkönyv, hiába illusztrált. A könyvheti listán is felnőtt próza kategóriába került. A Braille-írásos melléklet miatt, ami a Zsilike kabátjából készült ez külön érdekes kérdés, hogy milyen korosztályban találja majd meg az olvasóit. Nem tudom még én sem, hogy hova fut majd ki a könyv élete, csak remélem, hogy képes ilyen széles pályán is mozogni. És titkon azt is remélem, hogy lesznek majd olyan „felfelé nőttek“, akik esetleg odaadják azoknak a kislányoknak-kisfiúknak, akikben fekete és sűrű szél kering.

MKSZIJ

PRAE.HU: Maros Kriszti is kilépett a megszokott stílusából, ami kevés illusztrátornak sikerül ilyen markánsan. Ennyire hat a szöveg?

Erre Kriszti tudna válaszolni igazán, hogy mennyire hat rá a szöveg. De ahogy én látom „kívülről“ a könyv képi világát, az pontosan az a pillanat amikor sok évi várakozás és belső munka után a rajzpapír közelébe kerül egy különleges és érzékeny ember. Szabad  és bátor volt, és emiatt talán egy olyan látásmódja is előjött, ami eddig nem. Krisztiben szerintem ez a varázslat, az érzékeny sokszínűsége. Ez a könyv nélküle nem lenne az, ami, még szövegtestében sem. Néha eszembe jut, hogy mi is lehetett az ami minket sok éve így egymás mellé sodort. Ültünk a Mesepiac rendezvényen, tornacipőben, ismeretlenül, és susorogni kezdtünk a terveinkről. Halkan és bizonytalanul, reménykedve. Aztán nem adtuk fel, és a Kinőtt szív lett belőle.

PRAE.HU: Kiss Ottó írta a könyv ajánlóját, gondolom nem véletlen, hiszen a kötet hangulata megidézi az ő világát...

Nagyon nagy öröm és megtiszteltetés volt amikor Ottó igent mondott a fülszövegre. Ahogy ő ír és lát, az számomra több mint kivételes. Egyszer nagyon szeretnék egy aprócska bolygót az ő tiszta csillagrendszerében. Addig igyekszem legalább csak a távcsövemmel figyelni és mindig lelkesen ujjongani amikor visszainteget egy új szöveggel.

PRAE.HU: Ha egyet kívánhatnál a jótündértől, mit kívánnál a könyvnek?

A vitorlázók mindig jó szelet kívánnak egymásnak. A Kinőtt szívnek én olyan szelet kívánnék, ami pont arra repíti, ahol még élnek emberszerűek. Emberek, akik megtalálják benne azt az akár egy mondatot amitől újra képesek lesznek elhinni, hogy amink van, azt meg kell becsülni. Annak kell örülni. Mert ki tudja, hogy holnap mi lesz.

nyomtat

Szerzők

-- Németh Eszter --


További írások a rovatból

gyerek

Az MTA Művészettörténeti Tudományos Bizottságának tiltakozása
Interjú Révész Emese művészettörténésszel

Más művészeti ágakról

színház

A Vígszínház Ármány és szerelem bemutatójáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés