A tárlatba megérkezve két hatalmas lazacszínű molinó fogad minket, rajtuk a művész egy-egy gondolata, köztük pedig három fotó: a Puszta gémeskúttal, a Szigetbecse című és az, amelyen a művész látható, amint átugorja az itatóvályút. Kincses Károly és Spéder Zsófia kurátorok részéről több szempontból is jó döntés volt e három kép kiemelése, hiszen ezek a munkák nemcsak Kertész Szigetbecséhez fűződő személyes viszonyáról árulkodnak – „Itt vagyok a gyerekkori emlékeim legdrágább helyén és fájó szívvel gondolok azokra a gyönyörű emlékekre, mik ide kötnek” – hanem sokat mondanak a művész munkamódszeréről is: „Nem kell száz tekercseket elfényképezni, ahogy manapság csinálják. (...) El kell kapni a megfelelő pillanatot: a pillanatot, amikor valami átváltozik valami mássá.” Ezek a mondatok előrevetítik a kiállítás hasonlóan személyes és intim hangvételét.

Ebben a molinós teremben találkozunk Kertész legkorábbi fotóival, amelyeken Szigetbecse, az ott élő emberek és a környező táj elevenedik meg a szemünk előtt. A fotók különlegessége abban áll, hogy már ezeken tetten érhető a kertészi világlátás egyik fontos eleme: a megfelelő pillanat, amely a művész esetében mindig egy „nagyon személyes, érzelmileg telített életdarab”, ami mégis „tudatosan beavatkozás-mentes, melyben a legszemélyesebb lényeg (is) benne sűrűsödik”. Ez a szemlélet a kiállítás összes darabjában és az egész életműben jelen van.

A következő terembe érve már eltávolodunk a gyermekkor meghatározó helyszínétől, itt olyan munkákkal találkozunk, melyek a vidéki és a nagyvárosi létről mesélnek, a fő falra pedig a Kertész háborúról készített felvételei kerültek. Már frontkatonaként is érdekes fotókat lő – Erőltetett menet, Latrinán –, személyes őszinteséggel tanúskodva a háború borzalmairól és következményeiről, azonban a képpel való játék és kísérletezés leginkább akkor jelenik meg nála, amikor Esztergomba kerül sebesültként. A városi uszodában készített, híres Víz alatt úszó című fotója is ebbe a térbe került, de találunk néhány olyan felvételt is ezeken a falakon, amelyeket Jenő öccséről lőtt.

Az első szint legbelső terébe a szemlélés érzéki öröméből táplálkozó művész alkotásai kerültek: Kertész érett fotóiról egy örökké éhes, kutató szempár kacsint vissza ránk, akinek egyetlen célja van csupán: a vizuális világ birtokbavétele. A kiállítás már egy ilyen lezárással is tökéletesen teljes lenne, azonban a kurátorok nem állnak meg ezen a ponton, a képek mellett a fotográfus és az emlékét őrző hagyomány előtt is tisztelegnek.

A reflexiók megfogalmazása már az alsó szinten megkezdődik a Kepes András által készített riportfilmmel, azonban igazán a második szinten teljesedik ki, ahol a szakma színe-java Kertész-portéi tekinthetőek meg. A kiállítás csúcsa az a film, amit a Mai Manó Ház a kiállításhoz kapcsolódóan készített el, és, amelyben olyan személyek emlékeznek az egyetemes fotótörténet ikonikus alakjára, mint Baricz Kati vagy Sylvia Plachy. A második szinten egyébként Kertész New York-i és párizsi fotóiból is szerepel egy igen erős válogatás, melyekből éppen az a szemlélet köszön vissza, amivel már a becsei munkákon is találkoztunk.

Nem kérdés tehát: nagyszerű fotók szerepelnek ezen a kiállításon, melyek a rendezésnek köszönhetően maximálisan kiteljesednek ebben a térben. A reflexiók hangsúlyos szerepeltetése mellett mindenképpen dicsérendő az is, hogy a kurátorok Kertész fotóinak személyességét az intimmé alakított térrel még inkább aláhúzzák. A falak lazacszíne meleg, bensőséges hangulatot áraszt, azonban mivel az árnyalat nem túl intenzív, nem telepszik rá a fotókra, hagyja azokat érvényesülni. Hasonló a helyzet a Kertész-portrék hamvas zöld paszpartujával is, mely kiemel, de sehol sem dominál. A kurátorok egyébként az alsó szinten is ügyesen játszanak a paszpartukkal: a szigetbecsei képek világosszürke keretezése lágy, kellemes impulzusokat ébreszt a befogadóban, míg a háborús fotók fekete szegélye a drámai hangvételt erősíti fel.

Szintén izgalmas és gondolatébresztő megoldás a második szinten megjelenő fotótapéta, amit Szelényi Károly készített Kertészről, amikor New York-i dolgozószobájának asztalánál ült. A tapéta méretéből fakadóan már önmagában is megállásra késztetné a befogadót, azonban a kurátorok itt is egy igazán izgalmas csavarral éltek: Kertész különféle személyes tárgyai  – melyek magán a fotón is szerepelnek – üvegkockákba zárva  vannak rápreparálva a felületre. 

A tárlat további különlegességét adják a falakra ragasztott idézetek is, melyekből a kertészi esztétika alapelvei rajzolódnak ki. Azonban a képaláírásoknál is sokszor szerepelnek kertészi mondatok, gondolatok, általában olyan személyes emlékek, amelyek az adott kép születéséről mesélnek. Ezeknek a soroknak köszönhetően a befogadó azt érezheti, mintha Kertész maga fogná kézen őt és vezetné végig a kiállításon.

Az André Kertész és Szigetbecse című kiállítás a budapesti Mai Manó Házban tekinthető meg 2015. október 4-ig.