...az igazság valahol félúton van. Hollywood annyira mostohán kezeli a tudományos-fantasztikumot, hogy az év legjobb sci-fijének lenni nagyon relatív, nem különösebben jelent használható támpontot. A hollywoodi gyártósorok többnyire látványos akciófilmek szintjére degradálják a zsánert (Elysium, Prometheus), vagy csak egyszerű drámát ültetnek az űrbe (Apollo 13, Gravitáció), miközben nem élnek elég gyakran a műfaj eredendő filozofikus, tudományos jellemvonásaival (Napfény, Hold), és csak kevesen veszik a fáradtságot, hogy mindhárom típusnak megfeleljenek (District 9, Csillagok között).

A Mentőexpedíció azonban teljesen más állatfaj, mivel a fentiek helyett az erősen elhanyagolt, így üdítő kivételt jelentő tudományosságra fekszik rá, és – miként az alapjául szolgáló regénynek is, amiről itt írtunk – ez épp annyira válik előnyére,  mint hátrányára. Ridley Scott adaptációja ügyesen szelektálja a regény cselekményét, és megtartja annak legizgalmasabb, legüdítőbb elemeit. A könyvhöz hasonló tudományos alapossággal járja körbe a Marson való élet és a mentőexpedíció lehetőségeit, miközben a főszereplő öncélú drámázás vagy pszichológiai mélyanalízis helyett végigpoénkodja a játékidőt. Ezeken a szerethető elemeken felül Matt Damon játéka a film egyetlen ütőkártyája, aki olykor-olykor még drámai mélységeket is képes hozzáadni az egyébként habkönnyű geek-biológus asztronauta nem mindennapi kalandjához.

Másfelől azonban az adaptáció felnagyítja a könyv gyengeségeit, így a NASA-tabló a mozgóképes verzióban még felületesebbre sikerül.  Hiába a nagy nevek, a NASA munkatársaiból és a főszereplő űrhajós társaiból sem a forgatókönyvnek, sem a színészeknek, sem Ridley Scottnak nem sikerült hús-vér karaktereket formálnia. A Mentőexpedíció esetében ez azért különösen problémás, mert ha a filmnek van filozófiai aspektusa, az mindenképpen az ember nagyszerűségéről, hajthatatlan lelkesedéséről és a korlátok áthidalásáról szól, viszont miközben Mark Whitney maradéktalanul teljesíti is ezeket, addig a körülötte tapasztalható nagy összefogás nincs annyira alaposan körbejárva, hogy hiteles lehessen – még ha egyébként kifejezetten üdvözítendő is egy ilyen pozitív üzenet.

Ridley Scott hosszú idő után megint fürödhet a dicséretekben, mert Matt Damon ismét remek, filmje pedig igazi hiánycikk, miközben a Marshoz köthető filmek általában inkább pocsékok, és a hagyományos értelemben vett sci-fi is ritka holló a mozikban. Pedig valójában ugyanazt teszi, amit már jó 25 éve: válogat az elé kerülő forgatókönyvek között, és témától, műfajtól függetlenül néha kihúz egyet, ami jobban sikerül, mint a többi. Mással nem nagyon magyarázható, hogy a minden szempontból pocsék Exodus – Istenek és királyokat, a zseniális, de csúnyán mellőzött A Jogászt, vagy a sokat szidott, de egyébként tisztességes Prometheust követően hogyan rendezhette meg az idei év “legjobb sci-fijét”.