bezár
 

zene

2015. 12. 10.
Tohuvabohu dúrban: fluxus-zene
A teljesen hétköznapi esemény
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Tohuvabohu dúrban: fluxus-zene A konyhában csöpög a csap, csepeg a csöp. Állítólag nem forgatja a vízórát. A kínaiak kínzásra használták, szétrobbantotta az agyad, a koponyád. Kikapcsolom a Henry Rollins Bandet, hallgatom a fluxus zenéjét. Nem forgatja a villanyórát.

Létezik zene és nem zene. A kettő között, a kísérleti művészet gyanús „köztes tartományában” helyezkedik el a nem-zene. Innét ered a nemzetközi fluxus-zene is, amely különféle zenei világnézetek ideáit pulzálta, az idő és a muzsika érzékeny összefüggéseit kutatta. Mindezt – természetesen – az elhivatottak tökéletes komolytalanságával.

Jól táplált, kopaszodó, pepita zakós, szomorú szemű úriember: René Block berlini-stuttgarti galerista és elméletíró tartotta Magyarországon, a kilencvenes évek elején az első kimerítő előadást(1) a mozgalom „hangos” és „süket” kompozícióiról. „Wilhelm Busch ’62-es szerzeményében szétvertek egy versenyzongorát, ami nagy felháborodást okozott. A zongora azonban menthetetlenül lehangolt volt, és a művészek menthetetlenül lelkesek. A fluxus sohasem szólított fel rombolásra – apró örömöket kínált…” – mondta befejezésül. Hittük is, nem is: lehunyt pillákkal és remegő térdekkel távoztunk.

A fluxus, ez az antiművészet, neodada „áramlás”, a hatvanas években született és tündökölt. „Ugyanazokba a folyamokba lépőkre más és más víz árad. És a lelkek pedig a nedvességből párolognak fel.” Hérakleitosz töredékét újra és újra és újra átgondolva jutottak el a „minden művészet” és a „mindenki művész” axiómákig. A mozgalomnak nem volt kidolgozott művészetpolitikai programja: inkább szociális, mint esztétikai célok vezérelték. Művelőinek különös örömet okozott a szépművészeti ideálok eliminációja, és büszkék voltak rá, hogy kenyerüket legtöbben az alkalmazott művészetek területén keresik. A copyrightot nevetséges atavizmusnak tartották, és új műfajok: a mail és videó és concept art és zenei eventek létrehozása mellett képesek voltak megteremteni szinte mindennek (tudomány, sport, design, divat, játék, tipográfia stb.) a sajátos fluxus-változatát. Sámánok és bohócok voltak, de a könyörtelen kor ősmintákat faragott belőlük: Wolf Vostell a bebetonozás és dé/collage, Nam June Paik a videó art, Ray Johnson a network, Ben (Vautier) pedig a szignálás és ki/mondás: „Tehetségtelen vagyok!” apostolává vált.
George Maciunas: Automata portrék (1961k)

1961-ben George Maciunas litván származású, New York-i alterművész néven nevezte a fürdővízzel kiöntött csecsemőt, és útjukra bocsátotta elégedetten vigyorgó dajkáit. Maciunas társadalmi radikalizmusa hevületében a ’29-es szovjet LEF-hez hasonlította a mozgalmat, és harcos ellenművészeti karaktert várt el társaitól. A többiek azonban a teljes nyitottság, szabadság és barátkozás intim szférájában maradtak. „Bárhova megyek – fluxust látok” – nyilatkozta egyikük, és ez a művészet határainak ijesztő és vágyott kitágítását jelentette. Az elő-flux: utópiák és manifesztumok, szétkollázsolt magazinok, játékokkal és képekkel tömött dobozok és kofferok, a névtelen és poénvadász akciók ideje lejárt. Bizonyos emberek bizonyos csoportja bizonyos aktivitással kezdett foglalkozni…

Az európai fluxus állomáshelyei ’62-ben Wiesbaden, Koppenhága és Párizs, ’63-ban Düsseldorf, Amszterdam, Hága, London és Nizza. Közben botrányok, pénztelenség és ignoráció: a korabeli kritika a cirkusz és az abszurd közé helyezi a formabontó és idegborzoló idegeneket. Az első flux-koncerten (1962, Wiesbaden) bemutatják Emmet Williams A kétség négyirányú dala 5 hangra című német operáját; Paik kézzel, nyakkendővel és végül a hajával húz végtelen kotta-vonalakat; preparált nagybőgőn játszanak bolondos blődségeket; politikai pamfleteket szórnak a nagyérdemű közé; szétszednek és elárvereznek egy versenyzongorát. A közönség röhög és/vagy dühöng, az események a sajtóban a hercegi esküvő és az ötfejű borjú között kapnak helyet. 
George Maciunas: Zongorahangolás (1962)

Ekkor veszi fel a kapcsolatot a mozgalom alapítóival Joseph Beuys, és ’63-ban a düsserdorfi Művészeti Akadémián tartott Festum Fluxorum Fluxus című rendezvénysorozat második estéjén bemutatja a preparált zongorára írt, Satie ihlette Szibériai szimfónia I. tétel, valamint Kompozíció két zenészre című akcióit. „Maga a szimfónia egy zongoradarab volt. Szabad tétellel kezdődött, ami saját szerzeményem volt, aztán Eric Satie egyik darabját illesztettem hozzá, majd kis agyagkupacokkal preparáltam a zongorát, de előbb a nyulat felakasztottam a táblára. Minden agyagkupacba dugtam egy faágat, majd drótot vezettem a zongorától a nyúlhoz, mintha nagyfeszültségű vezetéket, és aztán kivettem a nyúl szívét. Meg egypár mondatot írtam a táblára. Ennyi volt az akció…” Beuys később elszigetelődött a mozgalomtól, szigorú munkáiban nem volt öncélú provokáció vagy látványosság, figyelmen kívül hagyta a véletlent és a játékosságot – a „hirtelen energia-felszabadulás” formái érdekelték. Évekkel később (1969, Berlin) dühöngő egyetemisták abbahagyatták vele a koncertet: akaratlanul is megteremtve számára a „segítség nélkül való lét” kifejezési lehetőségét.
Joseph Beuys: Szibériai szimfónia (1963)

1967-ben Berlinben került sor az utolsó, Maciunas által rendezett „hangversenyre”. A zenekari dobogón egy hófehér csembaló állt – minden fellépő vágyának „titokzatos tárgya”. Robert Filliou virágcsokrot nyújtott át neki, némán; Maciunas óriásballont pumpált fel a húrok között; Larry Miller bokszkesztyűt ejtett a billentyűkre; Tatsuno Tuo hét zenészt sorakoztatott fel a klaviatúra előtt, de csak a kígyó feje okádott tüzes dallamot; George Brecht a kottát a hangszer lába alá gyűrte és frakkban távozott; Bent elhurcolták. Négy zenész bejött, játszott, kiment. Ilyen egyszerű ez. Humor, filozófia és költészet – dallamosan. És néhány szellemi monéta: „A kis események is válhatnak nagy eseményekké.” „A székek is zeneiek.” „Mi volt előbb: a flux vagy az us [mi]?”
Charlotte Moorman performing Nam June Paik’s “Variations on a Theme by Saint-Saëns” at 24 Hours (Wuppertal, 1965)

Megmagyarázhatatlan a mozgalom gyors hanyatlása – hiszen nem művészeti irányzat volt, hanem szellemi tartás. Eleve számított a publikum zavarára, és a megfigyelő irritációjára, nem követelt részvételt, csak részvétet… Rövid, egyszerű darabokat hozott: ha lehetett, katedrális helyett szobrot, szobor helyett festményt, festmény helyett rajzot, rajz helyett párszavas cédulát, cédula helyett koponyába zárt gondolatot. A ’82-es Alles ist Fluxus! (Wiesbaden) retró műsora a minimal art, gesztusköltészet, színpadi geg, konceptuális performansz műfajával kacérkodott: egy tüsszentés; egy bevonszolt és kitoloncolt zongora; tubából kiömlő popcorn éneke; hat újságolvasó veszett kórusa (Alison Knowles); hat cilinderes gentleman kalapemelgető motettája, metronómra és csaholásra (Maciunas); egy ordítás (Dick Higgins); két könyökkel való klimpírozás (Giuseppe Chiari); és a csúcs: papírszaggató bigband, a közönség muzikális improvizációival: a hasadó karton harmóniái (Ben Patterson). Kvázi-zene, és Allan Kaprow mindent-tudó mosolya: „A jelen érdekel.”

Ben Patterson: Paper Piece (1960)

A legendás ősök jelene ez – kifogyhatatlan paradoxonokban. Satie 840-szer ismételt, közel 18 órás kompozíciójáé; Russolo tudatosan vállalt „dilettantizmusáé”, amikor vakmerőség helyettesíti a kompetenciát; Duchamp széttépett kottákról, találomra kiválasztott hangjegyekből montázsolt errato musicaljáé; Cage 4’33 csöndjéé a metropolis bábeli zűrzavarában; Paik és Moorman erotikus duójáé, TV-ekránra és sikító csellóra… Szép ez a zene, élvezhetetlen sodrású. Felveti Pszeudo-Hérakleitosz kérdését: „Hiába lépünk más és más folyamokba, ugyanaz a víz árad.” Reménytelen élvezet – emlékeznek a száguldó versenyautó és a Szamothrákéi Niké példázatára? Filliou mondja: „egy röpülő pillangó ugyanolyan zenei esemény, mint egy vízcsap csöpögése.” Csöpp.

George Maciunas: The Dream of Fluxus (2013k)


(1) Goethe Intézet + Artpool, Budapest, 1993. október 19.

KLIKKELJ A KÉPRE!

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Triceps --


További írások a rovatból

Zeneakadémia, 2021., február 8., koncertfelvétellel mutatjuk
135 éve született Wilhelm Furtwängler
Bartók Béla halálának 75. évfordulójára

Más művészeti ágakról

színház

Megcsinálják akkor is, ha csak maguknak játszanak Megcsinálják akkor is, ha csak maguknak játszanak
Beszélgetés Pászt Patríciával a lengyel és a magyar színházról
irodalom

Édesvízbe zárt Neptun Édesvízbe zárt Neptun
Nádasdy Ádám, A szakállas Neptun, Magvető, 2020.
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Önmagáért a művészi teljesítményért Önmagáért a művészi teljesítményért
Interjú Baráti Kristóffal pályakezdésről, menedzselésről, külföldi lehetőségekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés