bezár
 

zene

2016. 01. 29.
Ez meg mi? – kinetikus szobrok és konkrét zene
Schöffer-nap és Fény éve. 2016. január 21. Műcsarnok
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nehéz lenne túlbecsülnöm Schöffer Miklós jelentőségét a művészet világában, ám ez a becslés szerencsére nem is áll szándékomban. Némi véletlennek köszönhetően a Nicolas Schöffer retrospektív című kiállítás majdhogynem végén rendezett Schöffer-nap és Fény éve záró eseményre csöppentem be, erről számolok be most.

Remélem, nem őrültem meg, és bár előfordult már, nem véletlenül kerültem egy kiállításra. Egészen pontosan megkértek rá, arra hivatkozva, hogy legyen egy olyan ember is ott, aki – némileg – ért a zenéhez, de legalábbis írni tud róla.

Most pedig próbálom visszafogni magam, hiszen többé-kevésbé érthetővé tettem azt, hogy mégis hogyan képzelem, hogy egy október 30-tól január 31-éig tartó kiállítás kapcsán egyetlen, nagyjából 15 perces, de legnagyobb jóindulattal is legfeljebb 2 óráig tartó eseményről írok.

kurátor

És nem, nem szeretnék más művészetekkel foglalkozni, részben ezért sem vettem részt a délelőtti filmvetítésen és a kurátori, valamint művészettörténeti beszélgetésen. Ahogyan nagyrészt ennek az egyhegyűségnek köszönhető, hogy a későbbi technikatörténeti, esztétikai, filozófiai és irodalmi beszélgetésen sem maradtam ott.

Azt gondolom, hogy a zene nagyrészt látható zene. Ha pedig nem látható, akkor igencsak törekednek arra, hogy – akár a képzeletben is, de – láthatóvá tegyék. És ahogy sokáig rendkívüli módon érdekelt a zenében inherens módon megjelenő tér, úgy rettenetesen izgat a mai napig az, amikor a zene és a látvány együtt születik. A 15 perc, ami figyelmem középpontját képezi most, a Hangok és mozdulatok címet kapta.

De mielőtt a konkrét előadásra térnék, nem árt tisztázni, hogy Schöffer Miklósnak kifejezetten sok köze volt mind a zenéhez, mind pedig a mozgáshoz. Mert egyébként a Műcsarnokban látható szobrai is nagyrészt kinetikus szobrok, amelyek mozognak és interakcióba lépnek a környezettel és a közönséggel. Továbbá – legalábbis egy darabig – Pierre Henry-val dolgozott együtt.

Nyilván csábító dolog a kimért 15 percen túl belemerülni valami másba, mondjuk a zenetörténetbe, de ezt most nem teszem meg. Legyen elég annyi, hogy Pierre Henry a Pierre Schaeffer által 1943-ban, Párizsban megalapított Club d’Essai stúdióban dolgozott, és az akkortájt születő musique concrète egyik atyja volt.

Konkrét zene, kinetikus szobrok, végül is miről van itt szó? Ahogy Schöffer Miklós dinamikát, mozgást kívánt lehelni a szobraiba, úgy Pierre Henry-ék hétköznapi zajokat vettek fel és úgy próbáltak zenei összefüggést teremteni, hogy kiemelik azokat a megszokott kontextusból.

Mondják, hogy az újszülöttnek minden vicc új. Valóban, de azért nem túl könnyű egy technikatörténetben kevésbé járatos embernek elmagyarázni, hogy mitől művészet a mikrofonnal felvett hangokat egymás után helyezni, illetve mégis, mi értelme van annak, hogy nagyrészt fém állványoknak tűnő és mechanikusan mozgó, illetve hangot és/vagy fényt kibocsátó eszközöket szobornak nevezünk?

közönség

De nem akarom elvenni magamtól a poént, csak azt akarom mondani, hogy egy olyan „újszülöttnek”, akinek a zsebében okos telefon lapul és úton-útfélen mozgó és fényt meg hangokat kibocsátó állványokat lát, valószínűleg nem könnyű megérteni, hogy 1930-1950 táján ez egyáltalán nem volt általános és akkoriban nagyjából két olyan stúdió létezett Európában (Párizs és Köln), ahol az ilyen, hangokkal való játékot meg lehetett csinálni.

Amikor megérkeztem a Műcsarnokba, egy csomó fiatalt láttam. Talán én vagyok túl öreg ahhoz, hogy megítéljem, de nekem úgy tűnt, hogy a „hivatalosan” ott lebzselő embereken (beleértve magamat is) túl nem nagyon volt olyan látogató, aki elérte, hogy ne mondjam, túllépte volna a 20 éves kort.

közönség

Ha jól sejtem, nagyjából ez volt az általam látott-hallott alig másfél-két óra problematikája. Mivel úgy tűnik, hogy a Táncművészeti Főiskola hallgatói alkották a közönséget (bár szerintem legfeljebb a bevezető vagy első évfolyamról lehetett szó). És nem, nem véletlenül problematikát és nem problémát mondtam. Tudniillik lehetett a helyzet bármilyen kemény, egyáltalán nem volt lehetetlen. Ugyanakkor láthatóan-hallhatóan minden előadó ezzel a korkülönbséggel küszködött (a rá jellemző módon).

közönség

Bevallom, nem szeretem tudni azt, hogy mit és miért fogok hallani. Azt gondolom, hogy én a közönség része vagyok, és legalábbis törekednem kell arra, hogy megközelítőleg hasonló feltételekkel üljek be. Ez most nem sikerült. Még el sem kezdődött az előadás, de már tudtam azt, hogy milyen eszközökkel, milyen software segítségével és nagyjából milyen hangokat fogok hallani.

Miközben volt ennek értelme. Tudniillik, ha mindezen tudás nélkül ülök be az előadásra, nem sok értelmét láttam volna. „Naiv” fülemmel nagyrészt space és szférikus hangokat hallottam, s bár a hangzások felszíne lüktetett (az apró változásoktól, ami az általában ambiensnek nevezett hangzást jellemzi), zeneileg az egész előadás nagyjából egy föl- és lefelé (tonálisan) hullámzó glissandóból állt.

Baráth Bálint és a táncosok

Három vagy négy fiatal táncolt a zenére. Láthatóan képzett táncosok voltak, de hangsúlyozom újra, hogy egyikük sem lehetett több húsznál. Aminek egyébként nem hiszem, hogy problematikusnak kellene lennie, csakhogy ezek a fiatalok úgymond „tablókat” alkottak, illetve időnként a teremben található tárgyakat mozgatták.

Szóval egyáltalán nem arról van szó, hogy rosszul táncoltak. Egyszerűen nem látták magukat kívülről, hogy ezek a tablók a közönség soraiból is jól mutassanak. Egyszerűen nem tudtak elmerülni az egészben, hogy a tárgyak mozgatásakor létrejövő hangok beleépüljenek a zenébe (ami pedig – tanáruk szerint – a feladat lett volna). Azt gondolom, hogy ez nem mesterség, hanem tapasztalat, hosszú évek tapasztalatának az eredménye, és ehhez még túl fiatalok voltak.

táncosok

Visszatérve a zenére, tudom azt, hogy Baráth Bálint konkrét hangokkal dolgozott, amelyeket – legalábbis egy részét – a kinetikus szobrok felvételei adták. Tudom azt is, hogy előzőleg a helyszínen próbálkozott, hogy olyan hangzásokat használjon, amelyek az adott teremben jól szólnak (azaz a gyorsabb és élesebb váltások eleve kiestek a terem visszhangja miatt). És azt gondolom, hogy nagyon is figyelembe vette a közönség életkorát.

A 15 perces zenés-táncos darab után még beültem Lőrinc Katalin vetítéssel egybekötött előadására egy 1973-as színházi előadásról. És megint ezt a kifordított „újszülöttnek minden vicc új” hatást éreztem. Ami ezen a filmen és ebben az előadásban nagyszerű volt, az ma az alaposan lerágott csontok és az olcsó trükkök közé tartozik. (Eltekintve mondjuk attól az apróságtól, hogy a puccos színházteremben színes lapokkal szavaztak arról, hogy egyes részeket azonnal abba kell hagyni, mert nem értik és élvezik; meg kell ismételni, mert annyira tetszik; lassítva kell megismételni; vagy kérdéseik vannak, mivel nem értik.)

Lőrinc Katalin és közönsége

A táncos-vetítéses előadás után még Bánkövi előadására is beültem, aminek az izgalmas Zenei építészet zajokból címet adta. Bár ezúttal nem nagyon éreztem, hogy az előadásának köze lenne az építészethez, sőt, egész pontosan még a zajokhoz sem. Tudniillik zenei példái és előadásának a tárgya nagyrészt a konkrét zene volt. (Márpedig ma - úgy gondolom - a művész feleségének a hangja például kevésbé zajnak, mint inkább konkrét hangnak minősül.)

Bánkövi és közönsége

Tényleg nagyon fura volt a helyzet. Művészet- és technikatörténeti értelemben az utóbbi évszázad talán legjelentősebb újdonságairól beszéltek. Olyan közönség körében, amiben ez az „újdonság” alapvetően megkopott

Nyilván könnyű nekem beszélni, hiszen én csak néztem, hallgattam, próbáltam befogadni és most megítélni. Mégis, jó pár évtizedes, rendkívül változatos korosztályok körében végzett pedagógiai munka után azt gondolom, hogy a lehető legrosszabb, amit ilyenkor a pedagógus tehet, hogy gyereknek nézi a hallgatóságát.

közönség

Azt gondolom, hogy ez a korosztály nagyon is sokat tud a zajról, a zaj zenében betöltött szerepéről. Ha az előadók komolyan veszik őket, és olyan élményekben részesülnek, amelyek még sok felnőttnek is problematikusnak bizonyulnak, akkor nem úgy reagálnak a konkrét zenére, hogy „ezt én is meg tudom csinálni”. És ha a mindennapokba ágyazott tapasztalat kiemelkedik a hétköznapiságból, akkor talán megértik, hogy a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben miért nevezték ezt művészetnek, és miért bizonyul ma is annak.

közönség

De tényleg, könnyen beszélek én. És persze könnyű azt mondani, hogy mi lett volna, ha nem az lett volna, ami volt. Ám a vetítéssel egybekötött – és azt hiszem számukra legizgalmasabb – előadás végére nagyjából a közönség negyede/harmada távozott. Az utána következő „zajzenei” előadáson pedig - szerintem - azért maradtak bent, mert akik ott voltak, azok már mindenre felkészültek.

Szóval, összegezve mindent, szerintem az előadóknak egyedülálló lehetőségük adódott, hogy egy nagyon fontos múltbeli eseménysorról olyan embereknek beszéljenek, akik egyébként egyáltalán nem biztos, hogy érdeklődtek volna iránta. Be kellett volna vonni az egészbe, partnernek és nem gyermekként kezelni őket.

Utoljára még egy fantáziával játszom el: mi történt volna, ha véletlenül egy turistabusz is befut, éppen akkor? Ha mondjuk nyugdíjasok közé szorultak volna a fiatalok? Talán akkor bejön az „újszülöttnek minden vicc új”.

 

Schöffer-nap és Fény éve záró

Hangok és filmek

 

10 óra Klaus Lindemann: Kyldex I. (1973) filmvetítés

12 óra Nicolas Schöffer retrospektív: Rockenbauer Zoltán és Szegő György kurátorok tárlatvezetése

13 óra Rózsa T. Endre művészettörténész: Rádióinterjúk Nicolas Schöfferrel – beszélgetés

 

A fény nemzetközi éve

14 óra Záróesemény

Köszöntő: Kroó Norbert akadémikus, a Fény éve programbizottság elnöke, Szemadám György, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja

A XX. századi fényművészeti kontextus és kronológia – Szöllősi-Nagy András egyetemi tanár előadása

Fényút: Borbás Tamás filmje Csáji Attiláról

 

Hangok és mozdulatok

16 óra Schöffer – hangok és mozdulatok: Baráth P. Bálint zeneszerző, zongoraművész és a Magyar Táncművészeti Főiskola hallgatóinak közös improvizációja

16.30 Kyldex I. – Lőrinc Katalin táncművész, szakíró előadása

17.15 Zenei építészet zajokból – Bánkkövi Gyula zeneszerző, szerkesztő előadása

 

Egy este a láthatatlan falú házban

18 óra Galántai Zoltán technika- és tudománytörténész, író, Tillmann J. A. filozófus, esztéta és Trenka Csaba Gábor író felolvasás és kerekasztal-beszélgetés

A nap során folyamatosan: Házigazda Nicolas Schöffer / Egri János filmje - vetítés

 

Nicolas Schöffer képzőművészeti munkássága rendkívül összetett. Eredendően új irányba fejlesztette művészetét. Amellett, hogy ő az egyik megteremtője az 1950-es években születő kinetikus művészet egyik ágának, a tér-, idő-, fénydinamizmusnak, ő hozta létre a kibernetikus szobrászatot. Egyaránt volt szobrász, festő, építész, várostervező, videoművész, számítógépes grafikus, egyetemi professzor, művészetteoretikus, és olyan kísérletező művész, aki mindig felelősséggel és újítási szándékkal figyelt a művészet társadalomban betöltött szerepére. Tudományos eredményeket is felhasználó konstrukciói méltán tették őt ismertté az egész világon. Alkotásai ma ott találhatók Európa és Amerika számos nagyvárosában.

Schöffer Miklós Kalocsán született 1912. szeptember 6-án, és az érettségiig itt is nevelkedett. Sokoldalúan művelt szülei támogatták művészi ambíciói megvalósulását, ám az egyetemi végzettségből nem engedtek. Édesapja nyomdokain haladva ezért elsőként a jogi kart végezte el. Saját véleménye szerint élete legdöntőbb stúdiuma a jog volt. E tanulmányok fejlesztették ki benne azt a komplex és konstruktív észjárást, amely nélkül a legkomplexebb, legkonstruktívabb munka, vagyis a művészet nem művelhető. Ezt követően beiratkozott a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi Istvánnál is tanult egy ideig.

Igen korán, 1936-ban, 24 évesen került Párizsba, ahol folytatta tanulmányait, és kezdetben festőként kereste a helyét a fény és a modern művészetek fővárosában. Érett munkáit látva alig hihető, hogy kezdetben expresszionista, majd szürrealista képeket festett. Mindeközben volt vasöntödei munkás, földműves, és éjjeliőr, hogy világos nappal dolgozhasson születő művein.

Alkotói munkássága 1947-től kezdett kiteljesedni. Elsőként konstruktivista jellegű térplasztikákat és reliefeket készített, ahol találkozott a tér és a mozgás összefüggő problematikájával. Ekkortól kezdett a térrel, úgynevezett térdinamikus konstrukciókkal foglalkozni, majd jöttek a fénydinamikus és az idődinamikus alkotások, melyek ötvözik a plasztikát a fénnyel, a mozgással, a hanggal, az idő múlásával.

A tudomány és technika fejlettsége révén minden művészi elképzelését megvalósíthatta. Állította, életére legnagyobb hatással nem egy másik művész volt, hanem Norbert Wiener, a kibernetika feltalálója.  A mozgó, világító, hangokat adó szobrokat és installációkat hol mérnökökkel, hol építészekkel, hol zeneszerzőkkel, hol táncosokkal közösen készítette. Úgy tartotta, a mai társadalomban az egyén egyre passzívabbá válik, legyen szó színházról, moziról, televízióról. Ezért olyan nagyszabású színpadi produkciót alkotott, melyben a közönség aktív és kreatív lehet, ahol a közönség maga alakítja a programot.

Mindezeket pedig a művészete elméletét, eszmei alapjait bemutató tudományos előadások és könyvek sora követte.

1968-ban Schöffer Miklós már mozgó szobraiért kapta meg a Velencei Biennále nagydíját és lett világhírű, immár Nicolas Schöffer néven.

1982-ben beválasztották a Francia Akadémia Szépművészeti Tagozatába. Széleskörű munkásságát a francia állam a legrangosabb kitüntetésekkel, Becsületrenddel jutalmazta.

1976-ban tért haza először Kalocsára. 1980-ban itt, egykori szülőházában nyílt meg a Schöffer Múzeum, melynek alapját az a gazdag, az életmű minden periódusát felölelő anyag teremtette meg, melyet egy évvel korábban maga a művész adományozott szülővárosának. 1980-ban a Chronos 8 fénytorony terveit ajándékozta Kalocsa városának, melyet 1982-ben állítottak fel a buszpályaudvarnál.

Egy betegség következtében az idősödő Schöffer nem tudta többé használni a jobb kezét. Alkotó munkáját azonban nem hagyta abba. 1985-tól kezdődően olyan alkotásokkal kísérletezett, amelyeket bal kézzel is el tudott végezni. A korábban is alkalmazott grafikai eszközök mostantól egyedülivé váltak művészetében. A képzőművészet történetében igen korán Macintosh számítógépét is bevonta kutatásaiba. E szitanyomatok, kollázsok, számítógépes grafikák már a modern vizuális nyelvvel állnak rokonságban, mégis tökéletesen illeszkednek munkássága legfontosabb eredményeihez.

1992. január 8-án hunyt el Párizsban, montmartre-i műtermében. (Forrás: Schöffer gyűjtemény, Kalocsa)

 

Elő­ször és utol­já­ra lát­ha­tó ha­zánk­ban egy­ben az a rend­kí­vü­li gyűj­te­mény, ame­lyet a ki­ne­ti­kus szob­ra­i­ról is­mert­té vált Nic­o­las Schöf­fer egy­ko­ri mű­ter­mé­ben tá­rolt mun­ká­i­ból ren­dez a Mű­csar­nok, a mű­vész öz­ve­gye köz­re­mű­kö­dé­sé­vel. A ma­gyar szár­ma­zá­sú, de fő­ként Fran­cia­or­szág­ban al­ko­tó Nic­o­las Schöf­fer egy­faj­ta „fu­tu­risz­ti­kus-ret­ro” han­gu­la­tot árasz­tó mun­ká­i­ból ok­tó­ber végén nyí­lik meg a ki­ál­lí­tás a Mű­csar­nok­ban, ahon­nan 3 hónap után az anyag kül­föld­re kerül. Az el­múlt év­ti­zed leg­ma­ga­sabb biz­to­sí­tá­si ér­té­kű tár­la­ta a Mű­csar­nok ki­ál­lí­tá­sa­i­nak so­rá­ban az ok­tó­ber 30-tól lát­ha­tó Schöf­fer, mely­nek célja az 1992-ben el­hunyt, vi­lág­hí­rű „ki­ber­ne­ti­kus” mű­vész új­ra­fel­fe­de­zé­se. Mind­er­re jó al­kal­mat kínál az is, hogy az UNES­CO 2015-öt a Fény Évé­nek vá­lasz­tot­ta. Jól­le­het, 1980-ban meg­nyílt ugyan a Nic­o­las Schöf­fer Gyűj­te­mény Ka­lo­csán, a mű­vész szü­lő­vá­ro­sá­ban, mégis, Schöf­fer­nek utol­já­ra 1982-ben volt je­len­tős tár­la­ta Ma­gyar­or­szá­gon. Az új ki­ál­lí­tást dön­tő­en a mű­vész egy­ko­ri mű­ter­mé­ben, az öz­ve­gye tu­laj­do­ná­ban lévő ki­ber­ne­ti­kus szob­rok­ra épít­jük, s a tár­lat meg­va­ló­sí­tá­sá­ban aktív sze­re­pet vál­lal maga Elé­o­no­re Schöf­fer is. Az ál­la­mi ga­ran­ci­á­val meg­va­ló­su­ló ki­ál­lí­tás ebben a va­la­mi­ko­ri mű­te­rem­ben tá­rolt ha­tal­mas anyag­ból mutat be vá­lo­ga­tást. A leg­na­gyobb hang­súlyt a tár­la­ton a mű­vészt is­mert­té tevő ki­ber­ne­ti­kus és ki­ne­ti­kus szob­rai kap­ják, de emel­lett be­pil­lan­tást nyújt az anyag a fes­tő­ként in­du­ló Schöf­fer korai mun­ká­i­ba, va­la­mint a meg nem va­ló­sult épí­té­sze­ti, oly­kor város mé­re­tű ter­ve­i­ből fenn­ma­radt váz­la­tok­ba is. Schöf­fer ki­ber­ne­ti­kus szob­rai a maguk ko­rá­ban út­tö­rő­nek, esz­té­ti­kai szem­pont­ból hi­per­mo­dern téri al­ko­tá­sok­nak szá­mí­tot­tak. A ki­ber­ne­ti­kus szob­rá­szat új­faj­ta lá­tás­mó­dot adott a vá­ro­si te­rek­nek, ahol az al­ko­tá­sok nem csu­pán meg­je­len­nek, hanem a kör­nye­zet­re, pl. az idő­já­rás­ra, hang­ra, fény­re más-más módon re­a­gál­nak. Mai ér­de­kes­sé­gü­ket éppen az azóta fel­gyor­sult, di­gi­tá­lis-tech­ni­kai for­ra­da­lom­mal való össze­ve­té­sük adja. Ma ezek a művek egy­faj­ta „fu­tu­risz­ti­kus-ret­ro” han­gu­la­tot árasz­ta­nak, azzal szem­be­sí­tik ko­runk em­be­rét, hogy mi­lyen­nek lát­tuk közel fél év­szá­zad­dal ez­előtt a jövőt.

A tár­lat ku­rá­to­ra Rocken­ba­u­er Zol­tán és Szegő György. (Forrás: Műcsarnok)

(A lead-ben és a lap tetején található kép forrása:  Schöffer gyűjtemény, Kalocsa, a többi saját fotó.)

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Danczi Csaba László --


További írások a rovatból

zene

Etűdök gépzongorára Etűdök gépzongorára
Conlon Nancarrow, a nomád zongor
About Me – a hetedik lemez

Más művészeti ágakról

Topolánszky Tamás Yvan: Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot
art&design

Ne legyen diszkrét Ne legyen diszkrét
Bob Dylan: „Életem az utca, ahol járok" / Reök-palota, Szeged
art&design

Ami általános, ami emberi Ami általános, ami emberi
Interjú Ember Sárival lehetséges megközelítésekről, utazásokról, önazonosságról, piaccal való megbékélésről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés