Mindannyiunk legjobb önmaga / Szabó Magda-darab Debrecenben / PRAE.HU

Többek között a debreceni írónő, Szabó Magda, Az ajtó című regényének feldolgozásával ünnepli a cívisváros színházának 150. megkezdett évadát. Kubik Anna kétségbevonhatatlanul kiváló játékán keresztül nem csupán Szeredás Emerenc világába nyerhetünk bepillantást, hanem saját életünk sokszor még önmagunk elől is rejtegetett nehézségeibe és olykor örömeibe szintúgy.

Már a darab nyitójelenete előtt feltűnő kontrasztot tapasztalhatunk a díszletben, mely tökéletesen mintázza a később elhangzó fontos igazságot – kétféle ember létezik: aki seper és aki sepertet. Az egyik oldalon látható a budapesti polgári értelmiség tökéletesen berendezett modern lakása és világa – melyet kissé magasabbra is emeltek, jobban láthatóvá tettek a színpadon –, amelynek tagjai nemcsak megengedhetik maguknak, hogy más végezze el a saját házuk körüli teendőket (ha tetszik, a piszkos munkát), hanem egyfajta elvárás ez mások és önmaguk felé is. Ezzel szemben a másik oldalon – egyáltalán nem kiemelt pozícióban – látható a szegényesre kopott ajtó, körülötte a felhalmozott tárgyak sokasága függetlenül bármiféle stílus- és ízlésvilágtól. Mindegy, csak legyen valami, ami az enyém, ami értékké válhat. Így van ez valahogy a munkával is, ami nem idegen napjaink világától sem: csak legyen valami.

Így tehát Emerenc seper, s mindeközben nélkülözhetetlenné válik a sepertetők számára. Ő az az ember, aki nélkül lehet, de nem érdemes élni. A villa körüli életek minden egyes szála hozzá fut és nála ér össze. Ő az, aki bármikor és bármiben tud segíteni, aki a meghallgatott életek titkait magában őrzi és hordozza a titokzatos ajtón túl, ahova nincs bejárás rajta kívül senkinek. Mindeközben pedig saját életének terhei is nyomják a vállát, de Emerenc erős nő, bírja s féltve őrzi őket. Valahol mindannyiunkban ott van ő, csak sokszor nem akkor és nem úgy, ahogy lennie kellene.

Az ajtó

Az új lakók, a házaspár megjelenésével indulnak el igazán az események. Különös szálak fűzik egymáshoz Szeredás Emerenc és Szabados Magda életét. Valahol olyan ez, mint egy ki nem mondott, eltitkolt anya-gyermek kapcsolat. A vidéki nagyvárosból Budapestre érkező írónő rátalál a tökéletes házvezetőnőre, aki nem kérdez, nem kíváncsiskodik, mindig csak annyira és addig van ott, ahol lennie kell, míg szükség van rá. Emerenc pedig megtalálja azt a fiatal és – nehézségei ellenére is – szerethető nőt, akire egy meg nem született gyermekként tekinthet, akiről gondoskodhat, akit féltve őrizhet. Emerenc hűsége és szeretete jeléül folyamatosan giccses s a polgári entellektüelhez egyáltalán nem illő dísztárgyakkal árasztja el a házaspárt, amit egy ideig tűrnek, ám a végtelenségig ezt ők sem bírják. Visszaadnak mindent annak, akitől kapták. Ám annak is van önérzete, aki a piszkos munkát végzi, s ha nem kérnek belőle, ő nem erőlteti magát, hiszen már akkor tudja nagyon jól, nélküle nem fognak boldogulni.

Néhány lehetetlen nap zárja le azt a kuszaságot, amit Emerenc hiánya idézett elő a pár életében. Megbocsát, és visszatér. A visszakapott giccsel bármit tehetne, ő mégis inkább kifejezi a kialakult kapcsolat értékét, azt, hogy magánál is fontosabb, akihez tartozik. A földre ejtve, mintegy eddigi életének hátrahagyásának szimbolizálásával törik darabokra a porcelánkutya. Ettől a perctől kezdve nincsenek titkok. Nem csupán az írónő avatja és vonja be életébe Emerencet, hanem ő maga is megnyílik, életének nehéz és fájdalmas titkait osztja meg Magdával. Testvérei és édesanyja tragikus haláláról, más életektől átvállalt terhekről, be nem teljesült szerelemről mesél, ám igazi elérzékenyülésnek és megértésnek nem enged teret, mindig hagy saját érzései elől egy kis egérutat a menekülésre. Ennek ellenére kialakul egy bizalmi kapcsolat, melynek tetőpontjaként a titokzatos ajtó is megnyílik.

Fordulópont ez a darabban, de a mindennapi emberi kapcsolatokban is. Mindenkinek van egy zárt ajtaja, egy biztonságos pont, ami mögül könnyebb segíteni és megérteni másokat. De borzalmasan nehéz kinyitni és beengedni bárkit, hiszen ezzel párhuzamosan egy sebezhető felület is megnyílik, ami a legerősebb személyiségeket is kikezdhetővé teszi.

Az ajtó

Emerenc személyisége azért nagyon jelentős, mert mindennapjaink szerves része. Valóban az a személy, aki mindig érzi, ha szükség van rá, azonban soha nem tolakodó, azt is nagyon jól tudja, ha el kell mennie. Mindig úgy és ott tud segíteni, ahol és ahogyan kell. Jó esetben mindenki életében, környezetében akad egy ilyen személyiség, akire érdemes odafigyelni, meg kell becsülni. Soha nem szabad az életébe betolakodni, időt és teret kell hagyni neki, akkor megnyílik kérés nélkül is. Kubik Anna játéka remekül adja vissza ezt a kívülről csupa tüskének látszó, ám belülről mégis szeretettel és megértéssel teli alakot. A hátán hordozza a darabot, s sajnos a játéka nélkül megkopik az előadás fénye, ahogy azt a második felvonás bizonyítja is. Emerenc kórházba kerül, és bár a történet zajlik tovább, a szerepe háttérbe szorul, minden jelentéktelenné válik, csak sodródunk az eseményekkel. Még bennünk él Kubik Anna kiváló alakítása, a darab azonban hirtelen véget ér, s a kusza zárás következtében felemás érzésekkel távozhatunk a közönség soraiból – kár az első felvonásért.

Fontos darab ez, mivel rendkívül érzékeny kapcsolati és társadalmi problémákra tapint rá. Egyfelől ott van az alá-fölérendeltségi viszony társadalmi problematikája, az egyre inkább szétnyíló olló, amiben a különbségek lassan elérnek egy visszafordíthatatlan pontot. Ki kiért felelős ilyenkor? A szolgálatba álló azokért, akikért napról napra élnie kell, vagy a munkaadó azért, aki sokszor észrevétlenül biztosítja az élhető mindennapokat? (S ha már észrevétlen, nem is számít?!) Másfelől pedig az emberi kapcsolatok görbe tükrét mutatja meg nekünk ez a darab. Van-e jogunk, s ha igen, meddig, beleszólni mások életébe? Látjuk-e, észrevesszük-e, milyen következményei vannak annak, hogy mindenki csak rohan? Elfelejtődnek ismerősök, barátok, rokonok, sokszor együtt élő családtagok, házastársak. Érezzük-e másnak a terhét és életének súlyát, amikor mindig csak rólunk, a mi nehézségeinkről van szó? Nem kellene-e több figyelem és megértés, hogy megpuhuljanak a látszólag drótkerítéssel körbezárt emberek egy olyan világban, amilyenben élünk? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések juthatnak eszünkbe, ha megnézzük ezt a darabot, melyeket nem szabad válaszok nélkül hagyni, foglalkozni kell velük, feleleteket kell találni mindenkinek a saját életére vonatkozóan.

Szabó Magda: Az ajtó

Színpadra alkalmazta: Adorján Beáta

Szereplők:

Szabados Magda: Varga Klári

Tibor: Vranyecz Artúr

Emerenc: Kubik Anna

Polett: Kacsur Andrea

Alezredes: Miske László

Brodarics úr: Bicskei István

Orvos: Jámbor József/Bakota Árpád

Sutu: Edelényi Vivien

Józsi/Fertőtlenítő: Szécsi Bence