Vass Virág neve nem ismeretlen a szórakoztató irodalom kedvelői körében. Az Elle magazin magyar változatának alapító-főszerkesztője 2009 óta sorra jelenteti meg regényeit, a Vulévu óta hét kötettel jelentkezett, köztük a sikerlistás Sohaférfivel és a Franciadrazséval.  

Szoknya-blues címet viselő mostani regénye figyelemre méltó vállalkozás, hiszen nem egyebet szándékozik tenni, mint a domestic noir műfajában írni a 21. századi Férfi és Nő bonyolult viszonyáról. Lélektani thrillerbe csomagolt csemege, mely pontos látleletet ad egy olyan világról, amelyben sokszor senki sem az, akinek mutatja magát. A Szoknya-blues bizonyos mértékig a Sohanő és Sohaférfi művekkel rokonítható: az elköteleződni nem tudó vagy nem akaró férfiak illetve nők miértjeire keres választ e történet is.

A szerző nem tagadta meg újságírói múltját – érezhető, hogy a történet megírását intenzív anyaggyűjtési fázis előzhette meg. A legapróbb dolgoknak is utánajárt: precízen kidolgozott karaktereket vonultat fel, cselekedeteik, attitűdjük és gondolkodásmódjuk mozgatórugóit lélektani hátterinfóval fűszerezi.

Kétségkívül jó választás volt a cím – a történet határozott belső ritmussal, lüktetéssel, fájdalmas, néhol depresszív hangulattal bír. Humorral átszőtt, rendkívül mai, szórakoztató, fordulatos és ijesztő egyszerre. Tény, hogy Vass Virág e műve szókimondóbb, mint az összes többi: blogoszférára jellemző, finomkodásoktól mentes szóhasználattal, a hétköznapi kommunikációban és közösségi platformokon is gyakran előforduló trágár kiszólásokkal tarkít. Nyelvezete éppen ettől hiteles.

Ízig-vérig domestic noir. Olyan családot (anya és lánya) mutat be, mely első blikkre semmiben nem különbözik más családoktól. A külvilág szemében elégedettek, zárt ajtók mögött azonban erőteljes indulatok dolgoznak, melyek egy adott ponton elkerülhetetlenül a felszínre törnek. Noha fikcióról van szó, a feszültségek hátterében valós élethelyzetek húzódnak meg, a szereplők problémái konfliktusból, tragédiából csíráznak ki. A szerző konzekvensen ragaszkodik a jelen-múlt idősíkjainak váltakoztatásához – izgalmas időutazást kínál, mindemellett szembesít jelen századunk munkahelyi, életvezetési problémáival.

Az esküvő előtt álló várandós Anni megkapja a szörnyű hírt: vőlegénye a végzetes éjszakán egy másik nővel ült az autóban. Öt évvel a történtek után is válaszokat keresve éli hétköznapjait asperger szindrómás kisfiával, túlóvó, zugivó édesanyja szárnyai alatt. Postafiókját később sorra öntik el a vészjósló üzenetek. Egy napon feltűnik egy férfi, aki őrangyalként óvja Annit és gyermekét. Vagy csak a bizalmába akar férkőzni?

A főhősnőnek mindenesetre kedvére való a pátyolgatás, hiszen olyan típus, aki felnőttként is szükségét érzi a függőségi viszony meglétének. Gyerek szerepben rekedt, sodródó nő. A férfiszemrehányásoknak köszönhetően lett önállótlan figura. Hogy mennyivel könnyebben hisszük el a belénk sulykolt rosszat, mint a jót – arra ő remek példa. Anni már elmúlt harminc, de még mindig sok mindent az anyja old meg helyette. De vajon valóban megérdemli a stigmákat?

Nos, Anni nem életképtelen, se nem lusta, csupán döntésképtelen. Fél a felelősségtől, zavarba ejtik a válaszutak. A szerző Anni és Jutka (édesanya) kapcsolatán keresztül finoman reflektál korunk egyre fokozódó társadalmi problémájára, a kapunyitási pánikra is. Vajon hova vezet két különböző generáció együttélése és mennyire merülnek ki a mentális és az egzisztenciális tartalékok egy ilyen kényszeregyüttélés során? Vajon az Y generációban már nincs annyi szufla az élethez, mint az X-ben volt? Mi történhet akkor, ha a szülő a túlóvó nevelést választja és, ha gyakorta belelép felnőtt gyermekének magánszférájába? Mindennapi párharcukon, véd-és dacszövetségükön keresztül ezekkel a kérdésekkel szembesül az olvasó.

Barna pszichopata jegyeket mutató karaktere kétségkívül a legizgalmasabb. Kissé paranoid, különcködő figura. Sármos, tehetséges, kreatív, ugyanakkor rendkívül érzéketlen és gátlástalan – lélektani thrillerbe abszolút jól beágyazható. Éppúgy tetten érhető benne a fájdalom, a sebzettség, mint a nőgyűlölet vagy az agresszió. Naphosszat komputere mögött ül, hidegvérű, bosszúszomjas, túlzottan megfontolt, gyógyszerfüggő. „Mióta lenyeltem a piros kapszulát, végre elkezdtem olyannak látni a nőket, amilyenek”. A Barna-fejezetek lapjairól üvölt a düh: „Ebben a mai, feminácik által irányított világban mindenki mindenkor a nő mellé áll”. Eljött az idő, hogy a nők leszálljanak rólunk, kifizessék a belépőiket a bulikba… és ne semmizzenek ki egyetlen férfit se…”

Az író rajta keresztül mutatja be a Fűevők kolóniáját. De kik ők? Japánból induló, önmaguknak már Magyarországon is teret követelő heteroszexuális férfiközösség. Hús helyett megelégszenek az online térrel, az online pornóval. Olyanok, akik számára a párkapcsolatban való részvétel macerás, mondván, a nők vagy golddiggerek vagy glammodellek – csak csapolják a pénztárcát és az energiát. A nők húspiaci értékének ijesztő látleletét tárja elénk a Fűvevő Barna. „Ez a két véglet jellemző a mai nőkre, a golddigerek, akik több százezerért vett didkóval és táskával indulnak bevetésre, hogy egy újabb gazdatesten élősködhessenek, meg az ilyen lelakott, egyedülálló anyukák, akik azt gondolják, őket a belső értékeikért kell szeretni”.

A történet épp a Fűevő-betéttől hiteles és hátborzongató: rávilágít arra, milyen elidegenedett, érzelmektől rettegő, pénz-és karrierorientált, egymást tárgyként kezelő, egymásból hasznot leső világban is élünk. Koncentrálja mindazt, amiről mindannyian tudunk, de nem, vagy csak suttogva beszélünk.

A cselekmény nem laposodik el, a szerző végig fenntartja a figyelmet és fokozza a feszültséget, sorra lobban fel a fátyol a titkokról. Egészen sokáig húzza az agyunkat, mire elérünk a végkifejletig, de a történet éppen akkor okoz nagy meglepetést, amikor már nem is számítunk rá. A megoldás felkavaróbb, mint gondolnánk. Jár a piros pont. A történet egyetlen hibája: Barna sorsa homályban marad, pontosabban el van csapva. Az olvasó hiába vár a gonosz bűneinek megtorlására, az önkonfliktus-feloldásra.

A regény cselekménye és a mögötte megbújó komoly tartalom összekapaszkodása egy olyan könyvet hoz létre, amelyet csak egy bizonyos kor felett lehet igazán megérteni. Senki ne várjon romantikus történetet. A Szoknya-blues igazi kedélyborzoló lélektani thriller, pontosabban annak szoft változata. A Fűevők és hasonszőrű, az ellenkező nemben csalódott társaik valószínűleg nem szeretik majd ezt a könyvet, hiszen kíméletlen tükröt állít eléjük. Az X generáció nagy eséllyel kiszúrja majd benne, hogy hogyan változott meg a férfi-női retorika az elmúlt másfél évtizedben.

Szórakoztató irodalom, nem szociológiai munka, ennek ellenére korrekten mutatja be a világot, amelyben „élünk”. Azt a világot, amelyben már nem értünk ahhoz, hogyan kell egymást szeretnünk. Azt a világot, ahol előbb nyúlunk okostelefonunkhoz és digitális ketyeréinkhez, mint ahhoz az emberhez, akivel egy ágyban töltjük (ha vele töltjük) éjszakáinkat. A Szoknya-blues óriási felkiáltójel a ma társadalma számára.