bezár
 

zene

2016. 03. 11.
Konszolidált csípések, avagy nosztalgia szélcsendben
Scorpions, 2016.02.29., Sportaréna
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Lehet-e egy ötvenéves zenekar több mint a saját múzeumi képmása? Akar-e még bármit Klaus Meine és Rudolf Schenker egy újabb koncerttől? Van-e még a lámpaláznak akár csak leghalványabb jele a backstage-ben? Szóval van-e még kraft ezekben a skorpiókban, legalább annyi, hogy felidézzék a régi áramütésszerű csípést, amivel – százezrek mellett – engem is elindítottak a rockzene felfedezésének útján?  

Ilyen kérdésekkel közeledtem a Sportarénához 2016 szökőnapján, de az emlékek 1993-ba röpítettek vissza, egyenesen a Dob utcába, ahol nagymamám tévéjén először hallottam a Wind of Change című Scorpions-számot, s csak álltam és néztem, még a kabátot is elfelejtettem levenni. Ma már meg sem tudnám mondani, hogy szeretem-e egyáltalán ezt a dalt, ahogy a gyerekkorodat végigkísérő tapéta szépségéről sem jut eszedbe gondolkodni: van, és kész. Wind of Change

Nekem tehát a Scorpions volt, és kész. Azt viszonylag hamar elkezdtem érzékelni, hogy akkor, a kilencvenes évek közepén inkább cikinek számítottak, különösen a metálrajongók körében, akikhez pedig tartozni szerettem volna. Ugyanakkor ez a tény kitűnő projekciós felületet kínált arra, hogy megéljem saját különlegességemet: én vagyok, aki igazán (true módon!) tudom értékelni ezt a mindenki által lesajnált zenekart, és hát ily módon nekem is kell megvédenem őket a hozzá nem értők rosszindulatú bántásaitól. A Metal Hammer szaklap szerkesztőit is olvasói levelekkel bombáztam (miért írtak rosszat a kedvenceimről, miért nem szerepelnek többet az újságban, stb.), de ők bölcsen nem szálltak be a verbálharcba, inkább megnyerették velem a zenekarral kapcsolatos nyereményjátékot, sőt egy ízben a régóta hiányolt Scorpions-interjút személy szerint nekem ajánlották, elképzelhetetlen örömet okozva kamaszkori önmagamnak.

Azóta természetesen hallgattam sokféle zenét, láttam sokféle tapétát, és ilyenkor – sad but true – relativizálódik a gyermeki rajongás, hogy átadja helyét a felnőtt reflexiónak és az azt kísérő édes-bússá árnyalódó nosztalgiának. Igen, a Scorpions néhány évtizede már egyike a gigantikus méretű pop-rockipar márkáinak, ami kiszámítható higgadtsággal szállítja a bevált minta szerint felépített termékeit, jellemzően bugyinedvesítő balladákat és középtempós verze-bridge-refrén sémájú rockdalokat nem túl kimunkált szövegvilággal. A szerelem (No One Like You, (Oh Girl) I Wanna Be With You) a kötelező önünneplő sex ’n’ rock ’n’ rollkodás (Rock ’n’ roll Band, Another Piece of Meat) és a galamberegető világbéke (Under the Same Sun, White Dove) tematikus triumvirátusa által dominált életmű kevés szellemi izgalommal szolgál, de ahhoz azért valóban kell már némi bicskanyitogató reflektálatlanság (vagy éppen ez lenne a fifikásan elrejtett szubverzió?), hogy 2016-ban a „together-forever” rímpárral operáljon egy rockzenekar, különösen, hogy mindezt egy óóóóó kórus kísérje a refrénben.

 

Az igazi meglepetést pedig az okozta, hogy e fenti dal a 2015-ös új lemezről nagyobb éljenzést váltott ki a közönségből, mint néhány 80-as évekbeli csúcssláger. Pedig az Arénát a kezdésre szépen megtöltő közönség alapvetően a negyvenes évei közepén járó férfiakból verbuválódott, akik javarészt konszolidált mennyiségű sörüzemanyagtól hajtva, konszolidáltan bólogattak a konszolidált dalokra, s természetesen jócskán akadtak többgenerációs családok is, akik közül kiemelendő egy full Scorpions-szettben megjelenő apa és két tizenéves fia, akik – mint egy elkapott beszélgetésfoszlányból kiderült – röpke 1000 kilométert tettek meg Moldovából, hogy élőben láthassák a zenekart. Ilyenkor valódi értelmet nyer Schenkerék magyarázata, hogy a búcsúturnénak tervezett 2011-es világjárás után miért maradtak a pályán: azt mondták, annyi szeretetet kaptak a rajongóktól, és még mindig olyan sokaknak jelentenek nagyon sokat, hogy egyszerűen nem tudták abbahagyni.

A recept pedig valóban rendkívül egyszerű: a profin megcsinált, szigorúan provokációmentes dalokat profin megcsinált körítés kíséri háttérvetítéssel, színpadi fényekkel-lángokkal és magasba emelkedő dobszerkóval; minden letisztult, lekerekített, gemütlich, még a félmeztelen, tetovált, kiabáló, böfögő, a „banda bolondja” szerepét játszó James Kottak is.

És persze ott van a márkanév mögött álló két ember, a „főrészvényesek”, akik állandó szerzőpárosként jegyzik a legtöbb Scorpions-dalt, és felfoghatatlan számú alkalommal léptek fel együtt: Rudolf Schenker karkörzős és dülöngélő riffelése alig értelmezhető a mellette éppen repülőgépet mímelő Klaus Meine nélkül. Schenker és Meine Nyilván álmukból felkeltve is le tudnának nyomni egy koncertet – talán még a „Jó estét, Budapest”, a „Hogy vagytok” és a „Köszönöm” is menne magyarul különösebb rákészülés nélkül – ugyanakkor abban nagyon is emberiek, hogy nem akarnak görcsösen tökéletesek lenni: Meine echte német akcentusával, finom beszédhibájával és egyszerűcske szövegeivel együtt lett a Scorpions a világ egyik legsikeresebb zenekara, és ezek az adottságok már nem is fognak változni.

Az igazán különleges e 2016-os koncertben az a tény volt, hogy a zenekarnak volt végre mersze elhagyni – talán a kerek jubileum ihletésére – a ’80-as, ’90-es években a valódi szupersztár-státust meghozó elpoposodott stílus akolmelegét, hogy bepillantást engedjen a ’70-es évekbeli Scorpions-világba. A Top of the Bill / Steamrock Fever / Speedy’s Coming / Catch Your Train 

medley-ért már önmagában megérte elmenni, nem beszélve arról, hogy saját különlegességérzetem új formát ölthetett, hiszen látható volt, hogy rajtam kívül kevesen ismerik ezeket a klasszikus hard rock dalokat, amik után már csak az örök kedvenc és zeneileg valószínűleg az életmű csúcspontját jelentő

We’ll Burn the Sky 

hiányzott fájdalmasan.

Ez után az időutazás után az Arénában is végképp megfoghatóvá vált, hogy Uli Jon Roth hetvenes évek végi távozása jelentette a kísérletezőbb, progresszívebb irányvonal végét, és nyitotta meg az olykor kiemelkedő, de javarészt legfeljebb közepesen izgalmas dalokat felvonultató dallamos stadionrock-korszakot. Volt persze ügyes riffváltással és wah-wah pedállal operáló alapmű (The Zoo), közönségénekeltető balladaszekció (Always Somewhere / Eye of the Storm / Send Me an Angel), ereszd-el-a-hajam tombolás (Dynamite), instrumentális koncertkedvenc (Coast to Coast) nem beszélve az üzenetében a putyinizálódó jelenben talán túl naivnak bizonyuló Wind of Change-ről. Milyen kár, hogy az újkori Scorpions csúcsteljesítményének számító Crazy Worldről csak a két ballada került a koncertprogramba, és nem mondjuk a Hit Between The Eyes,

 

amit a kínosan erőltetett és ötlettelen Rock ’n’ Roll Band helyett igazán el bírtam volna viselni. 

És akkor azt még nem is említettem, hogy Schenker és Meine 68 évesek lesznek idén, ami végül is nem is akkora csoda, hiszen a náluk nagyságrendekkel több narkotikumot magukba pakolt Jagger-Richards-duó vagy az Aerosmith toxikus ikrei is büszkén szállnak szembe a biológiával és fizikával napról napra a színpadon.

A két főskorpió a toxikus ikrekkel

Mindenesetre nem lennék különösebben szomorú, ha úgy néznék ki ennyi idősen, mint mondjuk Schenker, és azért a bankszámláját, valamint a backstage-beli feltételezhető udvarlási sikereit is elfogadnám nagy duzzogva. Ami viszont hiányozna, az az önfejlődés iránti elkötelezett és leküzdhetetlen vágy, a törekvés a megújulásra, a komfortzónából ki-kikacsintó játékos kísérletezés, azaz minden, ami a kényelmes rutinszerűség profin működő futószalagját kizökkentheti a menetéből.

Ezt viszont a Scorpionstól nem várhatom, a csípésük nem veszélyesebb egy átlagos vérvételnél, a sivatagban jótékony csend honol: a változás szelei már nem arrafelé fújdogálnak.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Virágh Szabolcs --


További írások a rovatból

Edin Karamazov lantestje a Zeneakadémián
zene

Az improvizatív zene ünnepe Budapesten Az improvizatív zene ünnepe Budapesten
Mats Gustafsson az Újbuda Jazz fesztiválon
Mozart in the Jungle
Interjú Tóth Kingával intermediális alkotásról, a fiatalok lehetőségeiről, szellemi műhelyekről, fordításról

Más művészeti ágakról

Bogdán Árpád Gettó Balboa című filmje a 16. Verzió filmfesztiválon
irodalom

Egy óra Zemlényi Attilával Egy óra Zemlényi Attilával
A Csonthéj című verseskötet bemutatója
gyerek

Premier: MIT – Az ember tragédiája rövidítve
November 13-án a TRIP hajón
színház

Az ember, a polgár és a diák Az ember, a polgár és a diák
Petőfi és Az apostol mint tantermi dráma a k2 Színház előadásában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés