bezár
 

zene

2017. 02. 01.
Orosz est Pannóniában
Gavrilov és Rahmanyinov - Pannon Filharmonikusok és Andrej Gavrilov. 2017. január 20. Müpa
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Orosz est Pannóniában Van valami misztikus a nagy orosz szólisták játékában, amivel újra és újra meglepnek. Legyünk őszinték: ilyenkor újra kell konstruálnom eddigi tapasztalataimat, mondhatni egész életemet újra kell írnom.

Ezúttal nem annyira a PFZ-re, mint inkább a neves orosz zongoraművész, Andrej Gavrilov játékára voltam kíváncsi, és talán a sors fintora, hogy éppen Rahmanyinov hírhedten nehéz darabját játszotta.

Klasszikus kedvencek 2018.

Lehet, hogy rosszul emlékszem és most lusta vagyok utánanézni, de emlékeim szerint ezt a zongoraversenyt (vagy Lisztet?) utoljára Bogányi Gergely előadásában hallottam. Aminek az aktualitását az adja, hogy utoljára - a Bogányi és Brahms esten - éppen Bogányi Gergely játékát hallottam a PFZ-vel. És vannak olyan pillanatok, amikor a kritikus félrenéz. Vagy ha jobban tetszik, befogja a fülét, illetve félreteszi a pennát és nem írja meg. Mert amikor egy koncert a szólista jelenlétén áll vagy bukik, és ha az adott művész éppen nincs jó passzban, akkor nem sokat tehet a zenekar. A kritikus pedig - együttérzően - hallgat.

Szóval nem tudom, mennyire érződik a körülmények összjátéka, illete amit korábban a sors fintorának neveztem: most arra nyílt lehetőségem, hogy a meg nem írt előadás főszereplőjének egy korábbi, jobb passzban született előadását összevessem egy másik művész teljesítményével, ráadásul - véleményem szerint - mindkét történet elszenvedőjeként szereplő zenekar közreműködésével.

Nem húzom tovább az időt a körülmények ecsetelésével, és arra is csak egy szót vesztegetek, hogy - amint azt már megszokhattam - a pécsi PFZ fővárosi előadására csurig megtelt az egyébként erre mostanában kevésbé hajlamos Müpa nagyterme.

Elkezdődött az előadás, miután a zenekar bevonult, Gavrilov viszonylag rövid mocorgás után elfgolalta a helyét a zongora mögött, és a karmester is úgy ítélte meg, hogy testileg-lelkileg minden megérett az élményre.

A darab egyébként nagyon csalókán indul. Úgy értem, hogy amikor belép a zongora a zenekar játékába, az egy nagyon dallamos, magával ragadóan könnyed frázis, amely legfeljebb ritmikájával utal a később bekövetkezendő kunsztokra. Egy dolog azonban már ebben a pillanatban nyilvánvalóvá vált: a zongora “énekel” Gavrilov ujjai alatt.

Amikor a fentebbi mondaton gondolkodtam, önkéntelenül is eszembe jutott Keith Jarrett (és még számos más neves zongorista), aki dünnyög zongorázás közben. Kicsit általánosabban fogalmazva azt gondolom, hogy a zongoristák egy része - legtöbbször “fejben”, azaz nem hallhatóan - dúdolja a zene dallamát, amit éppen játszik.

Azért is tartottam fontosnak az előbbi kitérőt, mert azt gondolom, hogy itt nem egészen erről van szó. Szerintem Gavrilov megtanulta exteriorizálni, a zongorajátékába építeni azt, amit Keith Jarrett dünnyög. 

És nem vagyok zongorajátékos, tessék csak rosszra gondolni és kritizálni engem, mert amiről írok, az kizárólag az én véleményem. Kevésbé misztikusan megfogalmazva Gavrilov zseniálisan kezelte a pedálokat. A futamai - éppen a kellő mértékben - egymásba olvadtak, a hangok hosszan csengtek, ám mindig pontosan azon a határon (és azon a dinamikai szinten), amikor még az egyes hangok egymástól megkülönböztethetőek maradnak. 

Ami, beszámolóm jelen állása szerint szép, de nem utánozhatatlan. Csakhogy jött a darab kibontakozása, ahol a kezdetekben megtévesztően játékos és könnyed futamok egyre furcsábbá, ritmikailag kuszábbá, kibogozhatatlanná válnak. Amikor érződik, hogy miért tartják ezt a zongoraversenyt - technikai - mérföldkőnek. Mondjuk, volt egy pillanat, amire különösen világosan emlékszem: amikor egy akkordot olyan gyorsan ismételt (trillázott) Gavrilov, ami szerény sorok írójában a flamenco rasgueadóját idézte fel.

És megismétlem: énekelve. A hangok olyan mértékű kötésével, aminek köszönhetően minden egyes hang megkülönböztethető, ám az egész összefüggésébe nyilvánvalóan beleillővé vált. Nevezzük a pedálok zseniális kezelésének vagy bárminek, ez szerintem misztikus.

Nem is írtam az elején, hogy nem kis meglepetésként Bősze Ádám üdvözölte a közönséget az előadás kezdetén, és néhány keresetlen szóban Gavrilovról beszélt. Többek között megemlítve, hogy Gavrilov 15-éves korában játszotta először ezt a darabot, illetve, hogy a PFZ és Bogányi Tibor karmester Gavrilov szerint különösen inspiráló körülmény.

Visszatérve a zongoraművészre: oroszosan, szolíd és laza eleganciával öltözött fiatalos, ám középkorán már nyilvánvalóan túljutó embert láttunk a zongora mögé ülni. Először nem sokat helyezkedett, ám a tételek között alaposan kipróbálta és állítgatta a zongoraszék beállítását, miközben nyilvánvalóan tudatában volt a közönség figyelmének.

Amikor játszott, teljesen elmerült a zenében, ahogy akkor is, amikor éppen nem ő zenélt. Játék közben pedig a mozgása is “énekelt”, ahogyan azt korábban a játékáról írtam. Kicsit precízebben megfogalmazva: nagyobb kézmozdulatokat nem akkor tett, amikor a virtuozitásra “kellett” felhívni a figyelmet. Nem volt “virtuozitás” a játékában. A nagyobb kézmozdulatok akkor jöttek, amikor a zene “értelme” ezt sugallta.

A Rahmanyinov-darab után hangosan ünnepelt a közönség. Gavrilov pedig, pontosan ugyanúgy, ahogyan eddig - beleértve a játékát is!!! -, nyilvánvalóan tudatában volt a közönség figyelmének. Eljátszotta az ilyenkor szokásos komédiát és nem csak kezet fogott, hanem - jó orosz medveként - össze is ölelkezett Bogányi Tiborral.

Majd a hosszas ünneplés közben visszajött a színpadra, és újra a zongora mögé ült. Legalább három darabot előadott még, ráadásként az “orosz esthez”. Majd levonult a színpadról.

Láthatóan jól érezte magát és jólesett neki a közönség figyelme. Ebből érezte, hogy jól csinálja. Márpedig azt gondolom, hogy ez volt a legfontosabb számára.

Visszatérve a korábbi, meg nem írt koncertre és annak szólistájára: szerény sorok írója szerint valóban nagyon jó zongorista. Személy szerint azonban úgy érzem, hogy igazi “romantikus” művész, aki érzelmileg olyan, mint egy puskaporos hordó. (És kihangsúlyozom, hogy nem személyes ismerősöm, amit írok azt nem tudom, csak gondolom, “érzem” rajta.) Az eredmény, a zenei élmény mindig érdekes, és technikai kivitelezését tekintve figyelemre méltó. De nem a zene érvényesülését érzem a játéka alatt, hanem a felszín alatt tomboló elemek küzdelmét. Ez most, különösen Gavrilovval összevetve nyilvánvalóvá vált számomra.

Aztán nem is pocsékolom tovább olvasóm türelmét a szünet és tépelődéseim leírásával, hiszen következett az előadás második része, a Sosztakovics-darab. Meg kell mondanom, hogy szeretem Sosztakovics műveit. Az előadás előtt, futólag néhány szólt váltottam kollégámmal, aki azt mondta, hogy ő különösen a Sosztakovics-darabra kíváncsi. 

Szóval újra összevetve a meg nem írt előadással, Bogányi Tibor világosan érzi a közönséget, pontosan tudja azt, hogy mikor érett meg az idő az érzelmi átélésre, és pontosan ekkor lendíti be az eseményeket. Jó karmester, és a PFZ-vel láthatóan - és érthetően - megfelelően összeszokott.

A Pannon Filharmonikusok játékáról eddig egy szót sem szóltam, úgyhogy most megteszem: ahogy mindig is, teszik a dolgukat. Ha adva van az elképzelés, akkor hozzák a formájukat és zseniális előadás születik. Ha a körülmények nem adottak, vagy a pontos elképzelés hibádzik, akkor nem képesek csodára.

Nagyjából a Sosztakovics-darab feléig azt éreztem, hogy minden együtt áll az élményhez, és így is volt. Bogányi elképzeléseiből, koncertfelépítéséből már megtanultam, hogy a fő élmény, ami ezúttal a Rahmanyinov-darab volt, már megtörtént. A második rész ráadás, vagy inkább levezetés, a kontinuitást teremti meg a korábbi és a következő előadások között.

Vagy csak én lettem ennyire nyűgös öreg? Legalábbis a legtöbb PFZ-előadás végén már az álomszuszékonysággal küzdök - ami ezúttal leküzdhetetlennek bizonyult. Az utolsó tétel olybá tűnik homállyal köszködő emlékeimben, mint amikor elakad a tű és szentségtörő szóval élve “loop”-ol.

Legalább három olyan alkalom volt közben, amikor valóban elaludtam. Mindahányszor pontosan ugyanarra a fordulatra ébredtem: a lezárásra, ami soha nem jut el a feloldásig. És azt hiszem, hogy ebben némi szándékosság volt, mert miután egyszercsak, váratlanul végetért és megnéztem az órámat, meggyőződhettem róla, hogy az előadás vagy fél órával hosszabbra sikeredett a megszokottnál.

Nyilván nem a hozzám hasonló megcsontosodott vénemberek aluszékonyságával kellene számolni, de úgy vélem Bogányi Tibor jobban tenné, ha előadásai lezárására egy kicsit nagyobb műgondot fordítana;-)

Én mindenesetre továbbra is maradok a PFZ és Bogányi hódolója, és lelkesen várom következő előadásukat. Gavrilovnak köszönhetően pedig újabb adalékkal lettem gazdagabb önmagamról, a világról és a zenéről. Az angyalok muzsikáját hallottam. 

Gavrilov és Rahmanyinov

 

2017. január 20. Müpa

A műsoron

Szergej Rahmanyinov: III. zongoraverseny (d-moll)

Dmitrij Sosztakovics: VII. “leningrádi” szimfónia

 

közreműködik:

Andrej Gavrilov - zongora

vezényel:

Bogányi Tibor

 

Szergej Rahmanyinov: III. zongoraverseny  (d-moll)

 

Rahmanyinov és Sosztakovics a 20. századi orosz zene megkerülhetetlen, ám életüket és művészetüket tekintve is teljességgel különböző sorsú figurái. Szergej Rahmanyinov (1873-1943) az európai romantika egyik utolsó képviselője, akit épp a műfaj egyik legnehezebbjének tartott harmadik zongoraversenye segített hozzá ahhoz, hogy a bolsevikok 1917 októberében bekövetkező hatalomátvétele után Amerikában találjon új hazára, végleg maga mögött hagyva az ezüstkori orosz kultúrát.

A Novgorod mellett születő, de Moszkvában szocializálódó zongorista-zeneszerző számára 1909-ben, vagyis a zongoraverseny megírásának évében adatott meg először, hogy szólistaként az Egyesült Államokban turnézzon. Az egyéni programok mellett Rahmanyinov később zenekari darabok szólistájaként, majd karmesterként is bemutatkozhatott. E hosszú turné egyik legfontosabb állomása volt a ma elsőként elhangzó darab premierje, amelyen a New York-i Szimfonikusok működtek közre.

A hagyományos tételrendet követő darab első tétele (Allegro ma non tanto) egy egyszerű, könnyen megjegyezhető, diatonikus színezetű első témára és egy lassabb, B-dúr hangnemű második témára épül. A tételt egybetartó szabályos szonátaformát számtalan epizód, kisebb csúcspont és a szólóhangszer monumentális cadenzája tölti meg drámaisággal. A már-már túlcsordulóan érzéki Adagio érdekessége, hogy abban számos dallami utalás törtánik a szerző második zongoraversenyére. A szonáta-allegro formájú harmadik tétel (Finale: Alla breve) diadalmas lezárásának ritmikai alakzatai szintén ismerősek lehetnek a második zongoraverseny és általában, a Rahmanyinov-életmű ismerői számára.

 

Dmitrij Sosztakovics: VII. “Leningrádi” szimfónia

 

Amennyiben Rahmanyinovról azt mondottuk, hogy karrierje hazája elhagyásával teljesedett ki, s életműve a romantikus idióma melletti következetes kitartással vált az egyetemes zenetörténetben tényezővé, úgy Dmitrij Sosztakovicsról (1906-1975) épp az ellenkezőjét állíthatjuk. A modern zene elkötelezettjeként induló Sosztakovics élete szorosan összefonódott Oroszország, majd a Szovjetúnió történetével, s e kapcsolódás egész munkásságát döntően meghatározta. Hazai megítélését szélsőséges fordulatok tarkították. A kommunista művészetpolitika első számú közellenségéből lett a Szovjetúnió legfontosabb zeneszerzője, és fordítva: sorsa csakúgy, mint a birodalom valamennyi polgára esetében, Sztálin szeszélyének volt kiszolgáltatva.

Egyik legismertebb zenekari darabja, a “Leningrádi” szimfónia komponálása és előadása idején Sosztakovics éppenséggel nemzeti hősnek számított, olyan, a hazájáért tenni kész alkotónak, aki a zene nyelvén segíti a háborúban szenvedő honfitársait. Pedig korántsem biztos, hogy hetedik szimfóniájának alapötlete a németek bevonulásának hatására, háborús alkotásként fogant: egyes kutatók azt feltételezik, hogy a mű bizonyos részei már korábban, 1939-40-ben készen voltak, s hogy Sosztakovics nem csak a náciknak, hanem az emberiség ellenségeinek általában címezte azt. Sőt, a komponista eredetileg nem is a ma ismert felépítéssel és hangszereléssel álmodta meg darabját, hanem - Sztravinszkij Zsoltárszimfóniájának mintájára - egy olyan egytételes formában gondolkodott, amelyben a zenekari részeket szólistákra és kórusra írott vokális betétek egészítik ki.

A háború azonban felülírta ezeket az elképzeléseket, és végül egy monumentális négytételes kompozíció jött létre, amelynek ősbemutatójára végül nem is a német blokád alatt álló Leningrádban, hanem a Volga menti Szamarában került sor, 1942 márciusában. A darab legjelentősebb előadása mégis az ostromlott városban volt ugyanezen év augusztus 9-én, a Leningrádi Rádió Zenekar háborút túlélő tagjainak tolmácsolásában. Ez az est a 200. századi zenetörtének egyik legjelentősebb eseményévé vált, amelynek szimbolikus jelentőségét nemcsak a rendhagyó körülmények adták, hanem az is, hogy a koncerttel egyidőben zajló katonai akcióban Sosztakovics zenéjét - hangosbeszélők segítségével közvetítve azt - a  szovjet csapatok a fronton is “bevetették”, a pszichológiai hadviselés különleges eszközeként. Aligha kérdéses, hogy azonnali és elsöprő sikerében így a történelmi-politikai tényező is közrejátszott. A mű napjainkban is töretlen népszerűsége azonban már elsősorban a nagyszerű zene érdeme.

 

Andrej Gavrilov 1955-ben született Moszkvában. 18 évesen megnyerte a Nemzetközi Csajkovsszkij-versenyt, majd a Salzburgi Ünnepi Játékokon, nemzetközi porondon is sikerrel debütált. 1978-ban a Berlini Filharmonikusokkal európai turnéra indult. Kényszerű politikai távolléte után, 1984-ben tért vissza a koncertdobogóra. Fellépett a Carnegie Hallban, és együtt szerepelt New York, Los Angeles, Toronto, London, Bécs, Párizs, Berlin, München, Amszterdam, Tokió, Moszkva, Szentpétervár zenekaraival. Olyan karmesterekkel dolgozott, mint Abbado, Haitink, Muti, Ozawa, Szvetlanov, Tennstedt és Rattle. Számos nemzetközi díj birtokosa, a zsűri egy alkalommal “a világ legnagyobb élő zongoristájának” nevezte. 2001-ben hét év szünet után ült újra zongora mellé, azóta rendszeresen koncertezik világszerte.

 

Bogányi Tibor 2016/17-től a hatodik évadát tölti a Pannon Filharmonikusok vezető karmestereként. Nemzetközi hírnevét a Turkui Szimfonikus Zenekar vezető dirigenseként alapozta meg. Tanulmányait a finn Sibelius Akadémián folytatta Jorma Panula és Leif Segerstam professzoroknál, stílusát Sir Colin Davisnél és Jurij Simonovnál csiszolta készre. A világ számos zenekarát dirigálta már, és a nemzetközi zenei élet elitjének szólistáival dolgozott. Művészi kifejezésmódját a virtuozitás jellemzi, interpretációi sokszínűek. Repertoárja rendkívül kiterjedt, otthonosan mozog mind a klasszikus szimfonikus darabok, mind az opera világában, valamint az oratóriumok, a kórusművek és a balett műfajában is. Változatos operainterpretációinak sora tudatos építkezés eredménye, a Magyar Állami Operaházban 2014-ben debütált. Mint gordonkaművész itthon és külföldön is rendszeresen koncertezik. A finn kultúra közvetítésére irányuló művészeti tevékenysége elismeréseként 2015 decemberében a finn állam a Finn Oroszlán Lovagrend I. osztályú érdemrendjével tüntette ki.

Bogányi Tibor és a PFZ

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Danczi Csaba László --


További írások a rovatból

The Trousers, Peter Kovary & The Royal Rebels, Reverend Backflash - Robot Club, 2019. 04. 12.
Ken Vandermark és a Marker koncertje a Grencsó Kollektíva tagjaival
zene

Omega Tűzvihar: országos sportcsarnok turné Omega Tűzvihar: országos sportcsarnok turné
2019. március 29. (péntek), 19.00, Pécs-Lauber Dezső Sportcsarnok

Más művészeti ágakról

színház

Minek nevezzelek? Minek nevezzelek?
A Színház- és Filmművészeti Egyetem szinhazinevelés.SZFE című szakmai konferenciájáról
irodalom

A kreativitás lehetőségei biosz és zoé között A kreativitás lehetőségei biosz és zoé között
Hajas Tibor korszerűtlen korszerűsége
Erdély Jakab: Anyád hogy van? Diplomakiállítás Dr. Geréb Ágnes életéről
színház

Győztes játszma Győztes játszma
Beszélgetés Nagy Józseffel a kortárs tánc alakulásáról, iskolákról és lehetőségekről, kétlakiságról és a fiatalok helyzetéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés