Épp ezért is jósolták médiaszakértők, hogy a Cloverfield igazi sikerét nem is a multiplexek vetítőtermeiben, hanem a majdani DVD- és főleg az internetes, vagyis a VOD (Video-On-Demand) kiadás során arathatja. Hiszen gondoljunk bele, a home-videók széles vásznon szinte értelmezhetetlenek, ezek számára az internet az adekvát terep. Nem beszélve arról, hogy a zsánert kitermelt közönség is ott lelhető fel elsősorban. (Ezzel együtt a Cloverfield elsöprő sikert aratott a mozikban, minden idők legjobb januári nyitóhétvégéje a Star Wars 1997-es újrakiadásának rekordját adta át az enyészetnek. Ez persze még nem zárja ki, hogy a DVD- és a VOD-forgalmazás ezt a bevételt is megsokszorozza majd.)

Volt azonban a hollywoodi mainstreamben olyan, aki meg merte lépni, hogy előbb tegye fel filmjét a netre, minthogy bemutassa a mozikban: a nem éppen nyeretlen kétéves Brian De Palma nem szégyellt ehhez a fiatal suhancok körében népszerű képnyelvhez nyúlni. Redacted című filmjét hetekkel a mozipremier előtt rábízta egy VOD-szolgáltatóra, hogy - még ha behatárolt, HDNettel rendelkező közönség körében is - a világhálón terjessze az akkor már Ezüst Medve-díjas munkáját. A digitális videóra forgatott Redacted az amerikai katonák Irakban elkövetett kegyetlenkedéseit veszi górcső alá, szlogenjei szerint azt mutatja meg a nézőnek, amit a híradók tudósításaiból ki kellett vágni. Így bár színészek játszanak egy előre megírt forgatókönyv szerint, az ihletet mégiscsak azok a videómegosztókra is felkerült, valóban eredeti felvételek szülték, amelyeken a felszabadító seregek garázdálkodnak hadifoglyokon, nőkön, gyerekeken. De Palma odáig feszítette a zsáner húrját, hogy valódi YouTube-os videókat is beemelt filmjébe!

Lássuk, mi szerepel még a listán! Anthony Spadaccini Head Case című filmje egy sorozatgyilkos házaspár legszebb munkáit gyűjti csokorba: a történet szerint Wayne és Andrea Montgomery 1986-89 között követett el gusztustalanabbnál gusztustalanabb emberöléseket, és ezt mind szépen rögzítették is kis kamerájukkal. A Head Case pedig ennek a sokórányi anyagnak a zanzásított, egész estés "szórakoztató" filmmé vágott változata. Még a trailert is csak erős gyomrúaknak ajánlatos megnézniük.

A beszédes című spanyol [REC] szintén egy megtalált felvételt tartalmaz, igaz, nem teljesen amatőrök keze által készített videót, hanem egy kéttagú (operatőr + újságíró) tévéstáb "vágatlan" műsorát. A csatorna csak egy közönséges riportműsort akar forgatni egy tűzoltóőrsön, ahol azonban aznap éjjel kínosan nem történik semmi. A "bemondó" néha bakizik, ilyenkor újraveszik a felkonfot, szalag van bőven. Végül mégis megszólal vészjelző, a tüzes spanyol újságírónő pedig már dörzsöli a tenyerét, talán egy halottat is lefilmezhetnek még éjfél előtt. Ebben speciel igaza lesz. A [REC] esetében ráadásul még igazolhatóbb is a felvétel elkészítése, mint a Cloverfield operatőrénél. Utóbbi ugyanis a sokat említett önjelölt dokumentaristák egy igencsak túlromantizált egyede - egy ponton túl elég életszerűtlen ennyire ragaszkodni a minden áron való filmezéshez, miközben a bőrünket mentjük. A [REC] főszereplői viszont valóban tévések, és inkább elhiszi róluk a néző, hogy megérezvén a nagy sztori szagát sokáig azt sem veszik észre, talán egy zombitámadás hírének értéke sem lehet akkora, mint az életüké.

És kevesen tudják, de, egy a műfaj lényegét remekül megragadó magyar alkotás is bővíti a listát: Pacskovszky József Lopott képek című filmjét 2006-os filmszemlén láthatta a közönség, azóta se sehol. Ebben a láthatatlan, de mindent látó főhős, egy mini DV kamera jár kézről kézre; hol ellopják, hol eladják, hol ottfelejtik valahol, így egymástól teljesen független történeteket rögzít, az épp aktuális tulajdonossal a főszerepben. Említett DV pedig nem csak díszletként funkcionált: valóban azzal rögzítették a több mint másfél órás játékfilmet. Amely tehát minden tekintetben "amatőr" körülmények között készült, viszont profi színészekkel - akik időnként valóban a saját kezükben fogták a felvevőt, alkalmi operatőrré lépve elő, ezzel is teljesebbé téve a kívánt reality-hatást.

E filmek nagyrészt közös vonása, hogy hiányzik a happy end. Nem véletlenül: a mai néző már megtanulta, csak a széles vásznon igaz, hogy a jó mindig nyer, a mozin kívül ez már ritkábban érvényesül. Márpedig itt minden tekintetben a valóság illúziója a tényleges árucikk. Jellemző továbbá, hogy - már csak a zsáner rövidfilmes gyökerei miatt is - hosszukat tekintve ezek az alkotások csak arra törekednek, épphogy kiérdemeljék a nagyjátékfilm megnevezést, amúgy legtöbbjük bőven belül marad a másfél órán. Ennek azért a hagyomány mellett praktikusabb okai is vannak, a remegő-rángatózó képeket nézni egy Elfújta a szél hosszúságú filmen nem volna valami szemet pihentető tevékenység, az pedig mégsem járja, hogy popcornos helyett hányászacskót áruljanak a büfében.

A reality-igény kiaknázása pedig továbbra is gőzerővel zajlik: már szinte biztos, hogy elkészül a Cloverfield 2., talán egy másik amatőr filmes kamerájának szemszögéből. Jövőre pedig itt a Cannibal Holocaust remake-je…