A buszvezetés mint ars poetica / A hétköznapi élet költészete a Paterson című filmben / PRAE.HU

Jim Jarmusch a nyolcvanas évektől formálódó amerikai független filmes irányzat kulcsrendezője, aki lassan negyven éves pályafutása során – Hollywoodtól mindvégig egészséges távolságot tartva – könnyen felismerhető egyedi stílust hozott létre. A „jarmusch-os tónus” meghatározása mégsem kézenfekvő, hiszen a rendező számos filmnyelvi és dramaturgiai változással cifrázta meg alkotásait az évtizedek során. Mitől lehet tehát az, hogy a leghétköznapibb nézőben is határozott benyomás alakul ki a rendező művészetéről, miután akár csak egy-két filmjét látta?

Paterson

Jarmusch szerzőiségének egyik legfelismerhetőbb vonása a drámai ív kiiktatása. A történetmesélésről szinte megfeledkezve látszólag jelentéktelen dolgokat emel ki, a hangsúlyokat nem a fordulatokra és az akciókra, hanem az átkötő, vagyis mellékes eseményekre helyezi. Ilyen például amikor a film szereplői egyik helyről a másikra közlekednek, vagy valahol elidőzve társalognak. Ezzel a ráhagyós ritmussal lehetővé teszi, hogy a fordulatmentes és a konvenció szerint figyelmet nem igénylő jelenetek jobban kibontakozzanak. Tehát a „hétköznapiság” – a fordulatok és dramaturgiai funkciók fogságából kiszabadulva – új szerepben tud tündökölni. Nem véletlen, hogy Jarmusch filmjeiben gyakran játszik el a road movie műfajával, olyan történetekkel, amelyekben a hősök hosszadalmas utazásokat tesznek meg, de az egy helyszínen játszódó alkotásai is hasonlóan drámaiatlanok. Másik gyakori motívuma a szereplők rövid és alkalomszerű találkozásainak sora. Ez talán a legszembetűnőbb a Kávé és cigaretta című rövidfilm-gyűjteményben és az Éjszaka a Földönben, melyekben a kávézás és a taxizás köré szerveződő tevékenységek alkalmi barátságokat teremtenek.

A 2016-ban debütált és Magyarországon 2017-től vetített Paterson sok szempontból Jarmusch alkotói munkásságának összefoglaló darabja. Egy Paterson nevű buszsofőr (Adam Driver) hetét követjük egy Paterson nevű New Jersey-i városban. A sofőr korán reggel kel, reggelizik, munkába indul, buszt vezet, verset ír, este pedig a kutyát sétáltat, és a kocsmában időzik. Hétvégén a barátnőjével moziba megy, hogy aztán hétfőn elölről kezdődjön minden.

Paterson

A film nem épít fel hagyományos drámai ívet, elbeszélőmódja a sofőr egyszerű életéhez igazodik. A járművet vezetve Patersonnak alkalma adódik megfigyelni az élet mindennapos jelenségeit: látja az embereket átkelni a zebrán, a buszokon utazó fura szerzeteket, hallgatja a rövid, alkalom szülte párbeszédeket. Figyelmes lesz az élet apró rímeire és összefüggéseire, legyen az a gyufásdoboz a reggelizőasztalon, vagy a korsó sör a kocsmában. Ezekből a pici tapasztalatokból, benyomásokból és hangulatokból írja költészetét. Versei épp annyira megmosolyogtatóan egyszerűek, mint az élete, semmilyen drámai vagy érzelmi hatásra nem vadászik, egyszerűen csak rögzíti a tapasztalatait, alapvető gondolatait. (Részlet egyik művéből: „Befejezem a munkát / Megiszok egy sört a bárban / Lenézek a pohárra és elégedett vagyok.”)

Paterson hétköznapi költészete szerzői önreflexióként fogható fel, ahogy a főszereplő a világot látja, tapasztalja, ha úgy tetszik, maga a módszer, amivel a Jarmusch-filmek működnek. A film szorosan a hős nézőpontjához kötődik, ezért maga a város is a buszsofőr személyes állapotaként jelenik meg inkább, mint objektíve létező, független helyszínként. A szubjektív látásmódot erősítik az olyan megoldások, mint a hosszú buszozások és a bandukolás az utcákon. A környezetből szigorúan csak annyit látunk, amennyit a főszereplő felfedez belőle, a táj tehát soha nem válik el az egyéni élménytől. Nem véletlen a játék a város és főszereplő nevével: a várost a sofőr szemlélődésének reflexiójában látjuk, vagyis amit megismerünk Patersonból, az végső soron az, amit a sofőr Paterson kiszemel belőle. Amit a környezetéből felfog, számára az a város, az a világ. Amit lát, hall, szagol, csupa benső érzet, kép, rezgés, élmény. Így amikor ezeket átéli, tudatosítja, visszatekintve felidézi, tulajdonképpen önmagát szemléli, az önnön magában tükröződő várost. Verseiben is ezek a személyes tapasztalatok öltenek nyelvi formát. A költői alany nem mozdul ki ebből az önmagának összehordott élményvilágból. Ezért hívják a filmet is Patersonnak, hiszen az egész film róla szól, erről a szubjektumba ágyazott világról. Egyúttal tanúi leszünk annak a folyamatnak, ahogyan alkotássá válik a személyes tapasztalat, láthatjuk, csupa kis semmiség hogyan teremt „szöveget”, belső narratívát, s hogyan rajzolódik ki belőlük az alkotó lírai önarcképe.

Paterson

Elrugaszkodva egy pillanatra a Patersontól: Jarmusch filmjeiben rendszerint egy szubjektív nézőpontból ábrázolt Amerika jelenik meg. A hősök saját nézőpontjukon keresztül látják és értelmezik a körülöttük lévő környezetet, legyen az New York, Memphis vagy akár a 19. századi Vadnyugat. Rendszerint maguk is idegenek, távolról jött népek, ezért képesek az amerikai tájakat független szemmel látni. Az amerikai néző ezeket a szerzeteket követve pedig maga is új perspektívában láthatja otthonát. A Paterson nagy fordulatnak nevezhető olyan tekintetben, hogy hőse teljes mértékben otthon van, de azzal, hogy buszt vezet, ellentmondásos pozícióba kerül: egyszerre van periférián, hiszen a sofőrhöz nem nagyon beszél senki, ezért csak csendes, külső megfigyelője az eseményeknek – másrészt viszont mindenre rálátása van a maga természetességében, vagyis az embereket úgy látja, amint magukról elfeledkezve jönnek-mennek, tevékenykednek. Ha az idegenség perspektívája az, ami Jarmusch-t mindig is foglalkoztatta, akkor a Paterson sofőrköltőjének izgalmas pozíciója a tökéletes kifejeződése ennek a látásmódnak.

Összességében a Patersonnal újabb névjegyét tette le egy olyan rendező, aki végig képes volt megőrizni függetlenségét és egyedi, szabad látásmódját. A film ügyessége végső soron abban rejlik, hogy a maga drámaiatlanságában mégis képes egy saját, relatív, hétköznapi drámai ívet kifeszíteni, amely részesévé tesz ennek a különös mikrovilágnak. Magunk is felvesszük Paterson életének lassú, szemlélődő ritmusát, s így az ő érzéseit legalább akkora súllyal éljük meg, mint egy hagyományos filmben a sokkal grandiózusabb dolgokat. Ezért válik igazán emberivé ez a történet.

Paterson