Giuseppe Verdi eredetileg egy több szerző által közösen komponált, nagyszabású és exkluzív gyászmisét tervezett Rossini halálának évfordulóira. Végül 1874-ben nem Rossini, hanem az olasz egység megteremtésében részt vállaló Alessandro Manzoni emlékműveként készült el a darab, s immár egyedül Verdi tollából. Maga a zeneszerző is az itáliai nemzeti mozgalom, a Risorgimento szimbólumává vált (neve jel- illetve betűszóként volt használatos: Vittorio Emmanuele Rei d’Italia - Viktor Emmanuele, Itália Királya), a Requiemet pedig nyugodtan mérhetjük Viktor Emánuel király római emlékművéhez. Formáját és apropóját tekintve gyászmise, mégis inkább a diadalmas ünneplés hangjait szólaltatta meg benne a komponista.

Az olaszos derű és harsányság, a bel canto operaáriákra hajazó énekes számok (a Lacrimosa kettőséhez a Don Carlosból merített Verdi) mögött persze a végítélet pozitív mozzanataira, a kegyelmes Isten s a föltámadás (olaszosan szintén risorgimento) képeire is könnyedén ráismerhetünk. A túl világias feldolgozás persze nem mindenkinek tetszik. Verseghy Ferenc (jó 70 évvel korábban) a következő bájos kirohanást intézi az egyházi muzsika felhígítói ellen: Csúfot sem kell űzni a szentebb dolgokbúl; / mert ki orchestrákot csinál templomokbúl, […] / avvagy operákot egyházi dalokbúl, / okot ád a rossznak a csúfolódásra, / […] az érzékeny szívnek bel háborodásra, / s a hitetleneknek méltó káromlásra. Templomi hangversenyen Verdi, Liszt, Puccini vagy éppen Dvorák egyházzenéje (magyar fülnek) ma is furcsán hat, de azonnal megtalálja a helyét egy koncertteremben. Vagy még inkább egy sportcsarnokban?

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem ugyanis kis híján szűknek bizonyult: hiába alkalmaztak a MÜPA akusztikusai aréna-beállításokat, a két énekkar és a zenekar spanyol turné helyett itthonmaradt (és külsős kisegítőkkel felduzzasztott) része igen pazar hangélményben részesített bennünket. Talán némi közönség hiányzott hangfogónak, meg egy kis erősítés a nagybőgő-szólamhoz. Külön kiemelendő a két kórus kiegyenlített, magabiztos és erőteljes éneklése - talán az est karmestere, Antal Mátyás ("civilben" a NÉ karigazgatója) keze is feléjük húzott inkább. Ennek megfelelően nekem a "Te decet hymnus" kezdetű a capella kórustétel tetszett legjobban.

Apropó húzás: bár eleinte úgy tűnt, hogy a szlovák basszista, Peter Mikuláš húz vissza, a Lacrymosa tételben, sikerült a karajani fogott tempóban megegyezni az előadóknak, s a pátosz maszkja mögül előbukkanó fájdalom-muzsika sikeresen szorongatta meg az "érzékeny szíveket". Mikuláš orgánuma bár már át-áthajlik kopottasba, igen kulturált és intelligens formálása az est legjobb szólistájává avatta, noha a magyar közönség számára jobban csengő nevű partnerei voltak. Ulbrich Andrea hangja különösen a mély regiszterekben, már-már tenorokat megszégyenítő teltséggel zengett, néha talán túlságosan is intenzíven. A szoprán szólót éneklő örmény Marine Deinian vendégszerepelt már sikerrel Budapesten, ezúttal azonban mintha kissé fáradt lett volna hangja: gyönyörű pianókat és mezzofortékat énekelt, a magasabb dinamikákat túlzott vibratókkal igyekezett megoldani.

A meghirdetettekkel ellentétben Kóbor Tamás helyett Fekete Attila énekelte a tenor szólót, de bármennyire kedvelem is a fiatal énekművészt, Verdi Requiemjében csalódást keltett. Már első hangjai után rosszat sejtettem: a zenekar fokozatos dinamikai építkezésére fittyet hányva, bárdolatlan és forszírozott belépővel tette le névjegyét. Az est folyamán aztán a forte és annál erősebb szakaszokban jól teljesített, ám a líraibb, halk részletek kidolgozatlanul, nyersen szólaltak meg. Túlénekli magát az Operaházban? Nem jutott energiája az utóbbi időben hangképzésre? Vagy csupán egy kevésbé sikerült beugrás tanúi lehettünk?

Verdi Requiemje - s a látott-hallott előadás - mindenesetre talán még Verseghy Ferencet is meggyőzte volna arról, hogy van létjogosultsága az operába oltott egyházi muzsikának. Még akkor is, ha a keresztezés gyümölcseként gyászmiséből emlékmű válik.