Színpadi játékok / 1089 az Ódryn / PRAE.HU

Valahogy így kell elképzelnünk az improvizáció képletét is. A rendező fejében megvan az alapötlet, sőt, ő már a végeredményre is gondol, mint ahogy Kurely László is pontosan tudta a darab végén, hogy az instrukciói révén más utakon, de ugyanahhoz az eredményhez fogunk jutni. Az improvizáció műfajában a színészek csupán instrukciókkal dolgoznak, de mindig elegendőt kapnak belőle ahhoz, hogy végül a közös játék végére ugyanazt az eredményt kapják, mint amiért elkezdték a munkát.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves osztályának 1089 című előadása improvizációkból forrta ki magát egy megrendezett előadássá, ahol fontos szerepet kapnak az olyan fix csomópontok, mint például a játékok. Játsszuk azt, hogy három állatra gondolunk, szabadon asszociáljunk az erdőre, a tengerre, egy forró italra, fehér falra, hogy mindezekből megismerhessük magunkat. De nem csupán a játékok adnak továbblépési lehetőséget a darab ívében, hanem az előző jelenetekre visszautaló szöveg- és képismétlések, valamint a darab törzsét képező kérdések. Miért ennyire feltűnő és jellegzetes elem a kérdés az előadásban? Ahogy az életben is kérdésekkel lehet a legegyszerűbben megismerni egy idegent vagy egy ismeretlen, új helyzetet, úgy az improvizáció elején kapott instrukciók is a kérdések felsorakoztatásával fésülhetők össze egy közös és hasonló, megismert végeredménnyé.

1089

Mire megérkezünk a nappali már színházként berendezve tárul elénk, mi pedig próbáljuk az előadókhoz legközelebbi ülőhelyet megtalálni, hiszen egy ilyen stílusú darabnak az az egyik gyönyörűsége és a nehézsége is, hogy láthatjuk és érezhetjük, miként reagálnak a kívülállók – akik egyik oldalról a színészek, másik oldalról pedig a közönség – a közelségre. Még sokan a helyüket keresik, miközben a színpadon már történik valami, bár eldönthetetlen, egyszerű csevegésről vagy már magáról a darabról van-e szó – a kanapéról kellemes gitárzene szól, egy baráti társaság kedvesen borozgat az asztalnál. Majd hirtelen elkezdődik az előadás bármiféle átvezetés nélkül. Két pár a szerelem tipikus problémáit boncolgatja. Becsúszott szerelemgyerek, megcsalás. Az improvizáció során mindenki a saját nevével áll a nézők elé, jelezve ezzel is, hogy a személyes valóság beemelhető a színpadi térbe.

Öt jelenet fut végig a szemünk előtt, bár a kezdő felütésnél úgy tűnik, a látottak egy történetté állnak majd össze, a darab zajlásával elbizonytalanodhatunk, mi fog kisülni a látszólag teljesen összefüggéstelen töredékek sorából. Ám mégiscsak összeállhat egy történet, ha kellő nyitottsággal fogadtuk a fiatalokat. Ez a közel két órás darab a szereplőket mutatja be nekünk, hol tartanak most mesterségük elsajátításában, az életük sodrásában. Minden jelenet valahol a saját reakcióikat is tartalmazza, hiszen nemcsak a többiekről, a maguk szerepéről sem áll rendelkezésükre kellő mennyiségű információ, így elkerülhetetlen, hogy a saját reakcióikat építik be a darabba. Az előadás egésze alatt az a nehezen eldönthető kérdés nehezedik ránk, hogy meddig tart az improvizáció, s hol kezdődnek a tervezett motívumok, meddig látjuk önazonosnak a színészeket, s honnan beszélhetünk egy színpadi szerepről. Az előadás alappilléreiként szolgáló improvizációk során ez talán a színészeknek sem lehetett végig egyértelmű. Ennek alátámasztásaként, a nézők segítéséért egy, az említettekre utaló párbeszéd is bekerült:

– Figyelj, ez játék, ez nem vérre megy. És tényleg nem sejtettél semmit?
– Hát, ha színészből gondolkodom, akkor leesik szerintem. Azzal csesztem ki magammal, hogy megpróbáltam nem színészként gondolkodni.
– Itt alszol?
– De ez… ez már nem impró?

1089

Az első jelenet záró párbeszédét egymást követik az olykor rövidebb, máskor hosszabb történettöredékek, mikor hirtelen elsötétül minden. Elsőre eldönthetetlen, hogy az előadás végéhez érkeztünk-e vagy történik még valami. A vakok éttermébe betoppanó féltékeny férj és a megcsaló barát párbeszédét követhetjük nyomon egy szürrealisztikus világban. A következő jelenetektől azonban mintha csak ismétlődnének a már eddig hallottak. Visszatérünk a két „szerelmes” fiatalhoz, akik nem emlékeznek arra, hogyan telt az éjszakájuk, csak a vonzalom az egyetlen közös ismeretük, ismétlődnek a régebbi jelenetek kulcsmotívumait képező poénok és odaszólások.

Végül Natasa kerül a darab középpontjába, ezáltal kissé közelebb kerülhetünk hozzá, s megsejthetjük miért is olyan nagyon más ő, mint a többiek. Stork Natasa az előadás szerint valamiféle improvizációs mentora a színészpalántáknak, azonban néhány évvel ezelőtt még ő maga is Kárpáti Péter osztályában tanult, így érthetővé válik, hogy a sok hasonlóság ellenére miért is különbözik annyira a többiektől, s bár egyértelmű utalást erre nézve nem kapunk, talán valóban mentora ő a leendő kollégáinak.

A végén mutatják meg igazán nekünk, miért is erőt próbáló kihívás a színészi hivatás. Natasával néznének farkasszemet az osztály tagjai, mintegy tükröt tartva egymásnak. A kis játékuk lényege, hogy egymást nézve nem nevethetik el magukat, ami nem is olyan egyszerű feladat, hiszen a többiek folyamatosan próbálják kizökkenteni a soron következőt. Néhány másodperces próbálkozásokat követően egyetlen igazi kihívója akad Natasának. Az előadást követő beszélgetésen kiderült, a több alternatív befejezés lehetséges, most egy hirtelen zárásra került sor, mivel Koroknai Sándor eljutott arra a pontra, ahol már képtelenség volt kizökkenteni őt a Natasára irányuló figyelméből. Egymással szemben ülve tökéletesen kizárták a külvilágot, s az onnan érkező mindenféle zavaró ingert, figyelmen kívül hagyva a türelmetlen várakozást is, hogy az idejük lejárt. Hatalmas kihívás ez, nézőként pedig zavarba ejtő volt látni a heves légzésüket, a testük remegését és a könnycseppeket a szemükben, ahogy minden áron be akarták mutatni, csak így érdemes játszani.

Mert ugye a színészi feladat is csupán egy a megoldásra váró feladatok közül, s ha a pattanásig feszülő koncentrálásban színész és néző egyaránt sikerként éli meg a feloldozó megoldást, akkor elérte célját a néhány órácskára kötött közös szövetségük.

Kárpáti Péter és a Társulat: 1089 (színház az orrod hegyén)

Szereplők:

Bajor Lili

Fehér András

Hajdu Tibor

Hevesi László

Koller Krisztián

Konfár Erik

Koroknai Sándor

Kurely László

Nagy Katica

Stork Natasa