bezár
 

zene

2008. 03. 19.
Izraeli sátánmetál Budapesten
Sickening Horror, Melechesh, Immolation koncert a Kék Yukban, a PlanetNoir Industries szervezésében
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Izraeli sátánmetál Budapesten Az Immolation mindig kedvelt vendég volt idehaza: emlékezetes budapesti koncertek garmadái állnak az amerikai death metál óriásegyüttes mögött. Az Immolation szcénán belüli jelentőségének mutatója az a majd’ 20 éves életmű, amellyel az egyik legnagyobb death metál banda a világon: az est főszereplőjének kijáró fiktív trónust azonban az izraeli Melechesh ragadta el.
Igazán meglepő volt keddi napon teltházas koncerten részt venni: Az Immolation Ross Dolanje többször is megköszönte a koncertezőknek, hogy ilyen nagy számban jelentek meg - hozzá kell tenni, iskola és/vagy munka mellett még a 7 órás kezdés is húzós volt sokak számára (gondolok itt a vidékiekre főképp). Az eredeti tervek szerint a három együttes koncertje a szintén amerikai Goatwhore fellépésével egészült volna ki, azonban úgy tűnik, időközben változtak a dolgok.

Bevallom őszintén, a Melechesh közelebbi megismeréséig sima, mezei technikás death metál koncertként nem izgatott különösebben az esemény: az izraeli keleti folk black metál együttes jelentette színfolt azonban akkorát dobott a rendezvényen, hogy az Immolation simán elbújhatott mögötte. Elnézést a keményvonalas orthodox death fanoktól, de saját olvasatomban a koncert főhőse a Melechesh: hiába az Immolation elvitathatatlan zenei nagyszerűsége, a koncert olyan volt, mintha csak úgy mellékesen, levezetésképp álltam volna végig az amerikai banda produkcióját.

Bemelegítésképp a görög Sickening Horrort köszönthettük a színpadon: meglehetősen lazán, a keményvonalas koncertek giccsparádéjára fittyet hányva állt ki a banda. A szervezők keresve se találhattak volna jobb együttest az Immolation elé: a Sickening Horror disszonáns gitárfutamokkal tarkított technikás oldschool death metál zenéje kiváló felvezetője volt a később hallottaknak. Rövid intró után, szőrözés nélkül csaptak a lovak közé: öröm volt látni a magas-mély állások éles váltásai közben le-fel cikázó kezeket a húrokon, a szélsebes mozdulatokkal kicsapott, majd visszahúzott tremolókarokat. A trillázó futamok fülbemászó melódiája mindjárt az első számnál magával ragadott: a görög banda lendülete egészen a befejezésig kitartott.


Az együttes 2007-es lemezéről hallhattuk többek közt az An Eerie Aspect of Us... Drowning-t, a Filming Our Graves-t, és a The Perfect Disease[/I]-t is: személy szerint én nem tartom egyiket jobbnak a másiknál, kissé egy kaptafa mindegyik. Az ókori költő népszerű közhelyével élve, ha a róka mindent tud, a sün viszont legfeljebb csak egyetlen nagy dolgot ismer, akkor a Sickening Horror egy sün-banda. Hihetetlen jól értenek a már említett disszonáns, nagyon magas, ill. nagyon mély hangzás közötti absztrakt anarchia megteremtéséhez, ráadásul a számok szövege is meglepően intelligens, érdekes (néhol megpróbálkoznak az absztrakt filozófiájának egyedibb kifejezésével is). A zene ennek dacára egy idő után meglehetősen egyhangú: fél óráig zseniális, egy órán át idegölő… a fellépést szerencsére a "pont elég" kategóriába lehetett besorolni. Kifogást egyedül a banda visual actje érdemel: egy kicsit túl statikus volt a két gitáros/énekes beállása, az utánuk következő két banda extatikus tombolásához képest a tagok langy bólogatása kutyafüle volt. Vagy még az se...

A Sickening Horror jelentette hangulat-bomba után mindjárt (az idő villámgyorsan elrepült, ami meglehetősen szokatlan, ha átszerelésekről van szó) a Melechesh négy muzsikusa állt be a kezdéshez. Mielőtt leírnám, mit láthattunk, hallhattunk a perzsaszőnyeggel, füstölőkkel ’feldíszített’ színpadon, egy rövid áttekintés a banda munkásságáról:

A Melechesh '93 óta létezik: a szó maga héberül ’A tűz királyait’ jelenti, Ashmedi énekes és Alá Hazred gitáros projektjeként indult, mint meditárrán/közel-keleti népzenei hatásokkal tűzdelt raw black metál banda. Jeruzsálemi központtal azonban a bandának több vallásos akadály állt az útjába: a számok szövegeiben nagyobbik részt sumér/akkád, illetve perzsa mitológiai alakok jelennek meg, démonok és egyéb misztikus teremtmények épülnek a Melechesh olvasztótégelyszerű keleti mítoszmasszájába. Izrael zűrös ügyeit hátrahagyva a banda Hollandiába tette át központját a 90’-es évek végén: olyan neves zenész is megfordult a bandában, mint az Absu Proscriptorja. A Melechesh négy nagylemezzel (1996 - As Jerusalem Burns... AláIntisar, 2001 - Djinn, 2003 - Sphynx, 2006 - Emissaries) a háta mögött az underground nagyon tehetséges feltörekvő bandája.

A közönség hatalmas lelkesedéssel fogadta az együttest: a fotósoknak nehéz dolga volt a folyamatosan előttük csápoló black/death metál fanok miatt. Az átvezető alatt a közönségnek háttal álló három zenész a dob első néhány felütése után kirobbanó erővel, hatalmas lendülettel ugrott ki szobor-álcájából: az énekes a közönség szabályos fala elé pózolt be, hihetetlen átéléssel játszotta a keleties blacker szerepét. Amennyire passzív volt a Sickening Horror, annyira aktív volt a színpadon a Melechesh: Ashmedi folyamatosan bíztatta, bátorította, hergelte a közönséget, a metálvillák mutogatásának és az üvöltözéseknek a száma az előzőekhez képest mondhatni megtízszereződött. Nem is csoda, hisz’ a megjelentek közül kevesen hallhattak élőben ilyen zenét: voltak olyan pillanatok, hogy nem tudtam eldönteni, tulajdonképpen a dobok cintányérjait vagy csörgőket hallok éppen, gitárokat vagy oboákat.


Ha behunytam a szemem, az Ezeregyéjszaka bazárjában éreztem néha magam, sokszor olyan érzésem volt, mintha tényleg egy keleti mulató atmoszférája keveredett volna a megszokott B-kategóriás budapesti klub füstös valójával. Ördögi gitárfutamok, megigéző szólók (a gitáros simán elment volna alternatív kígyóbűvölőnek): az ének magas, krákogó hangja és a gitárok érces reszelése többszáz, vagy talán ezer évet repített minket vissza az időben. Kimondhatatlan nevű ősöreg démonok rituáléjától kezdve a sumérok Nemesisének születés-történetéig rengeteg érdekes témája volt a banda epikus számainak, emellé Ashmedi elvetemült vigyora minden valamirevaló ezotéria-őrült ’wannabe’ számára példaértékű lehetett.

Olyan pörgős volt a koncert, hogy nem is lehetett követni, tulajdonképp melyik lemezről játszik épp az együttes - kicsit össze is folyt emiatt a játszott anyag. A fellépés vége olyan volt, mint a nagykönyvben: az Emissaries c. lemez 10 pontos remekműveit (Rebirth Of Nemesis[/I], Ladders To Sumeria, etc.) egymás után durrantották el, majd miután megvolt a katartikus dobpergetős-gitártrillázós/bőgetős finálé, a banda levonult, átadva a helyet az Immolationnek.

A látottak/hallottak után már teljes joggal éreztem úgy, hogy nem igazán fogok semmi eget rengetőt hallani az amerikai bandától: ha nem a Melechesh után lépett volna fel az együttes, valószínűleg 10-ből 8-9 pontosra értékelném a produkciót. Az Immolationt így viszont csak mint másodhegedűst vagyok kénytelen elkönyvelni.

A death metál legendának külön megbízott hangolta be a hangszereit, a tagok a fellépésig nem mutatkoztak a színpadon. A koncertet a legnagyobb profizmussal vezényelték le: mindent kihoztak a klub hangtechnikájából - a zene hangzása sajnos azonban még így is hagyott maga után némi kívánnivalót (a banda önhibáján kívül!). A basszusgitár brummogása, a szólógitárok trillázása azonban így is a lehető legösszetettebb, legbonyolultabb volt az esten: tökéletes kimértséggel futkároztak az ujjak a húrokon, hatalmas zenei profizmusról adott tanúbizonyságot az a nemtörődömség, amivel a közönséget szemeikkel pásztázó, őrjöngő, ide-oda ugráló zenészek bántak a hangszereikkel. Az egyik kéz itt, a másik ott, a szem egészen más irányba néz, a test kicsavarva, mindez pedig másodpercenként változik, annak függvényében, hogy épp melyik szólam bukik alá a másiknak, illetve a zenészek hogy cserélnek alapállást, közelebb vagy távolabb jönnek a nézőkhöz és így tovább. Fotózás szempontjából egy rémálom: az ide-oda mozgó alakok színpadi anarchiájának nagymestere kétségtelenül Bill Taylor gitáros volt, aki szenzációs játékát már-már akrobatikusnak minősíthető vizuális elemekkel tette színesebbé.


Ross Dolan[/B] énekes hozta a tőle várhatót, száraz csontdarálástól gépkerregésig mindenféle halálmetál hangeffektet hallhattunk a torkából. Az Immolation eljátszotta életművének legjavát: a nyers kompromisszummentes régi, oldschool érától kezdve az új lemezek BTDM világáig minden volt, ami minőségi, eredeti. Az új lemezről elhangzott a Shadows in the Light, a World Agony, a Lying With Demons[/I], de zenét hallhattunk többek közt a Harnessing Ruin albumról (Swarm of Terror[/I], Son of Iniquity) vagy a Failures for Gods lemezről; az oldschool szekcióban pedig a Dawn of Possession (Immolation) és a Here in After albumról (Burn With Jesus[/I]) a további remekműveket. A koncertet az 2002-es Unholy Cult Bring Them Down c. száma zárta: egyértelmű csúcspont, egyértelmű siker, de az Immolationtől nem is várhattunk mást.

Végezetül álljon itt egy kép Ashmedi live actjének tiszteletére… és remélem, az izraeli/holland banda többször is ellátogat hozzánk - most pedig legyen a Melechesh az est Immolationje.
Ashmedi
nyomtat

Szerzők

-- Sárosi Ádám --


További írások a rovatból

„Határtalan Design”/ Design Without Borders a FUGÁban
Strauss Elektrája a Berlini Állami Operaházban
zene

Az Európa Kulturális Fővárosa programsorozat keretében
Dukay Barnabás és Szécsi Lőrinc művei Pécsen

Más művészeti ágakról

Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza az Örkény Stúdióban
gyerek

Nagyívű nemzetközi kiállítás nyílik a Deák17 Galériában
színház

A Vígszínház Ármány és szerelem bemutatójáról
Határátkelés címen rendezték meg a Kis Présházban öt kortárs költő közös estjét


bezár
Regisztráció