bezár
 

zene

2008. 03. 19.
Izraeli sátánmetál Budapesten
Sickening Horror, Melechesh, Immolation koncert a Kék Yukban, a PlanetNoir Industries szervezésében
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Izraeli sátánmetál Budapesten Az Immolation mindig kedvelt vendég volt idehaza: emlékezetes budapesti koncertek garmadái állnak az amerikai death metál óriásegyüttes mögött. Az Immolation szcénán belüli jelentőségének mutatója az a majd’ 20 éves életmű, amellyel az egyik legnagyobb death metál banda a világon: az est főszereplőjének kijáró fiktív trónust azonban az izraeli Melechesh ragadta el.
Igazán meglepő volt keddi napon teltházas koncerten részt venni: Az Immolation Ross Dolanje többször is megköszönte a koncertezőknek, hogy ilyen nagy számban jelentek meg - hozzá kell tenni, iskola és/vagy munka mellett még a 7 órás kezdés is húzós volt sokak számára (gondolok itt a vidékiekre főképp). Az eredeti tervek szerint a három együttes koncertje a szintén amerikai Goatwhore fellépésével egészült volna ki, azonban úgy tűnik, időközben változtak a dolgok.

Bevallom őszintén, a Melechesh közelebbi megismeréséig sima, mezei technikás death metál koncertként nem izgatott különösebben az esemény: az izraeli keleti folk black metál együttes jelentette színfolt azonban akkorát dobott a rendezvényen, hogy az Immolation simán elbújhatott mögötte. Elnézést a keményvonalas orthodox death fanoktól, de saját olvasatomban a koncert főhőse a Melechesh: hiába az Immolation elvitathatatlan zenei nagyszerűsége, a koncert olyan volt, mintha csak úgy mellékesen, levezetésképp álltam volna végig az amerikai banda produkcióját.

Bemelegítésképp a görög Sickening Horrort köszönthettük a színpadon: meglehetősen lazán, a keményvonalas koncertek giccsparádéjára fittyet hányva állt ki a banda. A szervezők keresve se találhattak volna jobb együttest az Immolation elé: a Sickening Horror disszonáns gitárfutamokkal tarkított technikás oldschool death metál zenéje kiváló felvezetője volt a később hallottaknak. Rövid intró után, szőrözés nélkül csaptak a lovak közé: öröm volt látni a magas-mély állások éles váltásai közben le-fel cikázó kezeket a húrokon, a szélsebes mozdulatokkal kicsapott, majd visszahúzott tremolókarokat. A trillázó futamok fülbemászó melódiája mindjárt az első számnál magával ragadott: a görög banda lendülete egészen a befejezésig kitartott.


Az együttes 2007-es lemezéről hallhattuk többek közt az An Eerie Aspect of Us... Drowning-t, a Filming Our Graves-t, és a The Perfect Disease[/I]-t is: személy szerint én nem tartom egyiket jobbnak a másiknál, kissé egy kaptafa mindegyik. Az ókori költő népszerű közhelyével élve, ha a róka mindent tud, a sün viszont legfeljebb csak egyetlen nagy dolgot ismer, akkor a Sickening Horror egy sün-banda. Hihetetlen jól értenek a már említett disszonáns, nagyon magas, ill. nagyon mély hangzás közötti absztrakt anarchia megteremtéséhez, ráadásul a számok szövege is meglepően intelligens, érdekes (néhol megpróbálkoznak az absztrakt filozófiájának egyedibb kifejezésével is). A zene ennek dacára egy idő után meglehetősen egyhangú: fél óráig zseniális, egy órán át idegölő… a fellépést szerencsére a "pont elég" kategóriába lehetett besorolni. Kifogást egyedül a banda visual actje érdemel: egy kicsit túl statikus volt a két gitáros/énekes beállása, az utánuk következő két banda extatikus tombolásához képest a tagok langy bólogatása kutyafüle volt. Vagy még az se...

A Sickening Horror jelentette hangulat-bomba után mindjárt (az idő villámgyorsan elrepült, ami meglehetősen szokatlan, ha átszerelésekről van szó) a Melechesh négy muzsikusa állt be a kezdéshez. Mielőtt leírnám, mit láthattunk, hallhattunk a perzsaszőnyeggel, füstölőkkel ’feldíszített’ színpadon, egy rövid áttekintés a banda munkásságáról:

A Melechesh '93 óta létezik: a szó maga héberül ’A tűz királyait’ jelenti, Ashmedi énekes és Alá Hazred gitáros projektjeként indult, mint meditárrán/közel-keleti népzenei hatásokkal tűzdelt raw black metál banda. Jeruzsálemi központtal azonban a bandának több vallásos akadály állt az útjába: a számok szövegeiben nagyobbik részt sumér/akkád, illetve perzsa mitológiai alakok jelennek meg, démonok és egyéb misztikus teremtmények épülnek a Melechesh olvasztótégelyszerű keleti mítoszmasszájába. Izrael zűrös ügyeit hátrahagyva a banda Hollandiába tette át központját a 90’-es évek végén: olyan neves zenész is megfordult a bandában, mint az Absu Proscriptorja. A Melechesh négy nagylemezzel (1996 - As Jerusalem Burns... AláIntisar, 2001 - Djinn, 2003 - Sphynx, 2006 - Emissaries) a háta mögött az underground nagyon tehetséges feltörekvő bandája.

A közönség hatalmas lelkesedéssel fogadta az együttest: a fotósoknak nehéz dolga volt a folyamatosan előttük csápoló black/death metál fanok miatt. Az átvezető alatt a közönségnek háttal álló három zenész a dob első néhány felütése után kirobbanó erővel, hatalmas lendülettel ugrott ki szobor-álcájából: az énekes a közönség szabályos fala elé pózolt be, hihetetlen átéléssel játszotta a keleties blacker szerepét. Amennyire passzív volt a Sickening Horror, annyira aktív volt a színpadon a Melechesh: Ashmedi folyamatosan bíztatta, bátorította, hergelte a közönséget, a metálvillák mutogatásának és az üvöltözéseknek a száma az előzőekhez képest mondhatni megtízszereződött. Nem is csoda, hisz’ a megjelentek közül kevesen hallhattak élőben ilyen zenét: voltak olyan pillanatok, hogy nem tudtam eldönteni, tulajdonképpen a dobok cintányérjait vagy csörgőket hallok éppen, gitárokat vagy oboákat.


Ha behunytam a szemem, az Ezeregyéjszaka bazárjában éreztem néha magam, sokszor olyan érzésem volt, mintha tényleg egy keleti mulató atmoszférája keveredett volna a megszokott B-kategóriás budapesti klub füstös valójával. Ördögi gitárfutamok, megigéző szólók (a gitáros simán elment volna alternatív kígyóbűvölőnek): az ének magas, krákogó hangja és a gitárok érces reszelése többszáz, vagy talán ezer évet repített minket vissza az időben. Kimondhatatlan nevű ősöreg démonok rituáléjától kezdve a sumérok Nemesisének születés-történetéig rengeteg érdekes témája volt a banda epikus számainak, emellé Ashmedi elvetemült vigyora minden valamirevaló ezotéria-őrült ’wannabe’ számára példaértékű lehetett.

Olyan pörgős volt a koncert, hogy nem is lehetett követni, tulajdonképp melyik lemezről játszik épp az együttes - kicsit össze is folyt emiatt a játszott anyag. A fellépés vége olyan volt, mint a nagykönyvben: az Emissaries c. lemez 10 pontos remekműveit (Rebirth Of Nemesis[/I], Ladders To Sumeria, etc.) egymás után durrantották el, majd miután megvolt a katartikus dobpergetős-gitártrillázós/bőgetős finálé, a banda levonult, átadva a helyet az Immolationnek.

A látottak/hallottak után már teljes joggal éreztem úgy, hogy nem igazán fogok semmi eget rengetőt hallani az amerikai bandától: ha nem a Melechesh után lépett volna fel az együttes, valószínűleg 10-ből 8-9 pontosra értékelném a produkciót. Az Immolationt így viszont csak mint másodhegedűst vagyok kénytelen elkönyvelni.

A death metál legendának külön megbízott hangolta be a hangszereit, a tagok a fellépésig nem mutatkoztak a színpadon. A koncertet a legnagyobb profizmussal vezényelték le: mindent kihoztak a klub hangtechnikájából - a zene hangzása sajnos azonban még így is hagyott maga után némi kívánnivalót (a banda önhibáján kívül!). A basszusgitár brummogása, a szólógitárok trillázása azonban így is a lehető legösszetettebb, legbonyolultabb volt az esten: tökéletes kimértséggel futkároztak az ujjak a húrokon, hatalmas zenei profizmusról adott tanúbizonyságot az a nemtörődömség, amivel a közönséget szemeikkel pásztázó, őrjöngő, ide-oda ugráló zenészek bántak a hangszereikkel. Az egyik kéz itt, a másik ott, a szem egészen más irányba néz, a test kicsavarva, mindez pedig másodpercenként változik, annak függvényében, hogy épp melyik szólam bukik alá a másiknak, illetve a zenészek hogy cserélnek alapállást, közelebb vagy távolabb jönnek a nézőkhöz és így tovább. Fotózás szempontjából egy rémálom: az ide-oda mozgó alakok színpadi anarchiájának nagymestere kétségtelenül Bill Taylor gitáros volt, aki szenzációs játékát már-már akrobatikusnak minősíthető vizuális elemekkel tette színesebbé.


Ross Dolan[/B] énekes hozta a tőle várhatót, száraz csontdarálástól gépkerregésig mindenféle halálmetál hangeffektet hallhattunk a torkából. Az Immolation eljátszotta életművének legjavát: a nyers kompromisszummentes régi, oldschool érától kezdve az új lemezek BTDM világáig minden volt, ami minőségi, eredeti. Az új lemezről elhangzott a Shadows in the Light, a World Agony, a Lying With Demons[/I], de zenét hallhattunk többek közt a Harnessing Ruin albumról (Swarm of Terror[/I], Son of Iniquity) vagy a Failures for Gods lemezről; az oldschool szekcióban pedig a Dawn of Possession (Immolation) és a Here in After albumról (Burn With Jesus[/I]) a további remekműveket. A koncertet az 2002-es Unholy Cult Bring Them Down c. száma zárta: egyértelmű csúcspont, egyértelmű siker, de az Immolationtől nem is várhattunk mást.

Végezetül álljon itt egy kép Ashmedi live actjének tiszteletére… és remélem, az izraeli/holland banda többször is ellátogat hozzánk - most pedig legyen a Melechesh az est Immolationje.
Ashmedi
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Sárosi Ádám --


További írások a rovatból

Interjú Palojtay János zongoraművésszel a zenei pálya buktatóiról, dilemmáiról, örömeiről
A Prae körkérdése zeneszerzőkkel: Dargay Marcell válaszol
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Csepregi György válaszol
Beszélgetés Hargitai András audiovizuális művésszel az Extrasolar című performansz kapcsán


bezár
Regisztráció