színház / előadás

A PanoDráma ismét a társadalom elevenébe nyúlt, legfrissebb bemutatójának kiindulópontja ugyanis Rózsa Milán máig feldolgozatlan halála. A „magyar Harvey Milk” neve ismerős lehet a Paks2 és a netadó elleni demonstrációkból vagy akár a homofóbia elleni folyamatos küzdelemből is – nem véletlen az idei Budapest Pride-ra időzített előbemutató. A Trafóban látható előadásnak nem egyszerűen az emlékállítás a célja. A tömegből arcok, egyéni történetek sejlenek fel, az aktivizmus stigmái halványulni kezdenek. Már csak az a kérdés, hogy eltűnnek-e valaha.

Menekültté és befogadottá válni sokszor rajtunk kívülálló okok, máskor saját döntéseink következménye. Egyéni döntéseink és élethelyzeteink azonban nemcsak saját és közvetlen környezetünk életére vannak hatással, hanem nagyobb közösségi szinten is értelmezhetőek. Erre az értelmezésre tesz kísérletet Visky Andrej debreceni rendezése is, a Menekülők.

Denis Diderot Az apáca című művének első magyarországi bemutatóját tartotta meg a Dollár Papa Gyermekei a Trafó nagyszínpadán. És bár a társulat sajátos formanyelvére éppen a nagyszínpad mint helyszín jelent potenciális veszélyforrást, a végeredmény ezzel együtt is szerethető és izgalmas.

Értem én, hogy kísérleti színház, és hogy a New York Times szerint a dél-koreai születésű, de gyerekkora óta az Egyesült Államokban élő Young Jean Lee „nemzedéke legmerészebb drámaírója”, de a Szkéné Színházban bemutatott másfélórás darab, a Templom semmit nem indít el bennem, és nevetni is csak kínomban tudok.

Az RS9 Színházban bemutatott Folyóügy a lehető legszebb módon folytat Monty Python-i hagyományokat, miközben azzal is tisztában van, hogy az általa bemutatott világ akár a valóság is lehetne. Ez utóbbi állítást azonban a sajátos műfajmegjelölés -#magyarvalóság egy felvonásban - dacára sem tolják bántóan túl, nem válik egyoldalúan demagóg, moralizáló keservvé. A néző elsősorban szórakoztató görbe tükröt kap, ez pedig épp így van rendjén.