Tara teknője – szimbólum és látványelem – az ősanya bölcsője, a szenvedésektől megszabadító, védelmező, gyógyító és tisztító tér. Az Élőkép Színház néhány korábbi előadásához – a Lepkévé váláshoz és az Élő felszínhez – hasonlóan most is az elasztikus anyag használatával öltött formát a lét közege. A játéktér az Együttérző Buddha Anya erőtereként szolgált, ebben szemlélhettük a szakadatlanul keletkező, átalakuló, céljukat beteljesítő, majd eltűnő, dinamikus ember-alakzatokat.

A nézőteret is magába foglaló sötét térben, egy hófehér, kifeszített aljú textil-medencében zajlottak a szertartás jelenetei, a medence (teknő) két oldalán pedig két zenész foglalt helyet, akik keleti hangszerekkel, hangtálakkal kísérték végig az előadást. A teknő mögötti emelvényen ülő fehér ruhás lány bevezető kántálása néhány mondat után elmélyült, egyre hitelesebb, szebb és tisztább imává, hálaadássá alakult, az énekhangja és szöveghangsúlyozása értő, mély szépséggé, ő maga Tarává vált. Megérthettük, hogy Tara a mi víziónk, vizualizációnk, fohászunk.

Az énekes lány és a két zenész az előadással együtt lélegezve, értőn, hittel teli művészekként vezették végig a jeleneteket. A közönségnek az első pillanattól kezdve nagyon sok látvány-értelmezéssel kellett megbirkóznia. A világteknőből előbújó arctalan buroklények mintha amőbák, sejtlények lettek volna, a közönség minden figyelmét lekötötte átalakulásuk, mozgásuk, a semmiből előbukkanásuk és a semmibe visszakúszásuk a textilmedence résein át. A bonyolult mozgásformák, eltűnések és megjelenések koreográfiája és látványa, az ember-forma keresése az anyag-zsák lényekben, a meditatív hangzás, a mantrák, fohász-hálaadások lassan elkezdték egymást értelmezni. Megértettük, hogy az arc nélküli lények látomása nem más, mint a világban és bennünk is létező rossz, fájdalom, szenvedés, rémálom és lidérc, amelyet Tara, a végtelenül könyörületes, visszavezet az ürességbe.

A Tarának mondott hálaadó szavakból tudatosult bennünk, mennyi baj van a világban, bennünk, mi mindentől tisztulhatunk meg. A 21 Tara-megnyilvánulás tehát nem más, mint a világ bajainak 21 megközelítése, a megtisztulás 21 lehetősége. A szertartás legmélyén, a 17-18. megjelenítés körül már azt kívántuk, bárcsak oldódna a helyzet, bárcsak végleg eltűnnének a lyukakban a látomás-lények, a fogalmak, bárcsak lenne megtisztulás. Az utolsó két előbukkanás hófehér látványvilágával megelőlegezte a végső nyugalmat, aztán végleg eltűntek a lények, és ott maradt a Tarává, szinte Tara szoborrá vált lány, mély meditációban, a tiszta, fehér, lecsendesedett, kiüresedett vízió-világmedence felett. Végül a sötétben eltűnt, szertefoszlott Tara látomása is. Kigyúltak a fények, előjöttek a szereplők, a hús-vér emberek, és mi elhittük, hogy ők maguk is megtisztultak, a hatalmas, nehéz, bonyolult, áldozatos, különös mozgásformát fegyelmezetten, művészien kivitelező színészek ártatlanul, újjászületettként álltak előttünk talpig fekete, szorosan testre feszülő kezes-lábas ruházatukban.

Örültünk nekik, örültünk a rendezőnő felbukkanásának, meghajlásának is, a művészetüknek, a zenei élménynek, az estnek, Tarának, a megtisztulás lehetőségének és szépségének – ami lehetséges akár egy havas februári estén is, a munkanap végén, egy pesti színházteremben.

Tara teknője

Alkotó-előadók:

Bodócs Diána, Grégory Chevalier, Kalmár Ákos, Luca Izabella, Ködmön Petra, Somlai Anna

Hangtér: Sas András, Jager Dávid

Ima, mantra: Burns Katalin

Díszletkivitelezés: Joó László, Fazekas Gyula

Látvány, jelmez, tervezés, rendezés: Bérczi Zsófia

Bemutató: 2018. február 21.

Bethlen Téri Színház

Fotó: Bérczi Zsófia