Varga Katalin 11 éve maga mögött hagyta szörnyű múltját, és egy székelyföldi faluban éldegél. Egy nap viszont egy sokkoló mondat üti meg füleit: „Zsigmond megtudta.” Rájövünk, a nő egy évtizede gyalázat áldozatává lett, aminek hallatán férje kitagadja őt és kisfiát, Orbánt is. „Beteg a nagymama, gondját kell viselnünk” – szól a kegyvesztett édesanya kisfiához, és Jádszereda felé, az Orbánt életre hívó katlan felé veszik útjukat.

Strickland filmje apránként, sőt idegborzoló lomhasággal ad válaszokat a kérdésekre, hovatovább a kérdések felvetésével is óvatosan bánik. Pontosabban, a 82 perces játékidő során egyetlen kérdés felvetésén dolgozik a rendező, bár kétségkívül a legfontosabbon: miért indul útnak Katalin és a gyermeke? Nagyjából a film kétharmadáig nem derül fény erre a rejtélyre, addig viszont audiovizuális metaforahálózat készít elő egy várható magyarázatot. Itt, ebben a sűrű jelképáramlatban az utazás lidércnyomásszerűségét, a lassan, de hipnotikus erejű biztonsággal lépdelő fatalizmust dúcolják alá Győri Márk képei és a Stapleton-Cox zeneszerző duó dallamai.

Festmények gyönyörűségével vetekedő beállítások, úgymint a nagytotálból fotografált, szekéren közlekedő Vargáék vagy a fenyegető, bírhatatlanul szippantó erdőről készült snittek beszélnek a film zömében. A szekéren haladó főszereplők eltörpülnek a Popol Vuh földöntúli taktusait idéző zene és a sötét bércek ellenében, ezek a képsorok leginkább az ember-természet relációt boncoló Herzog-filmeket, az Aguirre, Isten haragját vagy a Fitzcarraldót juttathatják eszünkbe. Emellett a „bosszú nem tisztás, hanem örökké erdő” szólás kap nyomatékot a becstelenített hősnő látomásaiban. Az impressziót ezeken felül a sötétbe nyúló reflektorfények, az omladozó parasztházak, a szalmával bélelt, szegényes pajtabelsők felvillantása teszi teljessé: mind-mind a nyugalomból – a zöldellő réten legelő juhok snittjéből vagy a napi teendőiket végző falubelieket ábrázoló képekből – kizökkentő elemekként vannak jelen, nyomasztó ellenpontként. Strickland a dualitás hangulatát szeretné érzékeltetni: miként válik a természet pokollá,vagy a földműveslak oltalmazó szegletből a romlás odújává? Miként sikerül felfedezni a kommandói cigányok tánca mögött a fekélyt? És persze, nem hagyhatom említés nélkül a korábban már írt dilemmát: hogyan változtatja meg Katalin és Orbán életét otthonuk elhagyása?

Tudni kell, Strickland a vele készült interjúkban azt vallotta, filmjének revanstematikája miatt a cselekmény bárhol, bármikor játszódhatna (a szereplők szekéren közlekednek egy ősvilágban, modern vívmányokat alig látni, a mobiltelefonok pedig mára a visszamaradott zugokban sem hiánycikkek), Székelyföldre a táj szépsége és vélhetően a hozzá hangolható benyomások vászonra vetítése miatt esett a választása. A Varga Katalin balladája első felében a képnyelv jut túlsúlyba, ám nem egyhangúan az ember-természet viszonyra koncentrál, hanem az emberek közötti kapcsolatrendszer bemutatására is: a szereplők néma jelenléte is beszédessé válik. A Katalint életre keltő Péter Hilda és az Antalt alakító Pálfy Tibor tekintetük rezdülései illetve testbeszédük segítségével előbb pusztán sejtetik, majd nyilvánvalóvá teszik a viszonyokat. Ehhez az operatőri munka hűen asszisztál.

Győri szuperközeli-alapú, „bergmanizáló” technikája ugyanolyan működőképes, mint a „lélektan a tájban” effektusra visszavezethető „antonionizációja”, mindkét fogás a bosszú ambivalenciáját, sőt inverz természetét mintázza. Két jelenetet elég példa: az egyikben Antal és neje, Etelka csónakázni viszik Katalint, aki rejtvényesen közli a párral és a közönséggel is, megerőszakolták. Péter Hilda játékában ekkor átélhetővé válnak Katalin gyötrelmei, kiegyensúlyozott nőből már csak alig-alig nyűglődő „vonagló” áldozattá alakul, majd az erőszaktevők dalát dúdolva egy átkot visszafelé elsütő, csendes fúriává lényegül. Ezen verbális „szeánsz” hatását Pálfy Tibor megrökönyödött tekintetével dokumentálja a film. A másik jelenetben már a testbeszéd közöl a szavak helyett: lógó tetem képében csapódik Antal arcába múltbéli bűne, domesztikált élete egy pillanat alatt foszlik szerte.

A bosszú visszásságát csupán az utolsó percekben diktálják a szavak. A kimondás a költészet irányába tolja el a bosszú-dialógusokat. Az erőszak erőszakot szül az erkölcsök mocsarába vesző Katalin és a hozzá közel jutók passiójátékában, amely összességében a Bűn és bűnhődés-toposz ötletes újraírásaként interpretálható –  a fohászoktól kezdve az erőszakos öntisztítás bomlasztó voltán át a bűnlabirintusban való elsorvadásig.

Varga Katalin balladája (Katalin Varga)
Színes, szinkronizált román-magyar filmdráma, 82 perc, 2009.
Írta és rendezte: Peter Strickland
Operatőr: Győri Márk
Zeneszerző: Geoffrey Cox, Steven Stapleton
Vágó: Fekete Mátyás
Szereplők: Péter Hilda (Katalin), Tankó Norbert (Orbán), Pálffy Tibor (Antal), Roberto Giacomello (Gergely)
16 éven aluliak számára nem ajánlott!
Forgalmazza: Filmklik Kft.