Legyen szó a Jupiter holdjáról vagy az Okjáról, közös pontjuk, hogy fellelhető bennük egy elnyomó rendszerrel való nyílt vagy burkolt szembenállás. Hazánkfia roppant aktuális témára bökött rá versenyfilmjével, míg dél-koreai kollégája univerzális parabolát rendezett, szégyenkeznivalója azonban egyiküknek sincs.

Bong Joon-ho: Okja

Azt viszont tanácsos megemlíteni, hogy a két mozi közül Bong sci-fije sikerült jobban. Öko sci-fi az Okja, helyesebben tudományos-fantasztikus darab hatalmas adag iróniával. Rendezőnk a 2006-os A gazdatest után immár másodszor tért vissza a szörnyfilm alzsáneréhez, de korábbi mozijának féktelen műfajjátékaiból, gátlástalan hangnemváltásaiból picit visszavett. Antikapitalista sci-fi jött ki a kezei alól, melyben egy különleges génállományú óriásmalaccal szoros barátságot ápoló dél-koreai kislány globális utazásra indul, miután egy multinacionális cég elrabolja kedvenc állatát. Szinte már bántóan egyszerű az Okja szüzséje, a gonosz nagyvállalat kontra ártatlan, elszánt hős oppozíciója a legjobban lerágott csontok egyike, ám a filmbe szerencsére jó adag finesz szorult, Bong tudja, meséjében nem a téma, hanem annak tálalása számít. Így a faék-szimpla monstrummentést minden korábbinál őrültebb, vitriolosabb és harsányabb humorral színesíti – a Tilda Swinton által játszott főgonosz az Ave Cézár! után ismét ikerpárt alakít, egy extrovertált és egy fasisztoid madame-ot (a Snowpiercer-beli alakításával való összehasonlítás elkerülhetetlen), Jake Gyllenhaal geológuskaraktere pedig táncra perdül, fura ruhákban jár-kel, rikítóan vékony hangon sipákol. Az Okja totális extremitása felülírja az összes cselekményklisét, de csak annyira, hogy ne terelje el a figyelmünket a címbéli állat megmentésére induló 10 éves kislány és aktivista-anarchista cimboráinak küldetéséről. Számos thrillerbe illő pillanat akad a filmben, a gonosztevők, ha lehet, még emlékezetesebbek – az ázsiai hegyekben, szerény körülmények között élő Mija és a giccses New York-i vagy szöuli felhőkarcoló-birodalomban dőzsölő Mirando-brigád éles szembeállítása már a helyszínábrázolással is nyomatékot kap. Ezen a film színes-csicsás (a főcím betűtípusa egyenesen Wes Anderson kavalkádjait idézi), műanyag bukéja sem változtat olykor darabosan animált óriásmalaccal, vélhetően a szándékosan parodisztikus hangvétel nyomatékosításáért. Igaz, az Okja 120 perce csak úgy tobzódik a humorban, az utolsó, perdöntő 20-30 perc érezhetően sötétebb és szomorúbb, mint a korábbi 100, jelezve a rendszer ledönthetetlenségét és a kisember pürrhoszi győzelmét. A címbeli totemállat ugyanis thrillerhez méltón visszajut gazdájához, a nagyobb képet lehetetlen átlátni, a világszerte terjeszkedő mumust nem lehet megállítani, így az Okja záróakkordja érett, józan és földhözragadt, erős kontrasztban áll az olyan intermezzókkal, mint a koreai szupermarketet ízzé-porrá romboló, A gazdatest modorában nyílt színen, vidám zenére, keresztül-kasul rohangáló génmanipulált kedvenc magánszáma. Ostobaság is hőkölni az efféle posztmodern vadulás miatt, a Snowpiercer rave-partiba torkolló baltás mészárlása, netán A halál jele kőkemény pszichológiai sokkal felérő sorozatgyilkos-drámája után Bongtól szériatartozék az ilyesmi. Ennél viszont többet is ad a film. A táncikáló, parancsolgató, PR-anyagokban szerepelő csúf ellenfelek saját önhittségükbe, nárcizmusukba fulladt multinacionális rémek, és a nekik feszülő környezetvédő terroristák is számos humoros betét révén veszítik el makulátlanságukat. A totális tébolyban egyedül Mija őrzi emberségét, ő a leghumanistább, hiába ápol barátságot egy CGI generálta óriásállattal, sőt, igazából éppen emiatt tűnik a lány jóval emberibbnek, érző lénynek a többiekhez képest. Komédia és dráma működőképes elegye születik meg a játékidő végére, ám mindent egybevéve az Okja – ha nem is annyira többrétegű – piszkosul szórakoztató, karneválian pimasz szatíra. Jobban illik rá ez a címke, mint a sci-fi akcióthriller.

Mundruczó Kornél: Jupiter holdja

Mundruczó Kornél csodán, isteni kegyelmen, megváltáson tűnődik a Jupiter holdjában. Új mozija a Fehér istenben megalapozott mesei-mitologikus stílus továbbvitele, legnagyobb problémája is ehhez fűződik. Noha a film alaposabban foglalkozik az égetően időszerű európai menekültválsággal, Mundruczó a fantasztikumot részesíti előnyben a kényelmetlen realizmus helyett – a súlyos lövés után levitáló migráns, Aryan és az őt eleinte kizsákmányolni akaró, majd vele sorsközösséget vállaló Dr. Stern mester-tanítvány, atya-fiú relációja eléggé gyöngéd és hiteles ahhoz, hogy ne legyen a film bátortalan, virágnyelven okoskodó semmiség. Ugyanakkor a valódi problémák (például egy igen kényelmetlennek ható budapesti metrórobbantás) elveszik a rivaldafényt a tojásánál megragadott menekültkrízistől, az ember kiszolgáltatottságának témájától, és inkább a tündérmesékben hívő csodadarabként zárul a Jupiter holdja. A rendező legfeljebb részben tud igazán szembenézni a legégetőbb kérdésekkel, a film karcosabban, pesszimistábban nagyobbat szólhatott volna – legyen bármennyire is dinamikus és izgalmas egy sodró lendületű illegális határátkelés, egy vágás nélküli, nyílt utcai autós hajsza vagy szállodában lezavart üldözés. Optimizmust hirdet a film, Aryan és az orvos dupla megváltássztoriját mondja el, az utolsó percek záró ugrása, majd égbe emelkedése egyértelmű főhajtások a kíméletlen reáliákat elutasító romantikus-stilizált, és kissé bátortalan allegorikus filmek előtt. 

Képek forrása: Festival de Cannes

Borító, lead és főoldal: Bong Joon-ho: Okja