bezár
 

irodalom

2013. 06. 06.
Az én börtönéből szabadulni
Interjú Fenyvesi Orsolyával
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az én börtönéből szabadulni Fenyvesi Orsolya első önálló verseskötete Tükrök állatai címmel jelenik meg az idei Könyvhétre. A fiatal költő először mesél költészetről, életről, élményekről, villanásokról és a mindenről. Mit jelent Fenyvesi Orsolyának lenni? A Tükrök állatai megvásárolható az Ünnepi Könyvhéten a JAK-PRAE.HU standjánál.
PRAE.HU: Azt hiszem, számodra ez az év összességében az "elsőkről" szól: az első bemutatkozó est, az első önálló kötet, az első könyvheti dedikálás. Ez idáig milyen benyomásaid vannak ezzel kapcsolatban? Meghatározóak számodra ezek a bizonyos "első" élmények? Első vers, első találkozás, első szerelem.

Aki úgy akart megsérteni, hogy szofistának nevezett, az is gyakran állítja, hogy nem ismerek mást, csak a feketét és a fehéret. Azt érzem, minden éppen annyira igaz, mint az ellenkezője. Ez az év ugyanúgy átzubogott rajtam, mint az ezt megelőző évek, és egyetlen állóképpé dermedt bennem. Az első élményeim mind meghatározóbbak, mint ahogy valaha is képzeltem volna. Az első versem keletkezésének élménye filmként pereg előttem: eső után kiszaladok a kertbe, és egyszer csak zokogni kezdek, annyira szépnek látok mindent, anyukám pedig odaszalad hozzám, rémülten, hogy mi lesz így velem, nem lehet ennyi érzelemmel együtt élni... Ekkor született meg az első versem, A virágok címmel, 1992-ben. Az első szerelmemet ugyanebben az évben ismertem meg, a sípcsontomon rá emlékezik egy seb, és 9 évvel azután, hogy a költözködéseink elfeledtették velem, újra találkoztunk, és ő lett az első komoly kapcsolatom is, éveken át.

A nagy szerelmet, a társamat, úgy találtam meg, hogy a Pompidou Központban öngyilkos lett valaki a szemem láttára, én pedig zaklatottan először egy gótikus templomba tértem be (nem vagyok hívő, a középkor-mániám vetett oda), és amikor ott sem leltem megnyugvást, elvergődtem egy könyvesboltba, ott dolgozott ő. Ezek történetek, amiket noha nagyon szeretek, mégis azt hiszem, nem fontosak, nem számítanak az első élmények. Sehol és soha nem vagyok igazán jelen. Most attól félek, amikor először kezembe veszem a könyvemet, nem fogok érezni semmit, pedig annyit álmodoztam már róla. Karácsonykor még a varázsidőkben is rendszerint kővé váltam. Akkor vagyok a legszebb, ha egyedül vagyok. Várakozni szeretek. Valamire, bármire, hogy megtörténjen.



PRAE.HU: Az első bemutatkozó esteden a Kalickában sok mindent megosztottál magadról, a családról és a gyerekkorról. Azt leszámítva, hogy halálra rémítetted édesanyadát azzal, hogy elsőként egy Kafka-kötetet emeltél le a polcról, és már akkor az irodalmi Nobel-díj átvételére gyakoroltál, vissza tudsz emlékezni olyan jelentéktelennek tűnő mozzanatokra, amik később írásra ösztönöztek?


Semmi sem jelentéktelen, amire vissza tudok emlékezni. Olyan korán vált belső kényszeremmé az írás, hogy most is, amikor kétségeim támadnak, vagy eltöprengek az esetleges kudarcon és következményein, a jövőből a jelenre vetítve (érdemes-e középszerű életművet létrehozni?), evidencia marad, hogy írni akarok. Ha elvetjük annak a lehetőségét, hogy valaki születhet valamivel vagy valamire, márpedig ilyet csak a család és az eljövendő generációk gondolhatnak illetve az, aki szereti a sorsot, akkor maradnak a körülmények, az ornamentika.

Úgy nőttem fel, hogy akármerre néztem, könyveket láttam. Próbáltak mesékkel elaltatni, de végig akartam hallgatni a történeteket, amik aztán olyan izgatottá tettek, hogy utána alig fértem a bőrömbe. Mivel később sem tudtam aludni, anyukám vagy apukám rendszeresen az ágyam mellett ült esténként, és vagy az univerzumról (bolygók, galaxisok, fekete lyukak), vagy a zenéről, vagy az irodalomról meséltek, írókról, költőkről, az életükről. Ültem, feküdtem vagy álltam - folyamatosan álmodoztam. Nagyon beteges kislány voltam, sokat nyomtam az ágyat valami betegséggel - faltam a könyveket, ábrándoztam. Úgy éreztem, annyi felfedezésre váró dolog van még, annyi megtapasztalható, és ez a rengeteg, aminek csak egy kis része felfogható ésszel, a többi csak érzésekkel, olyan rettenetes és csodálatos egyszerre, hogy egyszer majd írni fogok róla, mert ki kell fejeznem. Megrémisztett a világegyetem nagysága, a megválaszolhatatlan kérdések sokasága, nagyon féltem a haláltól – szerettem volna, ha egyszer képessé válok megőrizni valamennyit abból, amit láttam és átéltem. A napokban megkérdeztem anyukámat, ugyan miért ragaszkodik hozzá annyira, hogy azon a napon, mikor dedikálni fogok a Könyvhéten, felutazzon Pécsváradról. Elmesélte, hogy 6 éves koromban eljöttek vidékről velem és a húgommal azért, hogy megmutassák nekem a Könyvhetet. Megmutatták Szabó Magdát, éppen a Vörösmarty téren dedikált. Azt válaszoltam, hogy egyszer majd én is itt fogok ülni.



PRAE.HU: Költészet: időtöltés vagy életforma?

Mindennek a tükrében életforma. Mintha én magam lennék a verseim örök útitársa. Időtöltésnek nehéz lenne nevezni, mert egyáltalán nincs is rá időm. Sokkal több időt szeretnék érzésekkel, gondolatokkal, a versekkel tölteni, ez a kielégíthetetlen vágy pedig kimerültté és dühössé tesz. Éppen magára az időre vagyok a leginkább dühös. Amikor pedig mindezek következtében elfáradok, nem csinálok semmit.

PRAE.HU: Említetted, hogy művészettörténetet tanultál az egyetemen, most viszont nagyobb kedvet érzel magadban a tanuláshoz, mint akkor. A verbális vagy a vizuális művészet élvez nálad prioritást? A versvideótokat nézve az volt a benyomásom, hogy mindkettő.


Amikor egyetemre jártam, csak élni akartam. Szükségem volt ezekre az évekre. Nagyon sok mindent szeretnék még tudni, tanulni, a halálfélelmem pedig a leggyakrabban úgy vizualizálódik, hogy elképzelem azt a képtelenséget, hogy olvasok egy könyvet, amit aztán soha nem fogok tudni befejezni. A saját kis belső világomban egyformán fontos a szó és a kép. Egyfelől mindent verbalizálok, én vagyok az az ember, aki bejelenti, hogy akkor most iszik egy korty vizet. Minden szó vizuális, vagy vizualitássá zárul. Minden érzésem és gondolatom mögött ott sejtek egy képi magot. Festeni, rajzolni nem tudok. A fény érdekel. Fénnyel képeket leválasztani a valóságról. Valahogy mindig azt is éreztem, a fény hívja elő az emlékezetet. Ezért szeretek annyira fényképezni – néha mindegy is, mit. Kattintani, bezárni. Elkeríteni. És videózni is, film szakos koromban sok agyament kisfilmet készítettünk a legjobb barátnőmmel, és rettenetesen tudtunk örülni neki. Nem ez lesz az utolsó versvideó sem, sokat szeretnénk még kísérletezni Damiennal ebben a műfajban.

ENFILADE (Fenyvesi Orsolya & Damien Bonneau, 2013) from Orsolya Fenyvesi on Vimeo.

Kamaszkoromban volt erre egy szavam: a "villanás". Mert minden képet meglátni olyan érzés, mintha a láthatatlant, megfogalmazhatatlant pillantanánk meg. Minden észlelés és érzék legmélyén, a semmiben ott van egy kép, amit meg kell kísérelni leírni, vagy szavakkal érzékeltetni. Szeretnék úgy írni, hogy az élet eseményeit és hordozóit, a perceket, a létezőket áttetszővé teszem, mint egy üveg, és ezeket az üvegeket egymás mögé helyezem, átnézek mindegyiken egyszerre, és le tudom írni, mit látok.

PRAE.HU: Ha képeken keresztül akarnád kifejezni magad, akkor melyik formát választanád? Miért?

Erre a kérdésre úgy tudok hitelesen válaszolni, ha elfelejtem, hogy művészettörténész vagyok. Ha képzőművész lehetnék - amire soha nem volt semmi esélyem, mert még egy almát sem tudok lerajzolni, sőt, még kézzel írni is komoly nehézségeket okoz - talán megpróbálnék létrehozni egy konceptuális alapokra épülő absztrakt-figuratív életművet. Képzőművészként is a sűrítés és az ellentmondásosság, mint jelenség lennének a legfontosabbak. Bosch után a konceptualizmus volt rám a legnagyobb hatással. Az észlelésemet, a jelenlétemet pedig mindig az absztrakció határozta meg, kínszenvedést okoz minden, ami konkrét. Ez nem feltétlenül eszképizmus részemről, én kalandnak tekintem, szerelemnek. Arról nem is beszélve, hogy az absztrakt is figuratív. És szerencsére egyiknek sincs feltétlenül köze a tényekhez, a valóság megállapításaihoz.



PRAE.HU: Ízlés vagy alkat kérdése, hogy milyen módon szólalsz meg akár a verseiden, akár más módon keresztül?

A mód, ahogyan írok (talán ez az egyetlen megszólási módom), nem lehet ízlés kérdése, egyrészt teljesíthetetlen lenne, másrészt korlátolt. A megszólalásom módja pedig, vagy mondjuk úgy, a vershangom rögtön kialakult, amint elkezdtem komolyan írni, 15-16 éves korom körül. Nem tudok nem "orsis" verset írni, de ez az orsi tanul, fejlődik – főleg változik. Ami pedig a formát illeti: a formakényszer dühít. Nem tudom elképzelni, hogy azért válasszak egy szót, mert rímel egy másikra, vagy mert kijön vele a szótagszám. Egyébként kísérleteztem a formákkal: 13-14 évesen ezt tűztem ki programomnak, egyszerűen csak azért, mert apukám heccelt, hogy tanuljak meg formában írni, mielőtt okoskodom. Írtam egy rettenetes szonettkoszorút, aztán a Poétai iskola című könyv alapján kipróbáltam majdnem mindegyik versformát, hogy a szüleim orra alá dörgölhessem. Nem volt bennük sok köszönet, a naplementéről, Arthur királyról és a felhők leányairól írtam. A kötött forma számomra mesterkélt. Én a véletlen rímekben, a gondolatritmusban, az alkotás izgalmában, feszültségében gyökerező zenében hiszek. Ez ugyanakkor szintén nem tükrözi az ízlésemet, jártamban-keltemben épp elég kötött formában írt verset mantrázok, múlt héten Sir Thomas Wyatt They flee from me című verse űzte el a fogmosások unalmát.

PRAE.HU: Vannak olyan szerzők, akiket valamilyen oknál fogva időről időre újra előveszel? Eltekintve mindazoktól, akik esetleg hatottak is rád.

Tízszer annyi prózát olvasok, mint lírát, mert a versek hajlamosak túlságosan felzaklatni, jó értelemben is, és azért próbálok vigyázni magamra, mert nem állnak távol tőlem a túlzott reakciók. Viszont mivel nem élhetek addig, hogy elolvassak minden könyvet, ami érdekel, nem térek vissza, nem nézek vissza. Két prózaíró van, aki kivétel: Virginia Woolf és Sebald. Az ő könyveiket egy-egy bekezdés öröméért is újra és újra előveszem. Van a prózájukban valami csodálatosan izgató, vég vagy végzetesség felé sodrás, ugyanakkor tökéletesen rögzítenek is. Megmozgatják a csontokba ragadt levegőt. Azokhoz a költőkhöz pedig, akiket kamaszkoromban szerettem, akiknek a verseivel teleírtam a szobám falát, mindig vissza fogok térni. Rilke, Sylvia Plath, Emily Dickinson, Paul Celan, Dylan Thomas, Lorca, Rimbaud, Elliot, Yeats, Kosztolányi és Weöres Sándor mellettem alszanak és napközben velem ugrándoznak.

PRAE.HU: Meghatározó élmények, meghatározó olvasmányok, meghatározó olvasmány élmények. Mit jelent számodra olvasni?

Az én börtönéből szabadulni. Gyönyörködni. Tanulni. Egy időben túlságosan is, szó szerint meghatározóak voltak az olvasmányaim. Képes voltam napokig, hetekig felvenni egy olvasott könyv szereplőjének viselkedését, szavajárását, néha magát a személyiséget is átvettem – szándékosan, nem akartam "visszajönni". Ez néha rémisztő is lehetett: "Kislányom, ez nem te vagy". Néha azon töprengek, mennyi a vér, és mennyi Lucy Maud Montgomery Anne-sorozatának szerepe abban, hogy olyan lettem, amilyen. Továbbá azok a sejtéseim is beigazolódni látszanak, hogy az emberi kapcsolatok tekintetében egy ronggyá olvasott könyv, T. H. White Üdv néked, Arthur, nagy király című regénye szolgáltatott mintát, a gondolkodásmódomat pedig Lewis Carroll határozta meg véglegesen, ezeket túlzás nélkül állíthatom. A kettő együtt pedig az időről alkotott elképzeléseimet. Mind a mai napig képes vagyok az Alice-könyvekből vett dialógustöredékekkel válaszolni akármilyen felvetésre. "Volt úgy, hogy már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot elhittem." "I can't explain myself, I'm afraid, Sir, because I'm not myself you see." Vagy: "üssétek le a fejét!!"

PRAE.HU: A bemutatkozó esteden meséltél már arról, milyen volt a köteted szerkesztőivel együtt dolgozni. Ki tudnál emelni egyetlen olyan epizódot a kötet körüli munkával kapcsolatban, ami tökéletesen lefesti, hogy milyen lehet veled együtt dolgozni?


Minden nagyon gyorsan történt, és túlságosan benne voltam a történtekben ahhoz, hogy ki tudnék emelni egy ilyet. Meg kéne kérdezni a környezetemet, azokat, akik megszenvedték ezeket az időket. Egyébként nem lehet olyan szörnyű velem dolgozni, mert könnyen elcsitulok, szívesebben fogadok el tanácsot, mint cukorkát, a harcaimat pedig megvívom magamban, a szövetségeseimmel karöltve. Egy jövőbeli epizódot emelnék ki inkább: amikor majd Orcsik Rolanddal és Sopotnik Zoltánnal nagyokat nevetünk rajta. Ezt a bennem levő jól eső könnyűséget most nekik is köszönhetem: kívülállóként tudtam megszeretni a kötetet, az elrugaszkodási pontot, ahonnan csak előre a sárga köves úton.

Fotók: Bach Máté és Takács Máté
nyomtat

További írások a rovatból

Szabó Magda: Csigaház, Jaffa Kiadó, 2018.
Három holló, Budapest, 2018. december 7.
irodalom

Mai szövegvalóságom - hiteles vagy realista? Mai szövegvalóságom - hiteles vagy realista?
A kortárs próza újabb fejleményei konferencia 2. napja


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés