A művészt hosszan tartó, súlyos betegség után érte a halál, temetéséről később intézkednek.
   
Pauer Gyula 1941. február 28-án született Budapesten. Az ötvenes évek második felében a Budapesti Képzőművészeti Tanácsi Díszítőszobrászati Szakközépiskolába járt, majd 1960-tól a Képzőművészeti Alap Kivitelező Stúdiójának munkatársa volt. A hatvanas évek második felétől a Filmgyárban dolgozott kivitelezőként, majd számos színházban díszlettervezőként. 1985-től szabadfoglalkozású művész volt, 1990 és 1998 között a Magyar Képzőművészeti Egyetem Szcenikai Tanszékének, majd 1994-től a Magyar Film- és Színházművészeti Főiskolának volt a tanára.
   
1969-től A SZÜRENON csoport, 1992-től a Szinyei Merse Társaság tagja - 1994 és 2000 között elnöke. 1994-től a Magyar Szobrász Társaság alapító tagja és alelnöke volt, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia 1996-ban választotta rendes tagjainak sorába.
    
Pauer Gyula művészetének alapproblémáit és témáit tágabb értelemben a mai napig meghatározták a 60-as évek első felében elsajátított mesterségbeli fogások. Az emberi figura redukálása, strukturálása, transzformálása, valamint az egy- vagy többnézetűség problémái fokozatosan egy absztrakt szobrászat felé vezették el. A plasztikai formák bonyolult kölcsönhatása eredményezte virtuális mozgást Pauer Gyula az 1969 végén kiállított Biomobil című műanyag szobrában valóságos mozgással váltotta fel: a nonfiguratív plasztika gombnyomásra vonaglani kezdett.
   
1970-ben önálló kiállításokon mutatta be munkáit, amelyekkel kapcsolatban egy új művészet, a "pszeudo art" fogalmát vezette be. Az Első Pszeudo Manifesztumban elsősorban a szobrászat vonatkozásában a pszeudo művészeti gyökereit a minimal artban és az op artban jelölte meg.
   
Egyes művei - Marx-Lenin, 1971 - direkt politikai felhangot is kaptak, emiatt Pauer Gyula a hivatalos művészetpolitika által tiltott művész volt az 1970-es években. 1978-ban a Nagyatádi Szobrász Alkotótelepen megvalósított monumentális szabadtéri alkotását, a 131 feliratos táblából álló Tüntetőtábla-erdőt a hatóságok megsemmisítették, és elpusztult másik itt készített műve is, A Fa emlékműve (Pszeudo fa), amely egy hatalmas fatörzs volt, rajta a lehántott fakéreg képével.

Harmadik nagyatádi alkotása a Maya című szobor volt, amelyben a pszeudoelvet a hindu filozófiával kapcsolta össze. A "pszeudo" istennő alakja köré szervezett rituális akciókból, szövegek és versek felolvasásából, improvizatív cselekvésekből jöttek létre az 1978 és 1981 között megrendezett pszeudoelőadások, amelyekre különböző kultúrházakban és Pauer lakásán, a "Zöld Színpadon" került sor. 
   
1978-tól kezdve ismét a fővárosban élt és dolgozott. 1985-től kezdve nagyobb projektek vagy akciók keretében, sok esetben munkatársak közreműködésével valósította meg szobrászati elképzeléseit, amelyek középpontjában az emberi, elsősorban a női testről készült gipszlenyomatoknak és a pszeudo-elvnek az összekapcsolására tett kísérlet állt (Szépségakció, héjplasztikák sorozata).
   
1989 óta számos szobrászati pályázaton vett részt, több köztéri szobrát felállították. 1996-tól "álcázott vásznaknak" nevezett festményeket, valamint kisplasztikákat, sokszor konceptuális hátterű tárgyakat készített.
Leghíresebb köztéri alkotásai az 1988-ban készült, a szöuli Olimpiai parkban felállított Szöuli torzó, a mosonmagyaróvári Agrártudományi Egyetem 1956-os diákáldozatainak emlékműve, amely 1990-ben készült, az 1992-es emlékmű a Magyarországról elhurcolt zsidó és antifasiszta áldozatok emlékére az ausztriai Ebenseeben, valamint a - Can Togayjal közösen jegyzett - Duna-parti Cipők, amely 2005 óta a Széchenyi rakparton állít emléket a vészkorszak áldozatainak.
   
Munkásságát 1993-ban Munkácsy-díjjal, 1999-ben Koszorús Szobrász Díjjal, 2005-ben pedig Kossuth-díjjal ismerték el.