Mint A. Pál Gabriella igazgató az MTI-nek elmondta, a tárlat a korai, 16. századi kerámiáktól mutatja be a habánok művészetének alakulását, azt, hogy milyen társadalmi kereteket között születtek alkotásaik, illetve hogyan élt tovább motívumkincsük a későbbi korokban.
    

A kiállítás legnagyobb részét a Magyar Nemzeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum, valamint a lévai és a révkomáromi múzeumok anyagaiból állították össze.
    

A hutteriták, vagy más néven habánok Magyarországon letelepült közösségei a 16. század végétől foglalkoztak fehér, ónmázas edények gyártásával. A fajansz készítéséhez Európa e tájékán akkor egyedül ők értettek.
    

Kezdetekben tárgyaikat csak növénymintákkal díszítették, állatot és embert vallási okokból nem ábrázolhattak. Mivel a világvégére készültek, alkotásaikra gyakran festettek évszámot, illetve a megrendelő nevét vagy címerét. Ónmázas fajanszaik luxuscikknek számítottak, melyeket csak a főurak engedhettek meg maguknak.
    

A 18. századra szinte elnépiesedett a habán kerámia, a díszítések jobban alkalmazkodtak a helyi lakosság igényeihez és kultúrájához. Már a módosabb polgárok és parasztok is a vásárlók közé tartoztak, az alkotásokon zsánerképek is megjelentek. A Tatabányai Múzeum kiállításán is számos olyan tárgy látható, amelyet a keramikus egy céh megrendelésére készített, és az edényeken a mesterek jelennek meg foglalkozásuk gyakorlása közben.
    

A 19. században az erőszakos katolizálás miatt a habán közösségek vagy szétestek és a mesterek helyi fazekasokként működtek tovább, vagy továbbutaztak keletre, majd Amerikába. A fajansztechnológia is eltűnt, a magyar fazekasok egyszerűbb díszítési technikákat használtak.
    

A habánok neve a Haushaben, magyarul házközösség szóból származik, zárt közösségben éltek, ahol minden tevékenységet közösen végeztek. Anabaptista hitük szerint a felnőtt keresztséget hirdették és elutasították a fegyverforgatást, ezért a 16. században a mai Svájc és Tirol területén üldözték őket. Egyes csoportjaik a Magyar Királyság, főleg Felvidék és Erdély felé vándoroltak, ahol a helyi birtokos főnemesek hívására telepedtek le. Őrizték német nyelvüket és eleinte szigorú rendszabályok szerint éltek. Egy részük kivándorolt Észak-Amerikába és szűk csoportjaik mind a mai napig az archaikus németet beszélik, elutasítják a technika vívmányait és egyszerű öltözéket viselnek.