részlet az interjúból:

PESTI NŐ: Hat hetet töltöttél Auschwitz-Birkenauban, majd átszállítottak Allendorfba.

A kényszermunka során 50 kilós bombákat kellett készítenünk, amiket egy nap alatt közel nyolcszázszor emeltünk meg. Hatalmas szerencsém volt, mert azok között a körülmények között, ahogy én éltem, kilenc hónapig lehetett életben maradni. És mi a nyolcadik hónapban felszabadultunk. A végére már csak negyven kilót nyomtam. Aztán amikor hazajöttem, kiderült, hogy teljesen egyedül maradtam. A holokauszt során a családomból negyvenkilencen haltak meg.  Abból a tízből. akikkel együtt mentünk ki ugyanabban a vagonban, ketten maradtunk életben. A másik túlélő egy orvos rokonom volt, aki éldegélt még egy kicsit, miután hazajöttünk, aztán öngyilkos lett, mert nem tudott élni az emlékeivel.
 
PESTI NŐ: Neked mi adott erőt, hogyan tudtad újjáépíteni az életed?
 
Az anyai nagybátyám Érsekújváron maga köré gyűjtötte a család életben maradt tagjait. Én gyakorlatilag két évig feküdtem, fel sem keltem az ágyból, mert nem tudtam, minek éljek. A holokauszt-túlélők többségének élete végéig borzalmas lelkiismeret-furdalása van, hiszen a táborba érkezők emberek kétharmadát rögtön megfojtották gázzal, és utólag semmilyen magyarázat nincs arra, hogy miért pont én maradtam életben. Különösen akkor nehéz ezt feldolgozni, ha az ember mellett ott volt a nála mindössze nyolc évvel idősebb, huszonhat éves unokatestvére, és a harminckilenc éves édesanyja. Mindketten egészségesek, munkaképesek voltak. Életben maradhattak volna.
 
PESTI NŐ: Hogyan tudtál kijutni ebből két évig tartó depresszív állapotból?
 
Úgy, hogy elhatároztam, az életet választom. Hiszen az élet mégiscsak gyönyörű. Aztán 1947-ben visszamentem Debrecenbe, és egy hét alatt férjhez mentem. A férjemet viszont ezután egy koncepciós perben halálos gyorsasággal börtönbe zárták, és nem engedték ki három évig. Én ezalatt deklasszált elem lettem, nem kaptam rendes munkát, építőipari segédmunkás lettem Dunapentelén, ahol a volt Sztálinvárost kellett felépíteni. De abból is kimásztam, mert mindenből ki lehet mászni. Aztán negyvennyolc évet húztam le a külkereskedelemben, ami már egy sokkal kellemesebb időszak volt, mert abban a rendszerben az volt az egyetlen olyan foglalkozás, amivel az ember utazhatott, tehát lehetett halvány gőze arról, mi van a világban.
 
PESTI NŐ: Mennyi idő után sikerült szembenézned a tragédiával, amit átéltél, mikor tudtál először beszélni róla?
 
59 év után. Az okos pszichológusok mindig azt mondják, az ember egy bizonyos folyamat eredményeképp ki tud gyógyulni a traumáiból. Nekem más a tapasztalatom. Annak a pszichológusnak, aki ezt kitalálta, sosem volt igazi traumája. Mert akkor tudná, hogy az ember nem szabadul meg a traumáitól, csak megtanul együtt élni velük. Ez nekem 59 évig tartott. Addig nem tudtam róla sem írni, sem beszélni, még a családtagjaimnak sem. Közben Allendorfban, ahol a kényszermunkát végeztünk, nyitottak egy kis múzeumot a hátrahagyott tárgyainkból. Annak a múzeumnak az igazgatója mindig kért engem, hogy írjam meg nekik, mire emlékszem. Végül készítettem neki egy kis füzetet, gondoltam, jó lesz a múzeumnak. Nagy megdöbbenésemre kiadták könyv alakban, és nagyon nagy sikere lett. Magyarul már a harmadik kiadás jelent meg belőle, németül pedig a második. Ez a könyv A dolgok lelke. Jelenleg a szocializmusról írok egy új könyvet, ami szintén nagyon nyomasztó időszak volt. Szerencsére azt is túléltem.

A teljes szöveg a Pesti nő című blogon található