„Amikor hosszabb vállalkozásokra adtam a fejem, akkor úgy gondoltam, hogy verset soha többé nem fogok írni; most a magam számára is meglepő módon megint verseket írok, és nagyon jól érzem magam így – és Isten óvjon attól, hogy akár egy éven belül nagy vállalkozásba vágjam a fejszémet” – nyilatkozta egy interjúban 2003-ban, és most, saját bevallása szerint, hasonló a helyzet.

„Csipkefa bimbója”

A nevemet sokáig nem szerettem.
Az apámé, nagyapámé, dédapámé, ükapámé.
Sorminta, unalmas.
Sokalltam azt a már-már fizikai szenvedést,
Amelyet a Csipkefa bimbója
Kihajlott az útra kezdetű dal okozott,
Mert ugye: Arra ment Jánoska,
Szakajt egyet róla.

Voltak, akik nyerítettek ezen.
Utólag meg is értem.
Mások a helyemben kifejezetten
Élvezték volna saját keresztnevük emlegetését,
Ráadásul ennyire pozitív kontextusban,
Mint a bimbószakajtás.
Mit törik föl vele jóleső magányomat.
Semmi közöm hozzá.

Mit sejtettem én,
Hogy olyan valódi tortúra vár rám,
Mint a János bácsi a csatában,
És bár csúfondáros szövege
Egyetlen ponton sem kínál
Lehetőséget az azonosulásra
(Sem a fűszállal, sem a kukacokkal nincs dolgom),
Mégiscsak kíméletlenül vetik majd be ellenem
Leleményes osztálytársaim;
És azt is ki kell majd bírni.