Palmer az amerikai Kentucky államban született 1850-ben. Nemesi család sarja lévén az eladósorba került lányt az apja bevezette a chicagói gazdagok köreibe. Meglepő fordulat, hogy Bertha Louisville helyett az északi nagyvárosban mutatkozott be- jegyzi meg Cohen. A döntés mögött az állhatott, hogy az apa, Henry Hamilton, több lehetőséget látott a lánya számára a saját üzleti ügyeinek színterén. Számítása be is igazolódott: Bertha jómódú kérőre tett szert Potter Palmer, egy helyi üzletember és szállodatulajdonos személyében, akivel 1871-ben házasságot is kötöttek.

Palmer a házassága korai éveiben elkezdett tevékenyen részt venni a művészetek pártolásában. 1877-ben megalapította a Chicago Society of Decorative Art elnevezésű társaságot, amely kézműves mesterségre tanította az elszegényedett nőket. A társaság máig is működik – teszi hozzá Cohen –, azonban napjainkban már az Antiquarian Society of the Art Institute névre hallgat. Az 1880-as években a házaspár egy európai stílusú kastély építésébe kezdett, amelyet Mrs Palmer hamarosan pezsgő társadalmi- és művészeti központtá változtatott. A chicagói felsőosztály tagjai gyakran mutatkoztak az új kastélyban, kiváltképp a Palmer házaspár híres újévi ünnepségein, amelyeket a város az egyik legelőkelőbb mulatságként tartott számon – emeli ki a szerző. A kastély fontos részét képezte a hozzáépített képtár, amelyben Mrs Palmer a modern, impresszionista festményekből álló gyűjteményét rendezte be.

Manapság nehéz elképzelni, ahogyan az egyik legközkedveltebb irányzat, a finom ecsetvonások és gazdag, színes tájképek jellemezte impresszionizmus radikális fordulatot képes hozni egy kor festészetébe. Mégis, az impresszionista festők elkülönültek az akadémikus képeket kiállító híres párizsi szalonoktól, és így is képesek voltak különböző műkereskedők útján elterjedni Nyugat-Európában. Amerikában Palmert is egy francia műkereskedő ismertette meg az impresszionizmussal. Az asszony és Paul Durand-Ruel 1889-ben találkoztak először, onnantól kezdve Palmer érdeklődése is egyre inkább az impresszionizmus felé fordult: még ugyanabban az évben szert is tett az első impresszionista festményére, Edgar Degas A színpadon (1876-77) című képére. Durand-Ruel megalapozta Palmer műveltségét és érdeklődését a festészet terén; aki tovább formálta ezt azonban, az Mary Cassatt volt – fejti ki Cohen. A szintén amerikai impresszionista festőnőtől Palmer több festményt is vásárolt és később mély barátság is szövődött a két nő között.

Palmer az 1890-es években többször is járt Európában, és minden alkalommal számos alkotással tért vissza és gazdagította kastélya képtárát. A festmények között több Pissarro, George Inness és Monet is szerepelt. Összesen több mint 90 Monet-alkotásra tett szert, köztük 9 olyanra, amelyek szénakazlakat ábrázolnak. Cohen azt is hozzáteszi azonban, hogy nem minden alkotás került az asszony magángyűjteményébe: ingatlanmágnás férje nyomában járva Mrs Palmer több képet is eladott, hogy profitot szerezzen, és újabb festményeket vásároljon.

1890-ben történt az is, hogy Palmernek sikerült komoly művészetpártolóként betörnie az amerikai kulturális életbe – írja Cohen. Ebben az évben ugyanis az asszonyt az 1893-as chicagói World’s Columbian Exposition névre hallgató világkiállítás női szervezői csoportjának elnökévé választották. Palmer ekkor kezdte el rendszeres európai utazásait is, hogy alkotásokat találjon a kiállításra.

A Világkiállítás kapcsán Palmer Mary Cassattot is felkérte, hogy a Női Pavilont díszitse fel egy látványos falfestménnyel. Bár a több mint 17 méter magas, nőket és meztelen gyermekeket ábrázoló alkotás kritikus fogadtatásban részesült, mégis hatalmas áttörés volt az impresszionizmus számára – mutat rá Cohen. Ez volt ugyanis az első alkalom, hogy Chicago városképét egy impresszionista alkotás díszítette. A szerző azt is hozzáteszi, hogy ezt követően Cassatt is befutott festővé vált.

Palmer művészeti érzékére és diplomáciai tehetségére maga az amerikai elnök, William McKinley is felfigyelt. 1900-ban ő volt az egyetlen nő, akit kineveztek, hogy a párizsi Világkiállítás amerikai tanácsában részt vegyen – írja Cohen. Évekkel később ő vált az egyetlen amerikai nővé is, aki modellt ülhetett Auguste Rodin szobrásznak Párizsban – teszi hozzá.

Palmer ambíciói és a sikeréhez szükséges fontos kapcsolatok mellett azonban – írja Cohen – az asszony munkásságát erőteljesen hátráltatta a szexista korszellem és saját konzervatív nézetei. A Francia Köztársaság becsületrendjét például visszautasította, azzal az indokkal, hogy amerikai nőként nem szabad idegen ország kitüntetését elfogadnia. Ízlése is egyre kevésbé követte a haladást: a párizsi Világkiállításon Picasso és a német Bauhaus irányzat is hidegen hagyta.

Palmer végül 1910-ben vonult vissza a kulturális élettől és Floridába költözött, ahol gyümölcstermesztéssel kezdett foglalkozni. Munkássága teljességgel átformálta a chicagói művészeti szférát és a hatása még sokáig érezhető volt a városban – foglalja össze Cohen. Az Art Institute of Chicago 500 000 dollárnyi hagyatékot örökölt tőle és 51, a birtokában lévő francia festményt még ma is kiállít a múzeum. Ahogy a Journal of the Illinois State Historical Society 1918-as kiadásának Palmerről szóló megemlékezése írja: „Kevés olyan amerikai nő van napjainkban – már ha létezik más –, akinek annyira sajátos jelenléte van a nyilvánosság előtt, mint Mrs Palmernek.”

A teljes cikk itt olvasható.

Borító: Claude Monet: Bordighera (1884) Art Institute of Chicago/Potter Palmer Collection

Fejléc: Camille Pissarro: Place du Havre, Párizs (1893) Art Institute of Chicago/Potter Palmer Collection