A „rendíthetetlen, mint a kőzet, / már nem is én ölelem őket.” - Pilinszky János emlékezete elnevezésű konferencia nem csak az évforduló szimbolikus logikáját és a megemlékezés aktusát hívja életre. A Trapéz és korlát vagy a Harmadnapon című kötetek nem csupán a szerző korai pályaszakaszának dokumentumai, hanem – a költészettörténeti hagyomány felől nézve – olyan jelentős lírai beszédmódok megalapozói, amelyek az 1920-as és 1930-as éveket követően számottevő részt vállaltak a hazai líra átformálásában, beszédlehetőségeinek és formapoétikai eljárásainak megalapozásában.

Ennek fényében a költőnek az Újholdban betöltött szerepe éppúgy kérdésként merülhet fel, amiként a kortársaira (például Nemes Nagy Ágnes, Örkény István, Mándy Iván) gyakorolt hatása. A Nagyvárosi ikonok, a Szálkák és a Végkifejlet már egyaránt ennek a költészettörténeti változásnak a tanúságtételeként olvashatók. Pilinszky versei olyan költői világot teremtenek, amely olvasói számára mind a mai napig számos újdonságot, poétikai megoldást tartogat, mindamellett, hogy a szerző életműve a legfiatalabb nemzedék számára is tájékozódási pontként jelenik meg.

A költő olvasástörténete arról győzi meg a befogadót, hogy verseinek emlékezete töretlenül jelen van, még akkor is, ha az utolsó, róla szóló monográfia csaknem két évtizeddel ezelőtt, 2002-ben jelent meg. Az elmúlt két évtized irodalomtudományos fejleményei számos olyan szemponttal gazdagíthatják a Pilinszky-ouvre faggatását, amely nemcsak meghatározó lehet értelmezői számára, de át is alakíthatja az életművéről alkotott képet, esetleg kanonikus pozíciójának különböző szempontokból történő magyarázatát.

A négyzetes kép forrása: Pilinszky János
© Fortepan/Hunyady József