PRAE.HU: November közepén a Kölni kortárs művészeti vásár kellős közepén megjelentél egy boksz ringgel, amiben reggeltől estig mentek a performanszaid. Nyíltan beszélsz a “demokratikus művészetről”, de akkor mit kerestél ezen a kifejezetten elitista “high art” helyen? Hogyan egyeztethető ez össze például a társadalmi elköteleződéseddel a hátrányos és megkülönböztetett helyzetű csoportok iránt?

Nyáron megkeresett a Queer Budapest kiállítás egyik kurátora és felkért a részvételre, én pedig éltem a lehetőséggel. Nekem nem a kizárólagosság a fontos, hanem az, hogy az előadásaim befogathatóbbak és szélesebb rétegek számára is elérhetőek legyenek. Most egy vásáron adtam elő, jövő héten egy idősek otthonában fogok. Célom, hogy különféle társadalmi rétegeket és kulturális csoportokat is megszólítsak, anélkül, hogy másokat kirekesztenék vagy mellőznék. Nyitni szeretnék, nem elzárkózni. Ugyanezt csinálom a boksszal: kinyitom. A boksz eredetileg egy bizonyos társadalmi osztályt szólít meg, leginkább férfiakkal és férfiaknak, a sport szabályokról és a szabályok tiszteletéről szól, a végén van egy győztes és egy vesztes, egy erősebb és egy gyengébb. A ring bezár, elhatárol. A közönség szemtanú, kívülről figyel, de fizikálisan nem avatkozik be. Az előadásommal ezeket a rendszereket és köröket akarom egy kicsit megbolygatni.

PRAE.HU: A kapcsolatépítés neked nyilván nem volt szempont, hiszen a vásáron többnyire kereskedelmi galériák voltak jelen, viszont évek óta nem készítesz műtárgyat. A performanszot értékesíteni elég nehéz, ilyet nem igazán vásárolnak gyűjtők, nem lehet kitenni a falra. Mi volt a motivációd, miért mentél?

Elsősorban az motivált, hogy a vásár biztosított nekem egy boksz ringet, amelyben végre olyan körülmények között mutathattam be az előadásaimat, a korábbi terekhez képest, amilyenben eredetileg megálmodtam őket. A ring egyszerre színpada és díszlete a performanszaimnak, amelyek mind a küzdelem tematikáját járják körbe. Az egyikben Kiss Rebeka Petra lelkiismeretével harcol (Secret Garden), a másikban Eva Mora tenni akarása tehetetlenségével (MÖBIUS), a harmadikban Gaál Júlia társadalmi normákkal és konvenciókkal (CLASH), legújabb duettemben pedig két elvakult szerelmes függőséggel és elengedéssel küzd egymás karjaiban (Right for Fight).

Art Cologne – School of Disobedience © Fotó: Bidisha Das

PRAE.HU: Nagy sajtóvisszhangja volt a ringnek – többek között WDR és ARTE –, elismerően fogadták és pozitívan számoltak be róla nemzetközi szinten. A Deutschlandradio egyik műsorában a ringet a vásár egyik legőszintébb, politikailag és társadalmilag elkötelezett alkotásaként említi. A Kölner Stadt-Anzeiger napilap viszont már sokkal konkrétabb megfogalmazással, “Art Cologne gegen Viktor Orbán” (A Kölni Művészeti Vásár Orbán Viktor ellen) címen jelentett meg egy beszámolót. Politizálni mentél vagy előadni? Mi a politikai vonalad pontosan a munkádban?

Az Engedetlenség Leányiskoláját azért tartom politikai művészetnek, mert mobilizál. Közösséget kovácsol és ezáltal erőt ad. A résztvevő nők a szabad és kritikus gondolkodás képességét sajátítják el, megtanulnak kételkedni, résen lenni. Ugyanakkor ez az önbizalomról is szól, sőt, elsősorban erről, hogy elhidd, fontos vagy. Fontos, amit mondasz, fontos az is, amit csinálsz. Számít. Úgyhogy hajrá.

Magyarországon nagyon súlyos a helyzet, folyamatosan romlik a jogállamiság állapota, de én mégsem Orbánozni mentem. Ugyanis azt gondolom, hogy a baloldal pont annyira instrumentalizálja az LGBTQ+ közösséget, mint a jobb. Nem látok különbséget. Ezek a pártok mind arra használják fel a homoszexualitással kapcsolatos kérdéseket, hogy vagy megosszák a társadalmat, vagy szavazókat szerezzenek. Az egyik pártnak arra vagyunk jók, hogy ellenünk kovácsolja össze a bázisát, a másiknak meg arra, hogy általunk nyerjen új voksokat. De ennyi. Eszköz vagyunk, nem téma. Eszköznek is csak szezonális.

PRAE.HU: Számodra mit jelent az, hogy “queer”?

A “queer" eredetileg egy szitokszó volt, káromkodás, amit nem normatív emberek sértegetésére használtak a 19. század végén, akik túl ilyenek vagy túl olyanok, eltérnek az átlagtól emiatt vagy amiatt. Telt-múlt az idő, a 20. század második felében jöttek-mentek a különféle LGBTQ+ csoportosulások és mozgalmak, közvetlen akciók, felvonulások, tüntetések kik ezért, kik azért. Aztán a 90-es években megalakult a Queer Nation azzal a híres szlogennel, hogy “WE ARE HERE, WE ARE QUEER”. Vagyis ők már abban voltak, hogy ez a szó az övék, elkezdték magukra használni, büszkén és nyíltan, így lett a queer a kiállásnak, érdekérvényesítésnek és a láthatóságnak a szinonimája. Én azt gondolom, hogy az a “queer”, ami egykor nem-normatív testekből, vágyakból, szerelmekből, szexualitásokból, személyes történetekből, ellenállásból és küzdelemből táplálkozó újfajta gondolkodásmód és harc volt, ez mára eléggé kiüresedett, politikai tartalmától megfosztott gyűjtőfogalom lett. Szinte esztétikai kérdés. De mennyire tudja hitelesen képviselni azt a lassan kanonizált “queer formalizmus” , amit eredetileg? Szerintem nem tudja, hiszen pont azért kezd megjelenni intézményes keretek között is, mert már nincs benne semmi radikális. Többnyire banális, unalmas, kamu. Van az a közhely a queer szóval kapcsolatban, hogy ha sikerül definiálni, akkor az már nem is az. Nagyjából ezen az állásponton vagyok én is.

PRAE.HU: Te queer művészként tekintesz magadra?

Az Engedetlenség Leányiskolája egy anti-kanonikus és radikális performansz művészeti iskola, ahol a résztvevők megtanulnak hinni magukban és bízni álmaikban. A női Play Fight Klubomban gyakoroljuk azt, hogy tudjunk nemet mondani, a visszautasítást, vagy hogy megismerjük határainkat és megtanuljuk, hogyan tudjuk azokat tisztelni, és hogy mások is tiszteletben tartsák. A Női Erotikus Szövegíró Körömben például újrafogalmazunk szexualitással és testi örömökkel kapcsolatos szavakat, kifejezéseket, női perspektívából. Természetesebben viszonyulunk testünkhöz, bátran kimondunk, megnevezünk vagy átnevezünk dolgokat. És emellett van a készülő előadásom, a Right for Fight, párkapcsolaton belüli kiszolgáltatottságról, egymásrautaltságról, sebezhetőségről. Mostanában többnyire ilyen dolgokat csinálok. Ha valaki ebben látja a queer-t, az nekem oké. Ha nem, az is. Nem a kategória a lényeg.

Art Cologne – School of Disobedience © Fotó: Bidisha Das

PRAE.HU: Az általad felsorolt projektek mindegyikében – mint ahogyan azt te is megfogalmaztad – a női perspektívára és a közösségre kerül a hangsúly. Ez a látásmód egy kifejezetten társadalomelméleti megközelítést sugall. Mennyire építed bele tudatosan a workshopokba ezeket a feminista- és genderelméleti kérdéseket?

Pont, hogy igyekszem tudatosan nem bele építeni. Én nem akarok senkit se befolyásolni,

senkinek sem akarom megmondani, mit gondoljon, mit olvasson, mi után érdeklődjön, miben higgyen, mit tartson érdekesnek, relevánsnak. A workshopjaimon nincs se ízlés-, se véleményformálás, mert ebben nem hiszek. Ajtókat nyitok ki, szerintem ennyi a feladatom. Különben sem vagyok semminek a szakértője – aki tüzetesebben akar akadémikus elméletekkel foglalkozni, az ne hozzám jöjjön, mert én pont hogy egy olyan teret akarok kialakítani, ahol nem attól vagy valaki, hogy nulla-huszonnégyben mondod fel a Butlert, Haraway-t, Preciado-t meg a többieket. Mert számomra az a lényeg, hogy megtaláld, téged mi érdekel, te ki vagy ebben a történetben, neked mi a véleményed. Fontos, hogy legitimnek érezd a gondolataidat, merj kérdezni, ne félj megszólalni, és pontosan ezért gyakran hangsúlyozom, hogy véleményt bármire lehet alapozni: érzelmekre, intuícióra, empátiára, személyes történetre vagy élet tapasztalatra, nem kizárólag olvasmányra, kutatómunkára, tudományra, elméletre… szóval csak bátran!

PRAE: Milyen hazai művészeket vagy művészeti kollektívákat tudnál kiemelni, akiknek a munkája viszont kifejezetten a gender, a nemek közötti egyenlőség, az ökofeminizmus kérdéskörével, kritikájával foglalkozik? Van köztük olyan, akiknek a céljait magadénak érzed?

Á. A.: Maximálisan támogatom a SÍN Művészeti Központban Borsos Luca közreműködésével megvalósuló Gránátalma Klubot, ami a társadalmi nemmel foglalkozik a táncon keresztül. Drukkolok Margit Anna ökofeminista projektjének, a Szeszgyárnak, Hódi Csilla Boszorkánykörök Gombaiskolájának, ami elsősorban élelmiszer önrendelkezéssel és közösségi mezőgazdasággal foglalkozik. Wilson Luca és Antonia Vai rendszerkritikus és tabudöntögető MiaFemme podcast sorozatának is. Ezek a projektek mind önazonosak, hitelesek és bátrak, mert az alkotók szívvel, lélekkel és őszinte elköteleződéssel csinálják azt, amiben hisznek. És ezeknél a kezdeményezéseknél nincs olyan, hogy az egyik jobb, mint a másik. Nincs hierarchia, hogy ki a nagyobb ellenálló, kinek nagyobb a hangja, vagy ki ér el több embert, mert ez nem kilóra megy. Ezek a projektek gyönyörűen megférnek egymás mellett, kis összetartással és önszerveződéssel még erősíthetnék is egymást, én ezt várom a jövőtől. Hogy ne csak egymás mellett, hanem alkalomadtán egymással is együttműködjünk.

Art Cologne – School of Disobedience © Fotó: Bidisha Das

PRAE.HU: Kanyarodjunk vissza a boksz-performanszhoz. Mesélsz a Right for Fightról?

Ez egy jelenleg készülő előadás, aminek az egyik friss részletét mutattuk be a vásáron. A szóban forgó duett a párkapcsolatot egy univerzális küzdősportként fogja fel, amelyben szerelmes “harcosok” védőfelszerelés nélkül újra és újra átírják a szabályokat, tárgyalnak és döntenek hatalomról, erőviszonyokról, rabságról és szabadságról. Tele ellentmondásokkal, ellentétes érzelmekkel, ambivalens reakciókkal, szenvedélyes és irracionális döntésekkel, hol egymással, hol egymásért, hol egymás ellen, hol egymás mellett küzdenek.

PRAE.HU: Hol lesz legközelebb ring-performansz? Merre tovább, mik a jövőre vonatkozó terveid?

Á. A.: A Right for Fight előadásnak 2022-ben lesz a bemutatója egy konditerem ringjében, de addig még nagyon sok munka van vele. Jelenleg Párizs mellett egy kolostorból átalakított Kortárs Képzőművészeti Múzeumban vagyok rezidens művész. Februárban valószínűleg Indiában leszünk a Gray Box társulattal, kutatni megyünk, ha megyünk, és előadni. Tavasszal megint Franciaországban leszek rezidencián, ezúttal a Vogézek hegyeiben, és kamaszok bevonásával fogok dolgozni a készülő előadásomon.

Fotók: A School of Disobedience jóvoltából.
© Bidisha Das