Ada Vilhan festményei nem a mimézis, nem a spektákulum és még csak nem is a kognitív tartalmak közvetítőjeként lépnek a színre, sokkal inkább az érzékek megnyugtatásának, az elme elcsendesítésének tárgyaiként. Festményei, gyűrt, repesztett felületeikkel a harmadik dimenziót is birtokba veszik, súlyos vásznai túllépnek a táblakép határain és a síkplasztika irányába mozdulnak. Tömeg és felület, szín és forma, szándék és véletlen így külön minőségekként, egymás mellett, sőt látszólag egymástól függetlenül alakulnak a felületen, miközben e kettősségek olykor egymással kölcsönhatásra lépve összekapcsolódnak és új, érzéki szintézist alkotnak. A természeti formák organikus alakulására emlékeztető gyűrődések a tapintás érzéki élményét közvetítik, a redukált színhasználat és az erőteljes kontrasztok ugyanakkor a festői minimalizmus irányába mozdítják el a kompozíciókat.

A gesztusszerű festéknyomok a felülettel való találkozás aktusát dokumentálják. Az érintés vizuális megidézése és néző általi megélése teszi a haptikus felületekkel való kontaktus emlékét igazán érzékivé és kifejezővé. Műveinek e csoportja az emberi bőrt, húst, vagy az szilárdulásban lévő lávát, esetleg az erózió hatására barázdált kő felületek látványát idézik, szenvedélyes, vad és sokszor nyers hatást keltve. Műveinek másik csoportja sokkal letisztultabb, már-már a japán shinto kertek örök nyugalmát, vagy a haikuk egyszerűségét idézik. Ebben a monokróm világban a fekete-fehér találkozása a lazúros festékréteg sík felületén egy-egy vertikális cezúrában ölt testet. A felfénylésekként is értelmezhető elmosódó, fehér nyalábok a fényérzékeny filmszalag, vagy a sötétet felhasító formátlan fénysugár asszociációját keltik. Festményei az anyag és az anyagtalan határán, azok folyamatos kölcsönhatásában, sőt ezek ütköztetése során születő művek, melyek egy belső küzdelem dokumentumai is egyben – Schneller János kurátori koncepciója.

Ada Vilhan

Fotók a művész jóvoltából