Bár az interdiszciplináris megközelítés egyre elterjedtebb, a művészetek és az orvostudomány között még mindig érzékelhető egyfajta elsőre összeférhetetlenségnek tűnő távolság. Az első szekcióban Püspök Balázs, a MOME egyetemi tanára, világítástervező és A cirkadián ritmus és a világítás kapcsolata kurzus vezetője kiemelte, hogy a MOME számára mindig is fontos volt a tudományosság bármilyen tervezői vagy művészeti oktatási helyzetben. Éppen ezért nagy öröm volt számára, amikor a kurzus keretében közösen kezdhetett el dolgozni Dr. Ella Krisztinával, molekuláris biológussal, a Semmelweis Egyetem Élettani Intézetének kutatójával.

Hogy mi is az a cirkadián ritmus és miért érint mindenkit? Ez a belső óránk, a sejtjeink saját időmérése, ami a Föld forgásához és az így kialakult környezeti tényezőkhöz alkalmazkodik. Dr. Ella Krisztina egy növényről készült gyorsított felvétellel szemléltette a folyamatot: a növény nem csupán reagál a fényre, hanem belső órája révén előre felkészül a nappalok és éjszakák ritmusára, leveleit mindig a legoptimálisabb pozícióba állítva. Jó esetben mi, emberek is így működnénk, ha nem zavarnánk meg a ritmusunkat az éjszakai képernyőhasználattal, a szokatlan időpontokban történő étkezésekkel vagy a hétvégi bulizásokkal, a szociális jetlaggel.

A MOME cirkadián ritmushoz kötödő kurzusa keretében a diákok olyan megoldásokat igyekeztek keresni, amik hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a ritmusunkkal összhangban éljünk. Persze ez a mai világban nem túl egyszerű: sok munkahely, tanterem és köztér nincs megfelelően megvilágítva, hozzá vagyunk szokva a folyamatos képernyőhasználathoz; a mesterséges fény szinte folyamatosan körülvesz minket, ezek pedig könnyen zavart okozhatnak.

A hallgatói megoldások közül láthattunk olyat, ami a metrókban lévő erős, mesterséges fények negatív hatásait igyekezett csökkenteni egy, a nap fényével összhangban változó fénysáv telepítésével. Egy másik hallgató telefonos applikációt fejlesztett, hogy megkönnyítse a ritmusunk követését. Volt, aki az éjszakai, túl erős kórházi fények helyettesítésére keresett megoldást.

A két oktató is említést tett arról a megközelítésbeli különbségről, ami a két különböző terület között áll fenn. Eleinte akadt némi nehézség egymás megértésében: az orvostudomány konkrétumokból indul ki, éles vonalat húz a jó és a rossz között, míg a dizájn éppen ebben a köztes térben próbál olyan megoldásokat keresni, amelyek, ha nem is oldják meg teljesen a problémát, legalább enyhítenek rajta. A kurzus végére azonban mindkét kurzusvezető arról mesélt, mennyire pozitív és előremutató volt betekintést nyerni a másik szemléletmódjába.

A hallgatóktól érkezett innovatív ötletekben jól kirajzolódik a design thinking elve: egy jól megtervezett tárgy vagy eszköz sokkal többre képes az esztétikai igények kielégítésénél. A dizájn ebben az értelemben egy gondolkodásmód, amely a probléma természetéből kiindulva próbál működő, a mindennapokba is beilleszthető megoldásokat találni.

Fotó: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem 

Ez a szemlélet az egészségügyben felmerülő komplex problémákra is alkalmazható – erre példa a Zenctuary VR+, egy öt éve indult projekt, amely éppen a megoldások komplexitásának lehetőségére mutat rá. Bakk Ágnes, Sosity Beáta, Lajkó Patrícia és Vásárhelyi Beáta kutatómunkája a hosszú távon kórházi ellátásban részesülő betegek életminőségének javítására keres lehetőségeket a részvételi dizájn eszközeivel. A csapat a kutatás során egy természet ihlette, interaktív virtuális környezetet hozott létre, amelynek segítségével a betegek a kórházi tartózkodás alatt is megtapasztalhatják a természetközeli élményt.

Így a Zenctuary VR+ nem csak a stressz és a szorongás csökkentésének lehetőségét, de a hosszú távú ellátással gyakran együtt járó tanult tehetetlenség és az önállóság elvesztésének enyhítését is kutatja. Az ápoltak nem csak vizuális élményben részesülnek, hanem környezetük aktív alakítói is lesznek, hiszen lehetőségük van döntéseket hozni és részt venni a folyamatban, ezáltal bizonyos mértékben visszaszerezhetik az autonómiájukat, amelyet a kórházi ellátás során sok más helyzetben elveszítenek.

A fejlesztés során a betegek és az egészségügyi szakemberek szempontjai egyaránt megjelennek, így a szakemberek is figyelemmel kísérhetik, mit tapasztal a páciens a virtuális térben. A kerekasztal-beszélgetésen részt vevő pszichológusok arról meséltek milyen kihívásokat jelentett eleinte a modern technológia és az idősek egymással való megismertetése. A kezdeti nehézségeket azonban sikerült áthidalniuk, és már pozitív tapasztalatokról számoltak be.

Fotó: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem 

A Zenctuary VR+ így komplex problémaként tekint a kórházban ápoltak mentális jóllétére: egyszerre kínál élményalapú terápiás lehetőséget a betegeknek, miközben az egészségügyi dolgozók leterheltségére is reagál. Mivel sok beteg kíséret nélkül nem tudja elhagyni a kórtermet, a kertbe vagy a természetbe való kijutás sem mindig lehetséges – az ehhez szükséges kísérésre ugyanis az egészségügyi dolgozóknak gyakran nincs kapacitásuk.

A MINDSHIFTS első beszélgetős blokkja rámutatott, hogy a minket körülvevő környezet sosem semleges. A fények árnyalata és erőssége, a minket körülvevő terek - legyen szó akár virtuális terekről - nagyban hozzájárulhatnak mentális jóllétünkhöz, de az immunrendszerünk működésével, az általános egészségünkkel is összefüggésbe hozhatók.

A szünet után a kezdeti kutatói, tervezői külső nézőpont helyét egyre inkább a bensőségesebb, személyesebb kérdések váltották fel. Nem meglepő, hiszen egy művészeti egyetemen természetszerűleg olykor nehéz elválasztani az alkotást attól, aki létrehozza azt. A tervezési folyamatban újra és újra személyes tapasztalatok, bizonytalanságok, kudarcok és érzékenységek kerülnek felszínre, miközben az állandó önreflexió, a teljesítménykényszer és a folyamatos megmérettetés komoly mentális terhet is jelenthet. Itt sokszor magad vagy a projekt: egy személyes emlék, egy trauma, vagy éppen a testedhez fűződő viszonyod válik az alkotás tárgyává. Ez egyszerre tükrözi a közeg intenzitásának és lehetőségeinek egyedi, ám sokszor paradox jellegét. Miközben a kreatív folyamatok gyakran maguk is próbára teszik a mentális jóllétet, páratlan lehetőséget is kínálnak arra, hogy az egyébként nehezen megfogalmazható, kimondhatatlan megélések formát öltsenek. Tárggyá, képpé, kutatási kérdéssé vagy egyszerűen egy közös beszélgetés kiindulópontjává váljanak.

Ezeket a személyes tapasztalás és megosztás közötti artikulációs lehetőségeket vizsgálták a második blokk előadásai. A Traumafeldolgozás és tárgyiasítás című szekcióban a dizájn megszokott szerepein túl, a tömeggyártást áramvonalasító szolúcionizmus vagy az egyedi luxuscikkek köré vont szimbolikus márkaaura helyett a kapcsolatteremtés médiumaként jelent meg. A bemutatott munkák a tervezés kifejezőerejére építve nyitnak lehetőséget, hogy a komplex érzelmi terhek és a szavakra nehezen lefordítható traumák mások számára is hozzáférhetővé váljanak. Az akár konceptuális alkotásokként is felfogható projektekben a tárgyak a személyes tapasztalatok lenyomatain túl egyfajta közvetítő közegként értelmeződnek újra, melyek az egyéni megélés és a közös megértés között teremtenek kapcsolatot.

Fotó: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem

Vértessy Dorottya Can you eat all? című projektje az ebédlőasztalnál visszatérő hétköznapi csipkelődésekből – pl. az „Eszel te rendesen?” vagy a „Nem lesz az egy kicsit sok?” kérdésekből – bontja ki a Magyarországon közel harmincezer diagnosztizált beteget érintő anorexia elszigetelő létélményét. A narratív tárgycsoport a sokak által „divathóbortként” vagy „soványságkultuszként” aposztrofált – ám Vértessy elmondása szerint minden tizenkettedik beteget halálos szövődményekkel sújtó – tünetegyüttes tapasztalatát dolgozza fel egy hétdarabos étkészleten keresztül. A pszichés eredetű táplálkozási zavar okozta negatív testélményt és az evéshez fűződő ambivalens viszonyt az ételszimbolika segítségével fordítja le tárgyi megoldásokra. Kikanalazhatatlan leveses üveg, felszúrhatatlan tojás, az evést akadályozó tálak, látványtorzítással játszó edények. Megtévesztés, mértékvesztés, a kontroll illúziója – a tányér akár egy torz tükör mered vissza ránk. A „forma követi a funkciót” aranyszabály empatikus átlépésével a teríték kivételes érzékenységgel teszi átélhetővé az étkezés lehetetlenségének élményét.

Fotó: Boncz Luca hivatalos Instagram-oldala

Boncz Virág Luca bemutatott munkáit a dizájn és a képzőművészet határterületén mozgó, konceptuális tárgyalkotói szemlélet jellemzi. A Nyomás bennem és a Szidott anyám érted című művei, valamint az akáctövisekből készített, anyametaforát tematizáló ékszersorozata mind személyes élettapasztalataiból merítve nyitnak azonosulási pontot tabusított, mégis általános érvényű kérdések felé. A kiállításon is megjelenő, Lehetséges mellékhatások – zavar című tárgyegyüttese a pánikbetegséget és kezelésének tapasztalatait teszi kifejezhetővé anyagszerű, textillogikát követő alkotásokon keresztül. A projekt ugyanakkor meghaladja az öncélú traumafeldolgozás zárt kereteit. Nyíltan szól a sokszor rutinszerűen felírt gyógyszerek életvitelt ellehetetlenítő mellékhatásairól, a tehetetlenségről, a mentális betegségek családra gyakorolt hatásairól, a stigmáról, az elhallgatásról és a diagnózis identitásátíró erejéről. Az 1350 tablettából készített alvómaszk, valamint az ambuláns lapokból, betegtájékoztatókból és érintettek leveleiből varrt patchwork takaró a gyógyítás személytelen dokumentumait és eszközeit az egyéni megélések hordozóiként értelmezi újra. Az egyedi műcsoport így egyszerre invitálja a megértésre és a megosztásra a befogadókat. A maszk itt nem elaltat, inkább ráébreszt, éppen azokat az elhallgatott élményeket téve láthatóvá, melyeket a tabusítás és a szégyen rendszerint elfed.

Fotó: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem 

Vaspöri Cintia Tiszta őrület! című projektjében saját pszichiátriai tapasztalataiból építkezve egy művészetterápiás eszközökkel kialakított, interaktív alkotósarkot mutatott be. A személyes élményeket közvetlenül hozzáférhetővé tevő naplóból, a foglalkozásokból merítkező munkafüzetből és az identitászászló készletből álló workshop felszerelés az alkotó gyógyulási útjának tanulságaira épít. Ugyanakkor a részvétel és az önreflexió lehetőségét szélesebb közeg számára is megnyitja. A projekt nem pusztán a neurodivergensként diagnosztizáltakat szólítja meg, hanem a szellemi-lelki jóllét mindannyiunkat érintő kérdéseire is ráirányítja a figyelmet: „mentális egészsége MINDENKINEK van.” Nem véletlen, hogy az egyéni tapasztalatokat közösségi alkotássá formáló kezdeményezés a Ludwig Múzeum Golden Repair – Finom Illesztések című, 2025. október 9. és 2026. március 8. között megrendezett kiállításán is helyet kapott.

Fotó: Designisso

Az előadások sorát Vass Aranka Adelina tervező és Lóki Eszter pszichológus közös projektje, a Konnekta című pszichológiai társasjáték zárta, amely a tárgyakon keresztüli önkifejezés képességére építve teremt teret a személyes élmények megosztásának. A 3D-nyomtatott asszociációs formákból játék során létrehozható „lélekszobrok” a tárgyak kommunikációt segítő szerepére világítanak rá, miközben az újszerű helyzetteremtéssel egyedi kapcsolódási lehetőséget kínálnak a résztvevők számára. A kézzelfogható, érzékszervi tapasztalatok konkrétsága hidat képez az absztrakt érzelmek, élmények szóbeli megfogalmazása felé. A tárgyi és verbális önkifejezés kölcsönhatásából így egy mélyebb, közösen formálódó megértés születhet.

Az előadásokat követő kerekasztal-beszélgetést Babarczy Eszter, a MOME docense – a radikális kedvesség kampányban kiteljesedett érzékenységi kezdeményezés elindítója – vezette, a tőle egyetemi előadásokon megszokott őszinte nyitottsággal. És akárcsak az óráiról, innen sem távoztunk üres kézzel. Boncz Luca többek közt az áldozatszerepből való kilépésről, a túlélővé válásról és a tabudöntés erejéről mesélt. Vértessy Dorottya az evészavarokat övező ellenállás és szkepticizmus párbeszéden keresztüli feloldásának lehetőségeit járta körül. Vaspöri Cintia a transzgenerációs traumák családon belüli, közös feldolgozásának nehézségeiről és formatív erejéről osztotta meg élményeit. Lóki Eszter pedig a trauma önmagunktól való elválasztásának, a külső nézőpont megteremtésének feldolgozásban betöltött lényegi szerepére mutatott rá.

Be kell vallani, a Kutatók Éjszakájának programját böngészve tartani lehetett attól, hogy a mentális nehézségeket öncélúan esztétizáló kirakatprojektekkel találkozunk majd, amelyekben a sérülékenység inkább „brandépítő elem”, semmint az empátia forrása. A beszélgetés őszinte, bensőséges légköre azonban hamar felülírta ezt az előzetes fenntartást. A kis egyetemi térben a megértés, a nyitottság és az érzékeny odafordulás olyan közege jött létre, amelyben a személyes tapasztalatok megosztása valódi kapcsolódási lehetőséggé válhatott.

A hallottakról gondolkodva mindketten kimondhatjuk: bennünk elindult egyfajta szemléletváltás,  egy „mindshift”. Ezt azonban kevésbé az előadásokban hallott kész válaszok, mint inkább a beszélgetések során felmerülő, gondolatébresztő kérdések hozták el.

Tudhatunk-e mások helyett érezni? Lehet-e túl személyes egy alkotás, túl közvetlen az önfeltárás? Előny vagy hátrány, ha a tervező személyesen is érintett a feldolgozott témában, vagy ha épp kívülállóként tekint rá? Hol húzódik a határ a hitelesség és az öncélúság között? Hogyan sűrűsödnek össze ezek a dilemmák egy kreatív közegben, valamint miként küzdenek meg velük a különböző generációk? Hol lehet méltó helye egy konceptuális tárgynak: a hétvégi maker’s marketeken, felsőpolcos designer boltok kirakatában vagy egy rögtönzött egyetemi kiállítótérben? Végül pedig, miért van az, hogy szinte kivétel nélkül csak nők által jegyzett projekteket láttunk?