bezár
 

zene

2010. 10. 02.
Valami hideg már megint fúj
tíz éve jelent meg a Kid A
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Valami hideg már megint fúj Napra pontosan ma tíz éve jelent meg a Radiohead korszakalkotó nagylemeze, a Kid A, amely, bár maga a kiadó sem bízott benne, dacára annak, hogy a zenekar nem másolt ki róla kislemezt, már egy hónap alatt platinalemez lett az Egyesült Királyságban. Az album Grammy-díjat kapott a 'Legjobb Alternatív Lemez'-kategóriában és jelölést 'Az év lemeze'-i közé. A Pitchfork, a Rolling Stone és a The Times szerint is a kétezres évek legfontosabb, legjobb kiadványa.
Nem kell nagy szavakat használni. Nyilvánvalóan nem kell. Olyanokat, mint hogy a világ, teszem azt, tíz évvel ezelőtt, méghozzá pont egy brit zenekar nagylemezétől végérvényesen megváltozott volna. Nem a patetikus megfogalmazás kerülése végett nem írunk le ilyet, hanem mert ez olyannyira igaz, hogy az már közhely. És mindezeken túlmenően, bizonyos vélemények szerint már 1997-ben, az Ok Computerrel megváltozott minden. És hogy valójában a -­ véleményem szerint -­ korának betetőzését jelentő remekmű, a Grammy-díjas Ok Computer, avagy az -­ ugyancsak véleményem szerint -­ minden idők legjobb lemeze, a 2000-ben, pontosan ma tíz éve megjelent Kid A volt-e az a pont, ahonnan kezdve ténylegesen mindent másként szemlélünk, végső soron mindegy is.

az úr vocoderrel bütyköl a new york-i csúcsforgalomban

Thom Yorke, ahogy a komplett zenekar is, összeomlik nemcsak saját teljesítményük, hanem a hatás súlya alatt is, a Radiohead ugyanis a kilencvenes évek végén, az Ok Computer megjelenése után már nem csak egy a fontos rockzenekarok közül. Amit erről el lehetne mondani, megmutatja a Meeting People Is Easy című film. A gitáron már nincs semmi izgalmas, holott, korábban Thom Yorke és Jonny Greenwood még versenyeztek is, hogy ki tud több akkordot dalba csempészni. Hogy ki nyert, nem tudni, a végeredmény viszont a The Bends lemez egyik karizmatikus slágere, a Just lett. Az Ok Computer már túlnő ezen a korszakon, egyrészt, mert a Radiohead nemcsak értelmetlenné és értelmezhetetlenné teszi a britpop műfaji kategóriát, hanem (a Blur egy évre rá megjelent 13-as lemezével közösen munkálva) betetőzve fel is számolja azt. Nem kell több gitár. Thom Yorke új zenét akar és cseréli is az albumokat a lejátszóban. Kraftwerket, Aphex Twint és huszadik századi modern komolyzenét hallgat, meg még ezernyi miegymást. Zongorát szerez, és bár még pár évvel mostani dolgozatom születése előtt is visszautasított egy közös számot Paul McCartney-val, mondván, nem tud eléggé zongorázni ahhoz, hogy elvállalja, szóval mégiscsak elkezd pötyögni rajta. Az akkordozás mellett buzerálja is a hangszert, modulálja, szintetizátorokat használ, szanaszét effekteli, keresi a hangot. A zenekar meg, bár erről kevés feljegyzés szól, nagyrészt áll, ahol van, vakarja a fejét és töpreng, hogy van-e még egyáltalán zenekar. Hogy gitár nélkül mi legyen Jonnyval és Ed O'Briennel, dobgépek és számítógépes ritmusok mellett mihez is kezdjen Phil Selway, basszusra talán szükség lesz, de ki tudja, Thom végülis elboldogul a hangszeren, olyannyira, hogy Colin Greenwood egyik máig legemlékezetesebb basszusfutamát is a frontember játssza föl lemezre a The National Anthemben. Thom és a hatodik, tiszteletbeli Radiohead-tag, Nigel Godrich producer dolgoznak valamin, amit Ed netes naplója alapján az Everything munkacímen emlegetnek. 99 tavaszán vagyunk, Thom még csak frissen kapta meg a zongoráját, ugyanekkor írja a Pyramid Songot is, de ez lesz az első dolog, amit összehoz rajta. Nyáron már a felvételen bütykölnek Nigellel, mindketten érzik, ha ez megvan, itt az áttörés.

Valami egészen furcsa bukkan elő a lemez elején, azaz úszik, lebeg elő a semmiből, mint az úr teremtő keze (pardon a képzavarért) valami ősködből. A hang vibrál, szinte halljuk, ahogy sercegnek a fülünkben a hullámok, a ritmus teljesen ide (értsd: Radiohead-dalba) nem illő, 10/4-es. Eredeti cédéről, jó fejhallgatóval még hátborzongatóbb, mintha csak úgy lejátszaná az ember, pláne belőné a youtube-on a fél-legálisan feltöltött lemezverziót. Megunhatatlan ritmikai ellenpontozás, végtelenül egyszerű akkordszor, és a hang. Mármint az emberi. Ami közben mégsem az. Már az Ok Computer-en felütötte fejét a tipikusan posztmodern probléma, ti. a kifejezhetetlenség, azaz, abban az esetben az énekelhetetlenség (ld. a hátborzongató Fitter Happier és a Macintosh szövegfelolvasó kapcsolatát), a Kid A-n már mindkét fogalom központi ihlető erő.

Hangfoszlányok úsznak be és ki, visszhangozódnak egymásra, zenei cafatok, mondhatni, nem mintha lenne új a nap alatt, Stockhausen is játszott már ezzel1, ha műveltebb lennék, most bizonyára sorolhatnék még jópárakat, akik meg már előtte is. Itt a cafat azonban néha elnyomja a főtémát, legalábbis értelmezhetetlenné lesz, ének és nem-ének már nem válik el egymástól, értelmetlenné válik az oppozíció; a hang is hangszer, a hangszeren is jön ki hang: a címadó Kid A-ben Greenwood Yorke hangját egy vocoderrel összekötött ondes martenot-n (ritka, századeleji francia hangszer) futtatja át, le-föl siftelgetve vele, ahogy a dallam éppen megkívánja. A kérdés hasonló, mint Darth Vader esetében: most akkor gép vagy ember? Ugyanez merül föl a hallgatóban immáron tizedik éve, mikor koncert végén (többnyire még a ráadás előtt), bár zenekar már nincs a színpadon, az Everything In Its Right Place még mindig szól.



megbirizgált idegvégződések és a megcsillagozott szép

Két szám telik el, gitár még sehol, Thom hangja inkább szól nem normálisan, mint rendesen, a dob emberidegen, rideg és kiszámítható, a szöveg, ha egy átlagos rockszövegből indulunk ki, jóformán érthetetlen. Nemcsak, mert a természetellenesen mély mormogásból sok szintagma első hallásra kivehetetlen is, hanem, mert ha végül meg is értjük, hogy "I slipped away / I slipped on a little white lie / we've got heads on sticks / and you've got / ventriloquists / standing in the shadows at the end of my bed / the rats and the children follow me out of town / come on kids" , akkor sem értünk túl sokat. Mint Ignotus a Fekete zongorával, a konklúziónk is hasonló, ha nem is tudjuk egészen, mi ez, mégis szép. Még a 'szép' szót is meg kéne csillagoznom, mert önmagában lapos és semmitmondó. Mint a legtöbb zeneszövegről elmondják, a dallammal, az atmoszférával együtt nyeri el a, jobbhíján nevezzük így, értelmét.

A Kid A szorongat. Jeges, sarkvidéki szélként fúj be a bőr alá, birizgálja meg az idegvégződéseket az agyban, kaparász az ágyunk alatt, mormolász nyomasztó dolgokat a fülünkbe, olyan, még a maga, dalszövegeknél szokatlanul erős költőiségében, megdöbbentő szürrealitásában is borzalmas, sokkoló képeket, hogy "cut the kids in half" (Morning Bell). Nézzük mellé a borítóképeket. Hómezők, hegyek, stilizált, de korántsem cukor, ellenkezőleg, vicsorgó medvék, fekete-sötét égbolt, a havon is (sőt, igazán csak ott) égő nagy tüzek. Ezek, bárhogy elemezzük is, nemcsak a koszovói háború tintákon és festékeken átszűrt képei, sokkal inkább valamilyen legbelül, lélekmélyen őrzött toposz a világ végéről. "who's in the bunker / women and children first (...) ice age coming / throw them on the fire". "Ha ez a vég / hát az nagyon derék", énekli még -­ részben -­ az előző Radiohead album hatása alatt Lovasi András ugyanebben az évben. A pontok önkényes összekapcsolása volna azt sejtetnem, hogy a Y2K-hisztérián túlmenően, valahogy globálisabb, mélyebb szorongásként is benne volt ez akkoriban a levegőben? Angliában és Pécsett legalábbis mindenképp, ha önkényes teóriámnál maradunk.

Ezek így együtt mindenesetre kihűtik az embert belülről. Mint a mentolos rágó reklámjában, ahol a fickó ül (vagy állna?, már nem emlékszem) az irodájában, bekapván azonban a kitudjamilyen rágógumit, egyszerre egy bazinagy, jeges hegy tetején találja magát, a kamera kisvenkel, de még mutatja, ahogy az ordító fickó lehellete megfagyasztja a levegőt. És mindez alapján kéne lelkesen vennünk a terméket. Vesszük is, teszem hozzá csak az igazság kedvéért. No, a Kid A-n is ez van, az emberben szinte már belül, a tüdőben megfagy ez a mentolos lég, kifújni már nem is lehet. Fojtott a feszültség, valami mindjárt robban.

Azt hinnénk, a basszus teszi meg majd ezt a szívességet (ez az, amit, bármily emblematikusan buta-egyszerű, legendás szólam is, mégis Thom Yorke játszott fel), de nem. Még nem. Belépnek a dobok, püfölődnek a cinek is, kínzott macskahangú gitár(?)nyűvetések effektjei tombolnak a háttérben, diszharmonikus vonósok visítanak, visszhangzó szintetizátorok vibrálnak, a feszültség tovább nő, de valami legalább már mozog. Egyszerre minden működésbe lép, Thom Yorke, bár a hang még mindig nem teljesen emberi, a hétköznapitól végképp messze helyezkedik, hiszen mesterségesen fátyolosra reverbeltetett, vízfüggönyök mögül futtatott, távolból selymesedik át, még most szól a legegészségesebben. Vihar közeleg, minden és mindenki extatikus állapotban, az énekes koncerten ilyenkor kitárja a kezét és csukott szemmel ordítja "everyone / everyone / around here / everyone is so near / it's holding on / and everyone / everyone is so near / everyone has got the fear2 / it's holding on". A félelem üvöltve, tombolva, lármázva, csörömpölve-kalapálva és táncolva jön ki, "én uram isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!". A vihar (legyen az szimbolikus, vagy tényleges, tehát zenei, most már tényleg bármikor kitörhet, a fúvósok már alig bírnak magukkal, Thom állítólag azt mondta a felvételek előtt a fúvósszekció sessionzenészeinek, hogy szóljon úgy a dolog, mint egy zsúfolt new york-i utca csúcsidőben. A vihar pedig kitör, egészen pontosan 04:08 és 09 között, valahol a másodpercnek már inkább a 09 felé eső részében. Égszakadás, földindulás, olcsó poén, de valóban a végítélet harsonái szólnak, aki ezt még nem hallgatta meg legalább egyszer, így nem halhat meg. Hihetetlenül vontatott -­ tehát pazar, mesteri és bravúros -­ lezárás, huh, mondja magában az ember, a háttérből beúszó hangok alapján műsorzárás, legalább ami a vihart/világvégét/tömött new york-i csúcsforgalmat illeti, egyelőre szünet, isten (vagy ami...) azért intőn lenéz odafentről, mintha csak Hirosima után: most csak ennyi, de a reklám után azért visszajövünk.



visszaállított világ és a magát jótékonyan megadó fül

Michael Stipe-tól jön állítólag a mondat, miszerint "I'm not here / This isn't happening", amit az Ok Computer turnéján gyakorlatilag az idegösszeroppanásig jutó Thom Yorke valahogy olyannyira a magáénak érzett, hogy végül a Kid A egyik legemlékezetesebb sorává nőtte ki magát. Szinte síri a csend a fentiek után, bár a sejtelmesen vibráló ondes martenot-szellemhangok inkább azt sejtetik, valami hangzavar lehet itt, amit egyszerűen már csak azért nem hallunk, mert valami túlment az emberi észlelés ingerküszöbén. Isten ments persze, hogy narratívát olvassunk abba, amiben ténylegesen nincs (ezt maga Thom Yorke is kismilliószor megerősítette), de mégis, mintha az egy trekkel korábbi világrecsegés zajai (melódiái!) ütötték volna át a dobhártyánkat, süvítenének át még mindig(?) olyan erővel a fejünkön, hogy ne érzékeljük már az ingert, csak valamely visszhangzó, elmosódó foszlányok szüremkednének át a magát jótékonyan megadó fülön. Belép a gitár, a lemezen most először, méghozzá akusztikusan, capoval megemelt alapakkordok simítgatnak ide-oda, a zene ezúttal valóban illusztrálja a szöveget, nemcsak mert egyrészt "strobe lights and blown speakers / fireworks and hurricanes"-ről esik szó, hanem mert a hullámzás, a víz ténylegesen megjelenik ("I float down the Liffey"). "Holott náddal ringat, / holott csobogással", ugyebár. Hogy ez most halál, vagy szövegszerűen valóban csak eltűnés, netán holmi spirituális, testen kívüli élmény, mi több, másvilág; nem tudjuk, de amiért a dolog mégis az utolsó pillanatban, nagyon közel érvén, súrolván azt, végül mégis kikerüli a giccset, is ugyanez: nem is számít, melyik. Nem a szöveg- és zeneértelmezés kikerüléséről van szó, itt most igazából a hangulat számít, az atmoszféra. Szűkszavúságával, már-már a hermetizmus felé hajló soraival és zenei minimalizmusával többet mond annál mind a zenei, mind a szavakból építkező textúra, hogy egyetlen értelmezés irányába tolhassuk.

Nem kevesebbről, mint önfelszámolásról van itt szó, ahogy az én feloldódik a The National Anthem katartikus közösségi élményében (emlékszünk: "everyone / everyone around here / everyone is so near / it's holding on"), itt már a feloldódás után vagyunk, elvégre is ott már nem én vagyok, nem vagyok itt, ez meg sem történik. És hogy az előző szám mennyire, ténylegesen visszatér a reklám után, a harmadik perc vége környékén már hallható is, amint a feszülség ismét nő, gyűrűzik, a vonósok lassan beborulnak, elsötétül a kép, viharfelhők, satöbbi, majd mikor a szinte elviselhetetlenné fokozódó diszharmóniában szétesne a dal, 05:23 és 24 között, egy lehelletfinom ecsetvonással állítja vissza magát a zene (mondhatni, a világ) a szám eleji harmóniába, ahol megint minden a helyén, már amennyire egyáltalán lehetséges ez, everything in its right place.



visszacsévélt magunk

Thom Yorke hangja ebben megállapodva, nevezetesen, hogy "I'm not here", konzekvensen el is hallgat. Normális (átlagos) esetben azt, ami ezután következik, instrumentális átvezetésnek hívnánk, de nem ezen a lemezen. A Treefingers az album talán legnehezebben befogadható száma, gyakorlatilag ritmustalan hangáramlás, melyről csak sokadik hallgatás után jövünk rá, hogy igazából belső ritmusa van, ha zenében létezne ilyen, még azt is megkockáztatnám, gondolatritmusa. Az utolsó pillanatban kerül föl a lemezre, mikor már kész a számsorrend, persze Thom Yorke állítja elő, ki más, hallani viszont csak Ed O'Brient halljuk, ahogy a gitárján különböző akkordokkal kísérletezik. Bár a hangzás ismeretében gitárra már csak a legtapasztaltabb Radiohead-ismerők gondolnának, itt valóban ez szól. Előadhatatlan, egyszeri és megismételhetetlen szám. Visszatér a sarkvidéki jeges szél, vagy legalábbis valami hideg már megint őrületes erővel fúj.

Mire belepillednénk a hirtelen belénknőtt hangulatba, már dobokat hallunk, öblösebben, mélyebben, mint az rockszámokban szokás (hogy ne csak ködösítsünk: egy ősrégi jazz-dobszett szól), a harmóniák a maguk szokatlanságában is, már elsőre ismerősnek hatnak, ha tényleg létezik kollektív tudattalan, ezek most onnan jönnek. A szám végén apró jazz-mutatvány vezet át a még sötétebb, ködösebb zenei tartományokban kavargó In Limbo-ba. Nem először, de a lemez során talán most van a leginkább, hogy szédülünk. Nemcsak a dal végi, visszatekert és torzított, saját farkába harapó, hullámverésszerű hangorkán miatt, hanem mert a vissza-visszanyaló visszhangok végig ráncigálják alattunk a biztos talajt. A belső fülnél, az egyensúlyérzékelésnél tart már a hang, kicsit mintha hallani/érezni vélnénk, ahogy az agyunk, még ha nem is sokszor gondolunk bele, mégiscsak folyadékban lötyög a csonthéj közepén. Idáig relativizálódik még a zenehallgatás elemi élménye is, ez az alapvetően érzéki aktus, "you're living in a fantasy world". Így jutunk el a folyóban lebegéstől, békés csordogálástól odáig, hogy "I'm lost at sea / don't bother me / I've lost my way ". Megint önazonos az én, bármennyire is nem kívánjuk túlgondolni a dolgot, a bizonytalanságban leljük föl esszenciális önmagunkat. Gyere vissza, mondja az utolsó sor, és mintha valaki/valami tényleg utánunk is nyúlna, a visszacsévéléssel nemcsak maga a zene jön vissza, mi magunk is. A szám végére kijózanodunk.



fehér zaj és a kísértetjárta, kiégett minidisc

A legjobbkor tesszük, mivel a java még csak most jön. Az Idioteque ugyanis teljes erővel nehezedik az emberre, nemcsak megunhatatlanul buta, diszkó-dekonstruáló alapritmusa miatt, nemcsak a Paul Lansky korai, kísérleti elektronikus zeneművéből kimetszett, négy hangnyi, felhasznált szintetizátoridézettől vagy a dadaista kalapmódszerrel írt, velőighatoló szövegtől. Van itt még valami, talán az összhatás felé kereshető a megfejtés, bár ez sem teljesen kielégítő magyarázat, mégis érezzük, hogy ez az egész zene valahogy mindezeknél mélyebbről nyomaszt. Megfejtésem szerint valami ős-emberi (emberi, túlságosan is emberi) dolog van itt a maga eredendő természetességét visszatükrözvén megkonstruálva-felhozva a tudatalattiból, mint egy hajóroncs. A gyakorlatban ez is természetesen bölcsészes túlmagyarázásnak, felesleges belelátásnak tetszik, a hatás mégis magáért beszél. Holott csak gépi dobok (hogy pontosak legyünk, elsősorban Aphex Twin hatását idéző IDM-es beütéssel), távolból derengve beúszó szintetizátorhangok egy 1973-as kísérleti kompozícióból (Jonny Greenwood álmodta össze a dalt, amennyire a Kid A nyitótétele Thom Yorke magánszáma, ez mindenképp az övé), néminemű effektek és plusz sample-ök, nyikorgó, szellemhangokat idéző gitárfoszlányok és Thom Yorke extatikus, ihletettnél is ihletettebb fejhangú éneke. Ha a How To Disappear Completely minimalista, erre már nincs is jelző.

A legfeltűnőbben talán itt úszik egymásba két szám a lemezen, az Idioteque, ami Jonny bevallása szerint is a fehér zajra épített, mesterséges káosz1 alapkoncepciójából nőtt ki, és az ennek kísérteties zárlatát teljesen kompatibilis felütésként hasznosító Morning Bell. Ez a szám amúgy a leghátborzongatóbb dolog a lemezen, nemcsak azért, amilyen, hanem még a keletkezés körülményei sem hétköznapiak. Thom Yorke állítása szerint szellemlakta házában töltött meg - még anno - egy minidiscet mindenféle dalvázlatokkal, azonban egy villám, vagy kisülés mindent letörölt róla. Ez már önmagában sem rossz ómen, azonban mi ez ahhoz képest, hogy öt hónapra rá egy repülőn ülve álmában visszajött az egész. Márpedig (ismét az énekes bevallása szerint) ez volt az egyetlen dal ebben az időszakban (és az időszak emlegetésekor idekívánkozik a Kid A testvérlemeze, a vele egyidőben rögzített, de csak a következő évben megjelent, ugyancsak brilliáns Amnesiac is), amit egyszerűen csak leült és meg is írt. Zene, szöveg, minden, ahogy azt kell.

Igaz, az első verziója még jóval nyugodtabb volt, a tempó is őrülten lassú, az ének fejhangú nyávogás, évek kellenek, míg az ember fölfedezi ennek a változatnak (megjelent az Amnesiac-on) a szépségeit is. Maga a zenekar sem jött rá, hogy már elsőre sem jártak amúgy olyan messze az igazságtól, és hálisten, úgy vélték, amit írtak, szar. Így ültek neki újra a dolognak, így jött megint a modulált zongora, a (nincs rá találóbb szó) idegbeteg módon pergő dob, a gitárkaristolgatás és nyikorgatás-csikorgatás, a túl mélyen szóló basszus. Hihetetlen, hogy itt nem a kalap írta a szöveget, mert első ránézésre olyanok a sorok; látszólag nehézkes a logikai kapocs fellelése, viszont ahogy kijjebb dugjuk a fejünket a kavargó zenéből, egyre tisztul a kép.

Pontosan ezt a tisztulást, ezt az érzést zenéli meg a lemezt záró darab, a Motion Picture Soundtrack. Ősrégi a szám, korábbról származik, mint maga a Radiohead név (még a próbák idejéről elkeresztelt On a Friday-korszakból). Koncertről is ismerhető volt már a dal, egy ideig úgy nézett ki, már az Ok Computer-re is felkerülhet, aztán valahogy mégis várólistán maradt, érnie kellett. Olcsó a szóvicc, de megérte. Thom Yorke egy tizenkilencedik századi harmónium mögött ül és Tom Waits hatása alatt, elvarázsolt, merengő hangon, valahol az álom és ébrenlét tartományában ("red wine and sleeping pills / help me get back to your arms / cheap sex and sad films / help me get back where I belong") énekel. Az egész Kid A forog itt kockán, mikor refrénszinten fölvetődik (pláne Jonny Greenwood Disney-rajzfilmeket idéző hárfa-sample-szólamaival megtámogatva) a keserédes-cinikus lehetőség: "I think you're crazy / maybe". Itt van megint az isten (jelképezzen most bármit is, lehet felőlem ugyan lélek vagy szellem is akár) intő ujja, amivel egy picit visszatartja még a világvégét, emlékszünk erre a mozdulatra a lemezen korábbról is, mikor azt mondta, hogy visszajövünk a reklám után, most is ezt mondja, de már mennyire másképp, mennyivel tisztább, lágyabb, emberibb hangon, mikor pont a kijelentő modalitással jelezvén (!) a feltételességet, így fejezi be a lemezt Yorke: "I will see you in the next life". Egyszerre van jelen ebben a sorban pesszimizmus és buta, naiv optimizmus, vágy és félelem, megnyugvás és folytatni akarás. Persze nem is mi lennénk, ha nem olvasnánk ki minden efféle és ehhez hasonló gigantikus(an nagy közhely számba menő) létbölcsességeket a dologból.



a nem talált poén lelőhetetlensége

Hogy akkor most mi a vége? Hepiend vagy az ellenkezője? És persze nehogy azt merjem mondani, hogy is-is vagy hogy ez már nem is számít, mert naná, hogy számít, minden ezen múlik. Minden. Ezt tessék keresni ezen a lemezen, még szép, hogy nem lövöm le a poént, elsősorban azért, mert se nem is-is, se nem is számít, hanem még én sem tudom teljesen, pedig legalább kétszázszor meghallgattam, ha ugyan nem többször. De tudom, érzem a csontjaimban1, hogy ott van ez valahol, valahol a zene már leírhatatlan mélyrétegeiben, túl kottán és textúrákon, hangzatokon, harmóniákon és disszonanciákon, ritmusképleteken és akusztikai jellemzőkön, túl dalszövegen és hangfekvésen, valahol, például ott, azon a ponton tettenérhetően, kézzelfoghatóan is, ahol a harmónium és a hárfa elhallgat. Majd hosszabb szünet után, sóhajtásnyi időt hagyva a katarzisból épp szabadult befogadónak, újra visszatér, még fényesebben, még teltebben és aranylóbban, hogy végérvényesen kihúnyjon és csenddé legyen. Itt van úgy egy másodperc, tán kevesebb is, amíg halljuk a zene és csend közötti határt. Na valahol itt sejtem én ezt a valamit, amiről még mindig nem tudtam egészen értelmesen megfogalmazni, hogy mi is pontosan.

Bár nem kizárt, hogy lélek.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Nyerges Gábor Ádám --


További írások a rovatból

„Mire való ez a gomb?” – Egy este Bruce Dickinsonnal, Budapest Kongresszusi Központ, 2019. november 2.
Christof Kurzmann és Mats Gustaffson duója az Újbudán
Fischer Iván változata A Müpában
Sziget Fesztivál, 2019. augusztus 8.

Más művészeti ágakról

színház

Drágám, megjöttek a perverzek! Drágám, megjöttek a perverzek!
Többszörös orgazmus a Budapesti Anarchista Színház előadásában
Kortárs ifjúsági és YA irodalom a középiskolában
Bodzsár Márk: Drakulics elvtárs


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés