bezár
 

irodalom

2010. 02. 27.
Lehetséges a profán megváltás?
Anna Gavalda: Vigaszág, Magvető, 2009. fordította: Tótfalusi Ágnes
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Lehetséges a profán megváltás? Sokan a kortárs francia filmek sajátos történetszövési stratégiájának "regényes" adaptációjaként jellemzik Anna Gavalda stílusát, mások éppen ellenkezően vélekednek, és egyszerűen vontatottnak, követhetetlennek érzik a cselekményt. "A Vigaszág olyan, akár egy lassan hömpölygő, ámde szeszélyes folyó, amelyen a hajós egy pillanatra sem veszítheti el az éberségét".

“Anouk meghalt.” Ez az a két szó, ami miatt Anna Gavalda Vigaszág című regényének hőse, a középkorú, francia építész, Charles Balanda, úgy dönt, végre szembenéz a múltjával és önmagával. E két szó voltaképpen paradoxon, mégpedig a lehető legszörnyűbb jelentéssel. Két szó, amelynek nem szabadna egymás mellé kerülnie, amelynek nem szabadna összekapcsolódnia. Kijelentő mondat, amelynek nem lehetne jelentése. Egy mondat, tele értetlenséggel, emlékekkel és kérdésekkel. Tele örömmel, bánattal, szerelemmel és gyűlölettel. Tele haraggal, részvéttel, nosztalgiával. És főleg önváddal.

Ez a mondat Charles számára valójában így hangzik: Az élet meghalt. De ki is ez a rejtélyes Anouk? Hogyan képes egyetlen ember halálhíre kizökkenteni egy másikat az élőhalott állapotból? Lehetséges-e, hogy egy szeretett személy életének vége egy másik ember új, hazugságoktól és öncsalástól mentes életének kezdetét jelentse? Charles számára Anouk nemcsak a hajdani legjobb barát édesanyja, nemcsak a plátói szerelem, vagy a gyermekkori hangulatok megtestesítője, hanem az elhallgatásoké, a bűntudaté, a tragédiáké is. Az önmagának tett, de be nem váltott ígéreteké, a kudarcé és az őszinteségé.

Anouk az élet – ámde a halálba torkolló élet, a hiábavaló áldozat, az elmúló, a beteljesületlen létezés szimbóluma. Mégis, ez a halál kell ahhoz, hogy a családjától elidegenedett férfi átértékelje mindazt, amivé lett, és leszámoljon avval az élettel, amibe saját magát kényszerítette.



A regény alaptémája a folyton úton lévő Charles – végső soron – belső utazása: az utazás, amelynek során végül Anouk és a hozzá kapcsolódó ambivalens emléktöredékek is másféle megvilágításba kerülnek. És amikor úgy tűnik, hogy az elvarázsolt Édent idéző vidéki idillben, az Anouk-más, Kathe mellett Charles végre révbe ér, a mondat ismét megváltozik, az ellentét feloldódik: A múlt meghalt. Egy korszak lezárult. És kezdődhet egy másik.

 

A főszereplő magánéleti kudarcoktól terhes, jobbára mindennapi rutinokból álló, gyökértelen életéről több narrátor elmondásából értesülhetünk. Noha a regény időszerkezete a lineáris előrehaladás és az emlékezés-reflexió váltakozására épül, a narrátor(ok) személye és a történethez viszonyított pozíciója sokszor kérdéses. A néhol túlságosan részletes, máshol zavaróan elnagyolt cselekményvezetés pedig esetlegességet, avagy szándékolt, ámde talán indokolatlan töredékességet sejtet. Az időugrások, a kihagyások és a narrátori nézőpontok sűrű váltakoztatása miatt az elbeszélés módja az olvasmányosság ellenében hat: helyenként vontatottá, tautologikussá változtatja a leírtakat.

 

Sokan a kortárs francia filmek sajátos történetszövési stratégiájának regénybe való adaptálásáért kedvelik az írónő stílusát, mások éppen ellenkezően vélekednek. Hiszen amíg egy túlságosan vontatottnak ítélt filmet egyszerűen továbbpörgethet, majd a megfelelő helyen ismét megállíthat a néző, addig egy regényben – és különösen Anna Gavalda regényében – az olvasó soha nem lehet biztos benne, melyik érdektelennek tűnő momentum, melyik „ottfeledett“, függőben hagyott párbeszéd vagy jelentéktelennek látszó gesztus válik később kulcsfontosságúvá.

A Vigaszág olyan, akár egy lassan hömpölygő, ámde szeszélyes folyó, amelyen a hajós egy pillanatra sem veszítheti el az éberségét. A kissé széttartó, voltaképpen lezáratlan cselekmény, az elkalandozó és néhol (ön)ironikus narrátor(ok) kevés kidolgozott karaktert teremtenek. A főhős kivételével szinte minden más szereplő elevennek tetsző vázlat, jól sikerült skicc csupán. Jelenlétük a történetben inkább hangulatteremtő funkcióval, semmint valódi, tevőleges szereppel bír. Elsuhanó fák, növények, összefolyó tájak egy száguldó autó ablakából. A múlt részévé váló pillanatok. Emlékek.

 

Gavalda regénye terjedelmes, színes, gondosan kiválogatott képekből összeállított fotómontázs, szerethető alakokkal, tipkus helyzetekkel. Olyan album, amely szándékoltan kelti az esetleges összeállítás érzetét. Amely – bár csak két dimenziós, és a szereplők arcát a következő oldalra lapozva elfelejtjük, mégis – fájóan ismerős.

 

nyomtat

Szerzők

-- Pelesek Dóra --


További írások a rovatból

Vaktérkép
Szarka Károly: Az én hibám című könyvéről
Burns Katalin Esőcsinálás című kötetének bemutatója

Más művészeti ágakról

Park Chan-wook: A titokzatos nő
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Tornyai Péter válaszol
Interjú Szabó Tibor Benjáminnal
Megjelent a Csaknekedkislány új albuma


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés