Festesz, rajzolsz, fotózol, képregényeket írsz, és még a filmezés is érdekel. Mitől függ, hogy éppen mivel foglalkozol? Mi az, ami inspirál, amiből a képzőművészeted táplálkozik?

 

Hogy éppen mivel foglalkozom, az mostanában leginkább időkérdés: mire jut, és mire nem. Nagyobb szabású dolgokba nem nagyon tudok most belevágni, csak ha lehetséges időszakosan csinálni (akkor, amikor épp van rá időm) — vagyis nincs épp „fontosabb”. Mondjuk, ha működik úgy a dolog, hogy nem követel egyhuzamban hosszabb időt, akkor elkészülhet például egy rajzsorozat. De van például egy videó-tervem, amivel nincs időm foglalkozni, és bár néhány felvételrészlet már elkészült, összevágni egyszerre szeretném, ami több nap lesz. Remélem, hamarosan lesz is rá több napom. Másfelől nyilvánvalóan a lehetőségeim technikai értelemben is korlátozottak: míg mondjuk tíz évvel ezelőtt volt egy fotólabor, ahová néha bejárhattam, mostanában nem tudok a „hagyományos” fotográfiával foglalkozni, de ugyanezt elmondhatnám a hagyományos sokszorosított grafikákról is: ha lenne présem (meg helyem, ahol használhatom), valószínűleg sok rézlemezt megkarcolnék és linót metszenék.

Ami az inspirációt illeti, jószerével bármi lehet inspiratív számomra, ez leginkább hangulattól, vagy hangoltságtól függ. Van, hogy egészen banális dolgok, például a parkettán látható benyomódások elindítanak valamit, máskor meg a (nem feltétlenül vagy nem kifejezetten képzőművészeti alapozottságú) koncepció érik képpé.

Gondoltál-e arra, hogy te magad illusztráld a saját verseidet, illetve fotókkal egészítsd ki azokat?

Magával az „illusztrálással” vannak problémáim: nem vagyok biztos abban, hogy a verseim mellé elképzelhetők és elhelyezhetők hagyományos funkciójú illusztrációk. Ezzel együtt a 2003-ban megjelent nem kijárat című verseskötetemben saját munkáim (a nagyítás, stb. sorozat néhány darabja) kísérik a verseket, valamint egy a borítón szerepel, illetve legutóbbi kötetem (hiba nincs, Szoba Kiadó, 2006) borítójához is saját képet kerestem. És úgy tervezem, hogy további köteteim esetében is hasonlóképp járok majd el, ha lehet, ha a kiadó beleegyezik.


Pollágh Péternek adott interjúdban azt mondtad, „Festő akartam lenni”. Milyen feltételeknek kellene teljesülnie ahhoz, hogy azt mondhasd magadról, „Festő vagyok”? (Itt most nem csak a képzőművészeti diploma megszerzésére gondolok…)

Esetemben ez a „festőség” inkább metaforikus megfogalmazás volt, alapvetően képzőművész szerettem volna lenni, több műfajban dolgozni. Ez most is adott, vagyis most is ezt csinálom – csak ha lenne valami olyan állandó munkám, ami sokkal inkább kapcsolódik a képzőművészethez, akkor talán másképpen működnék: a fentebb jelzett időhiány esetleg nem egészen így jelentkezne. Mert most, hogy alapvetően irodalommal foglalkozom a Műút szerkesztőjeként, és így szinte állandóan szövegekkel vagyok kapcsolatban, elég nehéz a fennmaradó kis „szabadidő” tartamára átállítanom az agyam egy másféle működésre, melyet a képekkel való aktív foglalkozás megkívánna. (És csak zárójelben jegyzem meg: amúgy valójában jó lenne egy képzőművész-diploma – nem feltétlenül a papír miatt, hanem ami megelőzi: nyilván egész másmilyen képeket csinálnék, egész biztosan jobbakat is, ha lett volna öt évem, amikor egy-két hozzáértő már csak hivatalból is rá kellett volna nézzen arra, min szöszölök, esetleg kissé terelgetett volna… – de nem tudom.)

Számodra mit jelent az a szó, hogy képzőművész? Egy embert, aki a képzőművészetből él, egy embert, akit mások művésznek ismernek el, és aki aktívan részt vesz a kortárs képzőművészeti szcéna eseményeiben? Esetleg olyasvalakit, aki akkor is készítene képeket, ha soha senki nem venné meg egyetlen munkáját sem?

Nyilván olyan valakit értek ez alatt, akit képzőművészként (is) elismernek, és talán több-kevesebb rendszerességgel részt is vesz a képzőművészeti életben. Nem gondolom, hogy elsődleges kellene legyen, hogy megéljen belőle (bár az sem utolsó szempont…). Ha olyasvalakit értenék képzőművészen, aki akkor is készít képeket, ha senki nem vesz tőle semmit, akkor én is képzőművész lennék (vagyok?) máris.

Ha jól tudom, nem állsz kizárólagos kapcsolatban egyetlen kereskedelmi galériával sem. Ennek ellenére volt már rá példa, hogy egy gyűjtőnek eladtad valamelyik korábban kiállított munkáidat?

 

 

Nem gondolom, hogy bármennyire is „piacképes” lenne az, amit csinálok, emiatt soha nem is jutott eszembe, hogy bármely galériával kapcsolatba kerülhetnék. Például akárhányszor a Grafikai Biennáléra vagy a Miskolci Téli Tárlatra beadtam valamit, ki kellett tölteni az „eladási ár” rubrikát is, ide mindig valami emberi (baráti) összeget írtam be, de persze egyszer sem vásároltak tőlem, amit teljesen meg is értek: kicsi a vásárlási keretük, és azt jó okkal a sokkal jobbnevű alkotók munkáira költik inkább.

De volt egyszer, hogy egy ismerősöm megvette egy munkámat — kifejezetten baráti áron adtam oda neki. Két kiállításomon viszont elloptak egy-egy képet, egyébként pedig inkább az a jellemző, hogy elajándékozom a képeimet, de a legtöbb még így is otthon van, mappákban és dobozokban.

Ellopott képek?! Erre muszáj visszakérdeznem. Elárulnál pár részletet az esetről? Melyik képeidnek kelt lába?

 

Először az első kiállításomról vittek el egy tárgyat, egy láthatóan régi, használhatatlan, telerajzolt és bélyegekkel teleragasztott walkmant, amit mail artként küldtem el egy ismerősömnek korábban, de a kiállításra kölcsönkértem tőle. A tolvajnak nyilván nem volt nehéz dolga: csak a damilokat kellett elvágnia, amikre ki volt függesztve a tárgy. Másodjára az egri Más Klub Art6 Galériájában szedték ki az üveglap alól a totálbrutál című rajzsorozat legfontosabb, emblematikus darabját. Ebből (az egész sorozatból) készült később egy kisméretű (A/6-os) verzió is, kifejezetten a Bruthalia Alkotókör 2002-es, Műcsarnokbeli estjére rendezett egynapos tárlatra. Ezek a kisebb méretű rajzok láthatók a honlapomon is. (Egyébként aztán ezeknek is „lába kelt”: egy folyóirat szerkesztőjének elküldtem amolyan közlésvágytól fűtötten, s hiába tettem mellé tisztességesen felbélyegzett válaszborítékot, hiába kértem nyomatékosan és többször, hogy mindenképp küldje vissza, bárhogyan dönt is, az anyag nála maradt.)

 

Hol dolgozol? Van saját műtermed?

 

Műteremről hasonló okokból, mint a galériás kapcsolatokról, nem is álmodnék (na jó, ha hirtelen sok pénzhez jutnék, akkor minden bizonnyal gondolkodnék valami ilyesmiben). Vagyis otthon dolgozom. Ez korábban, amikor még Ongán éltem, a nagy házban sokkal egyszerűbb volt, aztán elköltözve kissé bonyodalmasabb, de a különböző albérletekben is meg tudtam, és a mostani lakásunkban is meg tudom oldani – bár nem túl könnyű, ráadásul nagy felületekben itt nem lehet gondolkodni. (A raktározásról nem is beszélve – nyilván ezért is van, hogy egyre kisebb méretű dolgokat csinálok.)

Másfelől viszont például egy performanszhoz nincs szükség műteremre – igaz, ezekből is meglehetősen keveset mutatok be mostanság.

A honlapodon szisztematikusan végig lehet követni eddigi egyéni és csoportos kiállításaidat: azokat az állomásokat, amelyeken keresztül a kezdeti grafikáktól, kollázsoktól a dombornyomatokon és monotípiákon át végül a rajzokig és fényképekig jutsz el. Az „eljutni” talán nem is a legjobb szó, hiszen teljesen különböző területeken próbálod ki magadat. Tudatosan törekedsz a technikai sokféleségre, vagy egyszerűen csak észrevétlenül és sokszor a magad számára is rejtélyes módon megunod az adott technikát?

Az „eljutni” nem pontos annyiban, hogy e különböző technikák azért rendre vissza-visszatérnek. (Például az utóbbi két-három évben összegyűlt annyi nyersanyag, hogy elkészítsek egy kollázssorozatot.) Szeretem azt, hogy sokféle technika elérhető (elvileg legalábbis), és majd mindegyik izgat is: izgalmas az, hogyan lehet ezt vagy azt különböző technikákkal, különböző médiumokkal megcsinálni.

Volt régen egy kis képem, amit valami miatt különösen szerettem, az eredeti (az első) egy fotópapíron szerepel, mondhatni festmény, mert csak a hívófolyadék és a fixíroldat teljes fényben lezajlott versenye látható rajta. Nagyon szép igazi fehér és valódi fekete foltok vannak rajta, és a még izgalmasabb átmenetek, melyek néhol nagyon is erős kontúrokkal váltakoznak. (Szinte jellemző, hogy erről is csak egy raszteres reprodukcióm van, mert egyszer kértek tőlem képet a helyi, az ongai havilapba, azt adtam oda, és persze elfelejtették visszaadni.) Maga a voltaképp véletlenül kialakult rajzolat annyira megtetszett, hogy utána több technikával és eltérő méretekben elkészítettem ennek „változatait”, színes és fekete-fehér elektrografika A/4 és A/6 méretben, linómetszet A/4-ben, rézkarc kicsiben, egy akvarell és egy telefonkártya-metszet is készült.

Az, hogy mostanában inkább jellemzően kisméretű rajzok és fényképek készülnek, elsősorban a jelenlegi lehetőségeimet tükrözi. Ez utóbbiak egyébként a szó eredeti értelmében nem igazi fényképek, mert a lényeg, az ezüstbromid emulzió és a vegyszerek kölcsönhatása, illetve a negatív–pozitív átfordítás „problémái” teljességgel hiányoznak belőle: a digitális gépek csak rögzítik az adott képet, és ahogy fejlődik ez a technológia, egyre inkább csak jó képeket rögzítenek, az esetlegesség egyre inkább kiszorul ebből a dologból, pláne ha a legújabb termékek már be vannak állítva arra, hogy például csak mosolygós arcokat exponáljanak. Az utólagos manipulációs lehetőségek, melyek korábban hosszú és kitartó kísérletezést igényeltek a fotólaborban, szintén áthelyeződtek a technikai síkra, ma már ige is van rá: „fotósoppolni”.

A műveid kapcsán lehet a szó szoros értelmében „korszakokról” beszélni?

Ez nehéz kérdés, mert inkább csak egyes sorozatok szerint tudnám ezt elképzelni, ami igazából nem korszakolás. És – ebben az értelemben legalábbis biztosan – fiatal vagyok még.

 

Melyik munkáidat tekinted emblematikusnak a saját művészi pályád szempontjából?

 

Nem biztos, hogy én lennék a legmegfelelőbb ember arra, hogy megmondjam, mely munkáim „emblematikusak”, talán inkább azokról beszélnék, melyek ilyen vagy olyan okok miatt fontosak nekem, vagy amelyekről úgy gondolom, talán valamivel „jelentősebbek” a többinél.

Volt egy akcióm 1995 és 1997 között, amikor még éppen nem nagyon lehetett ebben az országban a street artról hallani. Volt egy vonalkód, az általam akkoriban fogyasztott cigaretta vonalkódja, melyet mindig levágtam a dobozról, előbb mail art munkákon használtam afféle „felségjelként”, aztán mikor kellően sok összegyűlt, szépen felpakoltam egy lapra, és nagyon sok fénymásolatot készítettem róluk, melyeket celluxszalagra ragasztottam, s amerre csak jártam, kitettem. A legtöbbet a miskolci közlekedési eszközökön szórtam el, de jutott elég sok helyre szerte az országban, összeségében úgy hat-hét ezer darabról van szó. Aztán 97-ben valamikor abbahagytam, bár egy évvel később a megmaradt ragaszokat még eljuttattam néhány embernek, azt kérve, hogy az „utolsó vonalkód-akció” keretében a lehető legváratlanabb helyekre ragasszák ki, s dokumentálják ezt. (Sajnos csak kevés fotót kaptam utána, de nyoma maradt, hogy a gabčikovói gáton meg egy spanyol tengerpari ház kerítésén is szerepelt ez a vonalkód.)

A harmadik kiállításom anyagát, a nagyítás, stb.-t érdekesnek tartom még ma is: eredetileg apró kis kép-fragmentumok voltak (használhatatlan képeim használhatónak tűnő kicsi, ha jól emlékszem, 36×24 milliméteres részleteit vágtam ki), melyeket aztán lépésenként nagyítottam föl xeroxszal. Ezek a lépések követhetőek voltak a kiállításon is: a falakon az A/3 méretű nagyítmányok szerepeltek, de ki voltak függesztve ezek A/6-os változatai (ezeket a sorozat készítése közben képeslapként küldtem szét, majd kölcsönkértem a kiállítás idejére), illetve az eredeti, kis méretű képek is fel voltak téve egy pszeudobélyegívre. Ebben az izgatott legjobban, mi tűnik el, mi változik meg és mi marad tökéletesen változatlan az egyszerű technikai folyamat, a nagyítás során.

De nagyon szeretem a totálbrutál című sorozatom voltaképp primitív, némi abszurditással megbolondított rajzait is – meglehet, kissé infantilisnak tűnök, de még ma is elég jól el tudok szórakozni egyiken-másikon.

Immár a leghosszabb projektem a talált szövegek gyűjteménye: 2004 óta készülnek ezek a fotók, melyeken valódi „talált tárgyak” szerepelnek – most úgy néz ki, el lehet tölteni végül is egy életet akár ilyen fotók készítésével.

Esetleg még a honlapomon működő véletlengenerátor által megjelenített önarcképeimet említeném, melyben módszeres önarcképrombolást igyekszem végezni (ez egyébként is kedves foglalatosságom). Ezek között ugyan szerepel néhány realista kép is, de többnyire manipulált grafikákról van szó – egyszerre nárcizmus és az ellenkezője, mert miközben kétszázegynéhány kép van eddig rólam, ezeket aktuálisan csak három másodpercig lehet látni, mert aztán újabbat tölt be szabályos véletlenszerűséggel a program. Ráadásul e képek csak a monitoron „élvezhetőek”: egész kis méretűek és felbontásúak, így tökéletesen alkalmatlanok a nyomtatásra.

Van olyan technika, ami mostanában foglalkoztat, és amit még nem próbáltál ki?

Nagyon régóta izgat két sokszorosított grafikai eljárás, melyek technikai alapjait ismerem és értem vagy érteni vélem, de apparátus hiányában soha nem volt alkalmam kipróbálni őket, a litográfiára és a szitanyomásra gondolok.

Megjelenés előtt álló velencei fotósorozatod kapcsán hangsúlyoztad, hogy „atipikus Velence-kép” megkonstruálására törekedtél. Kifejtenéd kicsit bővebben, miért tekinthető rendhagyónak a fotósorozat?

Velence egy különös fenomén, számomra pedig abszolút szerelem-ügy. Már írtam arról, hogy Velencéről nem lehet beszélni, legalábbis úgy szinte biztosan nem, hogy garantáltan elkerüljük a közhelyeket, a dilettantizmust, az érzelgősséget vagy a giccset.

Hasonlóan áll a dolog a képi ábrázolásával is: minden bizonnyal Velence világelső az ott készült és nyilvánosságra került fotók számában, már-már az is ismeri Velencét, aki soha nem járt ott.
Ezzel szemben az én sorozatomon legfeljebb csak egészen kis részletükben láthatóak Velence közismert épületei, mert kizárólag téglákat fotóztam, melyekről már rég lekopott a vakolat, akár már szép zöld moharéteg is bevonta – érzésem szerint mind a város „története”, mind pedig labirintusszerűsége megképződik mimetikusan ezekben téglafalakban, illetve reményeim szerint a róluk készült fotókon is.